Milyen volt az Alföld vízrajza a szabályozások előtt? Pocsolyatérkép legendája című írásomban bemutattam, hogy ez a népszerű Kárpát-medence térkép nem ábrázolja hitelesen az Alföld természetes vízrajzi állapotát. Egy olyan kort mutat (17-18. század), amikor már jelentős átalakulások történtek.
Ennek oka, hogy a térkép rajzolói nem rendelkeztek az ősi állapot megrajzolásához szükséges térképi információkkal (mert ilyen nincs). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a sötétben tapogatóznánk. A középkori és római kori levéltári dokumentumokból, a földtani kutatásokból és a fennmaradt természetközeli területek megfigyelésével rekonstruálhatjuk az ősi táj alapvető jellemzőit és működését vízrajzi szempontból. A természetes viszonyok megértése fontos annak megítéléséhez, hogy helyreállítható-e még egy ilyen állapot és az ebből kialakított Árpád-kori fokgazdálkodás rendszere. Ugyanis sokan ezt szeretnék Magyarországon látni. Mennyire reális, hogy visszahozzuk a pocsolyatérkép sugallta állapotot és a fokgazdálkodás ismét széleskörűen elterjedjen? Erről szól blog bejegyzéseim most elindított sorozata.
A természeti tájak folyamatosan változnak, amit ma látunk csak egy „kocka” abból a filmből, ami évmilliókkal ezelőtt kezdődött a Kárpát-medence kialakulásával és még utánunk is évmilliókig folytatódi fog. Néha elgondolkodok azon, hogy mit szólna egy időutazó ősünk, ha meglátná az Alföld mai képét. Talán ugyanolyan röhejes és szórakoztató szituációkba keveredne mint a Jöttünk, láttunk, visszamennénk c. francia filmben a Jean Reno által alakított időutazó lovag? Vagy szemrehányást tenne nekünk, hogy mit műveltünk az általa birtokolt, egykor vizekben gazdag földdel? Merthogy könnyen eltévedne egy középkori ember a mai tájban, ami teljesen máshogy néz ki és máshogy is működik. Talán csak a főbb vízválasztók, a hegyvidéki patakok és a nagyobb folyóvölgyek helyzete nem változott meg azóta. Az Alföldön szinte minden átalakult. Sok helyen még a vízfolyások folyásiránya is megváltozott! De erre még visszatérek.
A helyzet megértéséhez képzeletben vissza kell utaznunk 6 millió évet. Ekkor kezdődik el a formálódó Kárpát-medence középső részén a Pannon-tenger, majd a Pannon-tó visszahúzódása, és ezzel a mai folyóhálózat kialakulása. A folyóhálózat formálódását a medence központi részének süllyedése irányította. Az egyes részmedencék eltérő ütemben süllyedtek (és süllyednek ma is), az aktuálisan aktív területek mindig magukhoz vonzották a folyóvizeket. A negyedidőszak elején, mintegy 2,5 millió éve, a vízhálózat már sokban hasonlított a maira. A Duna a Visegrádi-szoros után kilépett az Alföldre, majd délkeleti irányba fordult, hogy Csongrád térségében egyesüljön az Érmellék felől érkező Tiszával. Tehát a Tisza valahol a mai Hármas-Körös völgyében, a Duna pedig az Alsó-Tisza völgyében (is) folyt. A Tisza jobb parti mellékfolyói (pl. Sajó, Zagyva, Hernád) nagy területet jártak be a mai Tiszántúl északi részén. A negyedidőszak végén, az utolsó jégkorszak során, a Szatmár-Beregi-sík süllyedése az Érmellék elhagyására kényszerítette a Tiszát, így az északnak fordult. A Duna pedig nyugati irányba, Paks és Baja felé mozdult el, nagyjából elfoglalva mai pozícióját. A jégkorszak végére tehát hozzávetőlegesen kialakultak a mai folyóvölgyek.
A jégkorszaki vízrajz kapcsán feltétlenül meg kell jegyezni, hogy folyóink felismerhetetlenül máshogy néztek ki. A szélsőségesen száraz és hideg klíma, valamint a gyér növényzet miatt a folyók vízhozama kisebb, a szállított hordalék viszont jelentősen több volt a mainál. A folyók, különösen a Duna és a Maros, hatalmas hordalékkúpokat hoztak létre. A folyók gyakran több ágra bomolva kerülgették saját hordalékukat. A vízhozamtól függően hol egyik, hol másik águkat foglalták el. Mint láthattuk a jégkorszaki Duna völgy egyes szakaszait a Tisza, Tisza völgyét pedig a Körös örökölte meg. A Hármas-Körös lefutásán különösen jól látszik ez az örökség: egy nagyobb folyó szélesen kanyargó völgyében sűrűn sorakoznak a Körös új, éles kanyarulatai. A mai Szarvas-Békésszentandrási Holt-Körös lényegében egy ilyen ősi Tisza kanyart foglal el. A 29 km-es holtágszakaszon 21 kisebb és fiatalabb kanyarulat sorakozik.
Az elmúlt 12 ezer évben (a holocén kor) a folyóhálózat már jelentősen nem változott. A csapadékosabb klíma miatt megnőtt a vízhozam, a zártabb növényzet és a talajképződés miatt lecsökkent a szállított hordalék mennyisége. A folyók elkezdtek a felszínbe vágódni. A holocénben ugyan összességében csak 1-10 méter üledék rakódott le az Alföldön, de ennek is meghatározó szerepe van. A holocén vízrajzra jellemző, hogy a Tisza rendkívül széles völgyet alakított ki, ami néhol a 20-40 km szélességet is eléri. A holocén viszonylag stabil, de azért változó klímája miatt a vízhozamok ingadoztak. Ez a maitól jelentősen eltérő kanyarulat generációk kialakulásához vezetett.
A medence feltöltődése során elhagyott medrek kaotikus hálózata alakult ki a felszínen és rejtve, a felszín alatt. A kis szintkülönbségek miatt ez a mederhálózat nagy távolságokra szállította el az áradmányvizeket, így a Tisza vize a Hortobágyot és a Körösvidéket bebarangolva a Körösök vízrendszerébe tett egy nem is olyan kicsi kitérőt. Ezek a vízfolyások gyakran a Tisza által (a jégkorszak végén) „kettévágott” jobbparti folyók elhagyott medrei voltak. A Maros folyó mellett hasonló funkciója volt a Száraz-érnek, ami árvizek idején a Maros vizét messze a Körös-Maros-közébe vezette. A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy a felszín alatti (azaz idősebb) medrek is részt vesznek a víz szállításában. A medenceperemek felől a mai napig vizet szállítanak a központ felé, ahol mint rétegvizek hasznosulnak, de néha időszakos mocsárforrásokként a felszínre is lépnek. Ezen ősi medreket belvizes években varázslatos módon rajzolja ki az összegyülekező csapadékvíz és a felszín alól érkező „földárja”. Az ősi medernyomok eredetének kutatása rendkívül izgalmas téma. A hátrahagyott üledék ásványi összetétele megmutatja a vízgyűjtő helyét. A medrek mérete, szélessége, iránya, kanyargóssága szintén az egykori vízfolyás származására utal. Mike Károly itt bemutatott térképe szemlélteti, hogy valóban a víz formálta a Tiszántúl területét, és bár a külső szemlélőnek ez egy lapos és „unalmas” táj, valójában rendkívül bonyolult a felszín felépítése.
A Magyar Alföld a világ egyik legjobban kifejlődött alluviális síksága. A tájban a belső szintkülönbség jellemzően csak 1-5 m. A Tisza és a Körösök a szabályozásig meandereztek, ami azt jelenti, hogy a meder jellegzetes alakú kanyarok sorozatából állt. Ma is vannak meanderek, csak jóval kevesebb. Az ilyen középszakasz jellegű folyókban az üledéklerakó és az eróziós folyamatok nagyjából egyensúlyban vannak, az árvizes időszakokat leszámítva. A meder és a hozzá kapcsolódó ártér folyamatosan fejlődik, a víz a meder homorú oldalán a partot alámossa. Az ellenkező domború oldalon üledékképződés folyik és övzátonyok alakulnak ki. A kanyarulat idővel egyre jobban növekszik, és az egymáshoz közel került szakaszok között új meder képződik az árvizek alkalmával. A lefűződő meander morotvává alakul.
A meanderező folyók aktív és elhagyott medrei, a környező ártéri területeknél egy néhány deciméterrel magasabb alluviális gerincen helyezkednek el, azaz furcsa módon az ártér keresztmetszete domború. Ennek az az oka, hogy árvizekkor a durvább üledék a folyók mentén halmozódik fel. A rendszeres áradások nyomán idővel a medrek közelében természetes parti gátak alakulnak ki. A formának magyar neve is van: gorond, porong vagy laponyag. A természetes parti gáton keresztül a folyómeder és az ártér között egy vízvezető árok húzódhat. Ezeket a csatornákat vagy árkokat fok néven ismerjük. Keletkezésükre különböző elméletek vannak, amire a fokgazdálkodás tárgyalásánál térek majd ki. Leginkább elfogadott elmélet szerint árvízkor az alacsonyabb szakaszain a víz átvágja a parti gátat, ahol az apadó folyóba a kiöntött víz vissza is tud egy adott szintig folyni. A maradék víz visszamarad a mélyártérben. Jellegzetes ártéri képződmény az övzátony is. A kanyarokban a meanderező folyó lassú helyváltoztatása következtében a kanyarok növekednek és a folyásirányban lefelé vándorolnak. Az apadó vízből a domború oldal lankás lejtőin lerakódik a mederhordalék és övzátony keletkezik. Az övzátonyok gerinceit mélyedések, magyarul sarlólaposok választják el egymástól. Ezek árvízkor víz alá kerülnek és szépen kirajzolják az övzátonyok sorozatát. A szakirodalomban az övzátonyokat és a természetes parti gátakat rendszeresen összekeverik. Azért fontos ezen képződmények ismerete, mert ezek határozták meg a középkori vízgazdálkodás és az újkori folyószabályozás módszereit és lehetőségeit (pl. töltés vonalazás). Ártéri- és fokgazdálkodásra leginkább a kontinentális klímahatás alatt álló meanderező folyók árterei a legalkalmasabbak. Az alföldi vízfolyások zöme ebbe a csoportba tartozik, így nem meglepő, hogy az ártéri gazdálkodás széleskörűen elterjedhetett.
Érdemes néhány szót szólni a folyóktól távol eső területek vízrajzáról is. A hátakat átszelő ősi folyóágak rendkívül szélesek (akár 30-100 m) és sekélyek voltak (1-1,5 m) és nem volt határozott folyásirányuk. Bennük a víz a helyi csapadékviszonyoknak, vagy a kapcsolódó folyók vízállásának megfelelően áramolhatott. A sekély, lassan áramló víz vízállásokat töltött fel és hozzájárult a felszín alatti vízkészletek gyarapodásához is. A helyükön kialakított modern csatornák keskenyek (5-10 m), mélyek (2-3 m) és határozott folyásirányuk van (erre céloztam a bevezetőben). A talajba mélyen bevágott csatornák csapolják a felszíni vizeket csapadékos időszakban és a talajvizet aszálykor. De ezzel már áttértem egy későbbi témánkra…
Milyen volt tehát az Alföld a jelentősebb beavatkozások előtt? Az erre vetődő idegent minden bizonnyal lenyűgözte a vadvizek kaotikus kuszasága, amit szépen illusztrál néhány fennmaradt korabeli útleírás. Ammianus Marcellinus római történetíró a 4. században így jellemzi a Tiszát (eredetileg természetesen latinul): „Kanyargós pályával kiterjedt és széles térséget folyva lassan körül … innen a talaj nagyobbrészt vizenyős volta, és az, hogy a megdagadt folyók pangó kiöntéseit füzesek borítják, amiért is járhatatlanok, hacsak nem ismerős valaki…” Jó ezer évvel később (1433-ban) Bertandon de la Brocquière keresztes lovag utazott keresztül az Alföldön és fátlan vizes pusztaságként jellemzi. „Egész hosszú utamban, egy patak mellett elterülő két kis berken kívül, egyetlen fát nem láttam. A lakosok csupán szalmával vagy a folyópartokon és a nagy számmal előforduló mocsarakban szedett náddal tüzelnek … Szegedről elindulva … utam ismét szép síkságon vitt keresztül, hol lovak vad állatokhoz hasonlóan, egészen szabadon élnek, egymást éri a sok ménes…” Romantikus kép, de ne felejtkezzünk el arról, hogy a látottakat nagyban befolyásolhatta az, hogy árvizes időszakban érintették-e a területet. Másrészt egy dombvidéki vagy hegyvidéki tájról érkező utazónak kifejezetten egzotikus lehetett ez a sík vidék és a számára szokatlant hangsúlyozta. Ezen a vizekben gazdag vidéken telepedett meg a magyarság a 9. század végén és alakította át alapvetően a táj képét. De a történet folytatása már a következő blogbejegyzésemben várható.
Mi következik még?
A középkori vízgazdálkodás módszerei
A folyók szabályozásának okai
A vízszabályozásának módszerei
A vízszabályozás következményei
Lehetséges jövőképek
