A kis jégkorszak okai homályosak, ami elsősorban a csekély számú forrásanyaggal függ össze. A globális lehűlés legkézenfekvőbb magyarázatának a naptevékenység enyhe visszaesését tekintik. Kínában, Japánban és Koreában a késő ókorig visszanyúló feljegyzések alapján feltűnt a megfigyelőknek, hogy a 17. század végén nem voltak napfoltok. Európában a csillagvizsgálók létesítésével, a távcső feltalálásával és a természeti jelenségek megfigyeléseinek rendszerezésével egy időben jelentek meg a lehűléssel kapcsolatos elméletek. A napfoltok számának csökkenését a naptevékenység csökkenésével magyarázták, és az 1675-ben kezdődő hideg hullámmal hozták összefüggésbe. Az 1675 és 1715 közötti hideg periódust a korabeli megfigyeléseket összegző csillagász, Edward Walter Maunder (1851-1928) után Maunder-minimumnak nevezték el. A központi égitest csökkent aktivitására történő hivatkozás a legelegánsabb magyarázatok közé tartozik mind a kis jégkorszak egészét, mind a szélsőséges éveket illetően, amint azt George C. Reid klímamodell alapján végzett számításai kimutatták.
A dán Claus U. Hammer köré gyűlt geofizikusok egy csoportja az 1970-es években rámutatott, hogy a jégben két olyan réteg mutatható ki, amely erős vulkanizmusra utaló jeleket tartalmaz, és amely a kis jégkorszak csúcspontjaival esik egybe. A fejlett középkor csekély szulfátindexével szemben a késő ókor utáni legaktívabb vulkanizmus nyomait mutatták ki 1250 és 1500, majd 1550 és 1700 között ismét. Az egyes kitörésekkel kapcsolatos ismeretek csak lassan bővülnek. A vanuatui Kuwae vulkán kitörését a Grönlandon és az Antarktiszon végzett 33 jégmag vizsgálata kapcsán az 1450-es évek ‘globális lehűlés’-ét megelőző időre, 1452 és 1453 fordulójára datálták. A kitörés még pusztítóbb lehetett, mint a Tambora kitörése, de csak a déli féltekén okozott erősebb lehűlést.
Az 1580 és 1600 közötti kritikus évtizedekre öt vulkán kitörését azonosították, amelyek anélkül befolyásolták az európai történelmet, hogy a történészek bármelyike is hallott volna róluk: 1580-ban a Billy Mitchell vulkánét Bougainvilleben (Melanézia), 1586-ban a Kelutét Jáván, 1593- ban a Raungét Jáván (mindkettő ma Indonéziában), 1593-ban a Ruizét Kolumbiában és 1600-ban a Huaynaputináét Peru déli részén. Csak ez utóbbiról van tudomásunk a spanyol gyarmati forrásokból. Ismerjük a pontos dátumot is: 1600. február 19. A vulkánkitörés húsz kilométeres körzetben mindent elpusztított, hamueső zúdult Perura, Bolíviára és Chilére, és a légköri kár miatt az azt követő hónapokban az egész világra kiterjedően csökkent a napsugárzás. Ezt az eseményt világszerte rossz termés és éhínség követte. A megfigyelésekből egységesen arra a következtetésre jutottak, hogy nyolc különösen hűvös nyári periódus nyolc nagyobb vulkánkitöréssel hozható összefüggésbe.
Forrás: Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete – a jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina Kiadó, Budapest. Második kiadás, 2017.
Kapcsolódó anyagok:
Az éhínség vége és az európai fejlett kultúra felvirágzása
