60 éve, 1951 óta védett a Kis-Balaton, amelyet 25 éve, 1986-ban jelentősen kibővítettek. Fotó: Magyari István.
60 évvel ezelőtt, 1951-ben 1403 hektáros kiterjedéssel jegyezték be a 228. sorszámú természetvédelmi törzskönyvbe az akkor még kötőjel nélkül írt Kis-Balaton területét. 25 éve, 1986-ban pedig az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal elnökének rendelkezése alapján Kis-Balaton Tájvédelmi Körzet néven bővült mintegy 150 km2-re a védett terület, mely 1997 óta már a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része.
A Kis-Balaton jogszabályban lefektetett védelméért vívott hosszú csata legalább annyi ideig tartott, mint amennyi idő eltelt annak kihirdetése óta. A napjainkban elsősorban madárrezervátumként nyilvántartott vizes élőhely védelmét, megóvását kívánó hangok – köztük Herman Ottóé is – már a XIX. század végén elkezdtek éledni. A hazai lápvidékek zömének lecsapolását követően a Balaton egykori elmocsarasodott öblözete természeti értékek sokaságát őrző nemzeti kinccsé változott, ennek felismerését azonban a modernizációval együtt járó fokozott gazdasági érdekek rendre elhomályosították.
Vönöczky Schenk Jakab
A XX. századba lépő Magyarországon a vízrendezés kiemelten fontos ágazat volt, s a Kis-Balaton sem kerülhette el, hogy lecsapolási tervek szülessenek a „hasznosítására”. Hiába tiltakozott tudósemberek számottevő tömege olyan ismert nevek vezetésével, mint Kaán Károly, Cholnoky Jenő vagy Földváry Miksa… Vönöczky Schenk Jakab, kinek révén hazánk a világon harmadikként csatlakozott 1908-ban a madárgyűrűzés kibontakozó mozgalmához, s aki jelentős érdemeket szerzett a madárvonulás-kutatás terén is, hiába írta meg 1918-ban „A kócsag alkonya” címmel keserű hangvételű cikkét… A tervezést tettek követték, s az 1921-ben megalakult Kisbalaton Lecsapoló Társulat a tervet fokozatosan végrehajtotta. Az évtizedekig elhúzódó lecsapoló munkák okozta helyrehozhatatlan károk ellen 1932-ben már az országgyűlés plénuma előtt is elhangzott a Kis-Balaton „védőbeszéde” dr. Szalóki-Navratil Dezső kormányfőtanácsos, országgyűlési képviselő tolmácsolásában, az ügyet azonban a nagypolitika nem érezte magáénak.
Vönöczky viszont már korábban sem adta fel, hiszen a divatos dísztollukért vadászott hazai nemes kócsagok költőállománya ekkorra már kizárólag a Kis-Balatonra korlátozódott, s mindösszesen 31 költőpárt számlált. Korábban, 1891-ben a II. Nemzetközi Madártani Kongresszus alkalmából Herman Ottó vezetése alatt „egy népes ornithológus csoport” kereste fel a Kis-Balatont, ekkor kezdett érdeklődni a terület iránt a nyugati madarásztársadalom. Vönöczky a veszélyeztetett vizes élőhely iránti külföldi érdeklődést kihasználva a helyszínen mutatta be neves holland madárvédőknek az elszomorító helyzetet. A hollandok hazájukban gyűjtést szerveztek a már-már kipusztult kócsag védelme érdekében, s az összegyűlt összegből 1921-ben Vönöczky kócsagőrt fogadott a területet igen jól ismerő Gulyás József vörsi halászember személyében. A kócsagőr feladata nemcsak a terület és a madárállomány védelme és őrzése, valamint az idelátogató természetkutatók kalauzolása volt, hanem korabeli „természetvédelmi őrként” monitoring-tevékenységet is végzett: a Madártani Intézetnek havi jelentésekben adott számot a költőtelep állapotáról, a tojás- és fiókaszámokról, a madárvilág aktualitásairól…
A Kis-Balaton katonai felméréseAz 1940-es évekig elhúzódó, a mezőgazdasági termelés és a magas fűtőértékű tőzeg kitermelését lehetővé tevő lecsapolás eredményeképpen az egykori mocsárvilág összezsugorodott, s mindössze 3 hektár vízfelületre (Vörsi-tó és Zalavári-tó), valamint az azt körülvevő, mintegy 1500 hektárra tehető láposodó vizű, nádas-sásos mocsárra korlátozódott. A Zala folyó Kis-Balaton területén futó szakaszát, valamint mellékvízfolyásait mintegy kétmillió köbméter mederanyag megmozgatásával töltések közé szorították, a környező vizeket pedig a Zala medrébe szivattyúzták a kiépített belvízelvezető csatornahálózat segítségével.
A kócsagőr szerepét 1947-ben az állami erdőigazgatóság vadőrei vették át. A Kis-Balatonból fennmaradt különösen értékes madárvilággal rendelkező terület ügyét szívén viselte első köztársasági elnökünk fia, ifj. Tildy Zoltán is, aki az 1951. évi védetté nyilvánítás idején az Országos Természetvédelmi Tanács, mint védetté nyilvánító hatóság főtitkára, majd később az Országos Természetvédelmi Hivatal elnöke volt. A nádrengeteg belsejében fekvő Diás-szigeten ő építtette azt a házat, melyben a betapasztott szájak éveiben több nyarat töltött a minisztériumból politikai okokból kiebrudalt Fekete István, a Kis-Balaton természetrajzának legismertebb ecsetelője. A ház ma kiállításokat felvonultató emlékhely, ahová a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság munkatársainak vezetésével átlagosan évi 3-4000 látogató nyer betekintést.
A Zala folyó gátak közé szorítása, a természetes víztisztítóként működő lápvilág lecsapolása és a mezőgazdasági struktúra gyökeres megváltozása azonban vészterhes következményekkel járt. A Keszthelyi-öböl eutrofizációja a vízrendezések hatására már az 1910-es években megkezdődött, de a Kis-Balaton lecsapolása végzetesen meggyorsította azt. A természetes szűrőzóna helyreállításának gondolata a II. világháború utáni időkben felmerült ugyan, de az 1950-es években mégis a természet további leigázása, a Kis-Balatont körülölelő láprétek leszárítása és hasznosítása zajlott. A folyamat egészen az 1960-as évekig tartott, amikorra a Keszthelyi-öböl állapota kritikussá kezdett válni.
1979-ben kormányhatározat döntött az egykori mocsárvilág rekonstrukciójáról, kizárólag a Balaton vízminőségének védelme érdekében. A Balatonhídvégtől nyugatra fekvő I. tározó (I. ütem, Hídvégi-tó) kialakítása 1981-1987 között zajlott, elárasztása 1985-ben történt. A II. tározó (II. ütem, Fenéki-tó) kialakítását szintén megkezdték, befejezése napjainkban is folyik, várhatóan 2014-ben fejeződik be (további információ itt). Az I. tározó elárasztását követően, 1986-ban került kihirdetésre a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer teljes területét, az azt körülölelő erdőket, gyepeket és szántókat, valamint a fenékpusztai természetes vegetációjú Balaton-partot is magába foglaló 14 745 hektáros Kis-Balaton Tájvédelmi Körzet, mely a Közép-Dunántúli Természetvédelmi Igazgatóság felügyelete alá tartozott.
Az azóta eltelt negyedszázad során a kipusztulástól megmentett kócsagok nyugalmas költőterülete a Ramsari Egyezmény hatálya alá tartozó vizes élőhellyé, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park egyik legismertebb tájegységévé, majd az európai Natura 2000 hálózat tagjává lépett elő, az egykori kócsagőr lényegesen kibővült feladatkörét pedig a Természetvédelmi Őrszolgálat egyenruháját viselő „berekcsőszök” látják el hazánk egyik legféltettebb madárrezervátumában.
(A Kis-Balaton természeti értékeiről és a turisztikai lehetőségekről a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság honlapján tájékozódhat.)
Magyari Máté
ökológiai szakreferens
Balatonfelvidéki Nemzeti Park Igazgatóság (BfNPI)
Kis-Balaton tájegység
Kapcsolódó anyagok:
