Ajaj, az első blogbejegyzést egy elcsépeltnek tűnő szlogennel kell kezdenem, így alakult. “Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” – talán 1912-ben fogalmazódott meg ez a gondolat, és manapság is érvényes, bár véleményem szerint a problémákhoz képest az egyén arányaiban már egyre kevesebbet tehet és tesz, ezért döntéshozók felé a “cselekedj lokálisan és globálisan” felhívás egyértelműen helyénvalóbb és célravezetőbb lenne (személy szerint ugyanis úgy gondolom, hogy a döntéshozókban bízhatunk leginkább ha változást akarunk, ami igazság szerint elég siralmas kilátás).
Ez a szlogen csak a valódi témához vezető gondolatfüzér első, bár gondolatindítóként fontos eleme. Úgy vélem ugyanis, hogy jobban leírja a napjainkban tapasztalható állapotokat, ha kifordítjuk kicsit a sokszor használt idézetet, és kimondjuk, hogy amit lokálisan teszünk, az jól modellezi azt, hogy mi várható majd globális mértékben.. Most ne elszigetelt környezet- és természetvédő csoportok munkájára, vagy egy-két elkötelezett magánemberre gondoljatok, ne a saját buborékotokra, hanem a helyi társadalom egészére. Természetesen így már nem egy reménykeltő lehetőségről beszélünk, hanem lehet, hogy inkább egy ijesztő prognózisról.
Olyan ez, mint egy közvélemény-kutatás. Nyilvánvalóan nem tudják minden alkalommal megkérdezni az ország teljes lakosságát egy-egy témában, ezért tehát kiválasztanak ezer embert, akik statisztikai értelemben jól jellemzik a szóban forgó népességet. Úgy nevezik ezt, hogy reprezentatív minta.
Képzeljétek tehát el, hogy a ti településetek környezet- és természetvédelmi folyamatok tekintetében egy országos vagy inkább globális értelemben vett reprezentatív minta. Hogyan viszonyulnak az emberek ezekhez a folyamatokhoz, mit gondolnak a természetvédelemről, környezetvédelemről? Hogyan élnek? Mit tesznek?
Nos, ha ezeket átgondoltátok, akkor mit jósoltok? Történt valami lényeges változás az évtizedek, évek alatt a helyi közösségben? Van remény?
Számtalan példát lehetne említeni ezzel kapcsolatban, én most egy kis szikláról szeretnék írni.
A Boszorkánykő vagy Kis-Salgó nevű vulkanikus sziklaképződmény a Karancs-Medves vidékének egyik népszerű, látványos helyszíne.
A táji léptékben viszonylag kis kiterjedésű, szigetszerűen előforduló sziklai élőhelyeknek az élővilága rendkívüli sérülékeny. Helyi viszonylatban is fontosak a nyílt és zárt sziklagyepek, sziklabevonat-társulások, sziklai cserjések, lejtősztyeppek, de tágabb földrajzi körben is említésre méltók az itt megtelepedő védett növény- és állatfajok.
Természetesen, amikor ezt tudatosítani szeretnénk, akkor szinte mindenki bólogat: értjük, értjük.
Na igen, értik, értik, de fel is fogják? Beszélhetünk mi biológiai sokféleségről, bármiről, de ha nem tudunk az egyén érdekeivel megegyező, számára racionális érveket előhozni, akkor csak eredménytelen locsogás az egész. Számtalan jelenség lehet, hogy miért értenek látszólag egyet az emberek olyan véleménnyel, amely valójában nem tükrözi belső meggyőződésüket, vagy nem is értik annak valódi tartalmát. Konformizmusból, a szabálykövetés látszatából, egyfajta társadalmi mimikri alapján természetesen mindenki bólogat, hogy ha arról hall, hogy védeni kell egy természeti értéket…azután…Azután az egoizmusunk mindent felülír. (Ezért hatásosabb egy közösségben az az érv, hogy azért kell védeni a tájat, hogy majd jönnek a turisták és fellendítik a gazdaságot, mint az, hogy egy védett társulást pusztán a létezése okán meg kell óvnunk. Magam is érvelek így, de nem vagyok tőle boldog.)
A Boszorkánykő, mint minden jó kilátást nyújtó szikla turistacélpont is. Példánk szempontjából lényeges, hogy a fekete– és leánykökörcsin ismert termőhelye. Évtizedek óta minden tavasszal népvándorlás indul, hogy megnézzék a helyben lakók, hogy virágoznak-e már a kökörcsinek? Az elmúlt 5-6 évben ez a folyamat felerősödött, hiszen a közösségi média korában mindenkinek szüksége van egy fél napos hírnévre, tíz, húsz, száz lájkra amikor posztol egy kökörcsines fotót. Ez elengedhetetlen, ugye? (Nem a fotózással, a természetben szerzett élményekkel van bajom, nem azzal, hogy fontosnak tartjuk megmutatni a kreativitásunkat, hanem azt szeretném sugallni, hogy ezt egy kicsit finomhangolni szükséges. Ráadásul amikor fotózásról beszélek, akkor mindenkiről beszélek, remélem, a mobiltelefonok korában ez már egyértelmű. Itt nem is a fotózás a lényeg valójában, szóval, erre a tévútra most ne menjünk rá! Mentalitásról van szó, emberi magatartásról.)
Idén eljutottunk arra a szintre, hogy a szikla kökörcsines termőhelyeinek egy részét betonkeménységűre taposták. Tavalyig pedig előfordult, hogy több tövet kiástak és hazavittek (ez szinte minden évben jellemző, sajnos). Nem ritkán találkozunk emberekkel, akik 15-20 kilométer távolságból érkeznek “ellenőrizni”, hogy nyílnak-e már a virágok. Ilyenkor a legtöbben felmásznak a sziklákra, a kökörcsinek közé,
(A Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet kiemelt jelentőségű természetmegőrzési területein csak 2 közösségi jelentőségű növényfaj előfordulása ismert. Az egyik a leánykökörcsin. Pár tövet ismerünk csupán ezen a tájon. Közösségi – EU-ról beszélünk – jelentőségű növényfajok: azon fajok, amelyek közösségi szempontból veszélyeztetettek, sérülékenyek, ritkák, illetőleg bennszülöttek. E fajok jelentős állományainak vagy élőhelyeinek alapján jelölik ki a különleges természetmegőrzési területeket.)
A messzebbről érkező turisták itt egyébként kevesebb gondot okoznak. Ők egy tájélményhez szeretnének jutni, amit megkapnak a szikla két fő csúcsának a felkeresése során. Ezzel nincs is gond, tájesztétikai szempontból ez a hely figyelemre méltó. A szikla növényzete őket kevésbé érdekli. A turizmus tehát viszonylag jól irányítható lenne, ha a helyben élők is felfognák végre, hogy ez a hely, a növények, állatok, és minden természeti érték, természeti erőforrás ránk van bízva. Ennyi. Nem kellenek a bonyolult érvek, miért kell a 21. században ezt még megmagyarázni? Miért nem lehet felfogni, hogy felül kell emelkedni az önös érdekeinken és korlátozni önmagunkat?
Napjainkban sokat beszélünk a túlturizmusról.
Már-már komikusnak hangzik, hogy ez egy olyan vidék esetében kerül szóba, ami alig ismert még Magyarországon is. Ugyanakkor a túlturizmus nemcsak arról szól, hogy egy városban, régióban a turizmus mértéke átlépi a társadalmi tűrőképesség hatását, hanem bizony olyan helyeken is számolni kell vele, ahol az ökológiai tűrőképességet haladja meg. Ilyen hely pedig lehet egy olyan kis sziklakibúvás is mint a Boszorkánykő.
Amikor ezt a káros hatást felismerjük, akkor cselekedni kell. Normális esetben a helyi közösségnek kellene lépnie. Pár éve írtam egy önreflexiótól sem mentes (nem voltam és vagyok mentes a hibáktól) posztot a kökörcsinekről, önmérsékletre kérve az itt fotózókat, szemlélődőket. A válasz természetesen az elutasítás, közutálat és a kirekesztés lett.
Idén az illetékes nemzeti park munkatársaival irányító táblákkal kívántuk szabályozni a Boszorkánykő látogatóinak közlekedését. Látva az ijesztő mértékű taposást, próbáltuk elterelni a látogatókat a kökörcsines részről. Napokig jártam ki a sziklára és azt tapasztaltam, hogy a távolabbról érkező turistákat semmiben nem korlátozta ez az irányítás. Meglátogatták a hegyet, megkapták azt az élményt amire számítottak, jól érezték magukat, mentek tovább.
A március 15-i hosszú hétvége után azonban megjelentek a kökörcsines posztok. Elsősorban a helyben élők éreztek erős kényszert, hogy lefotózzák a virágokat. Könnyedén átléptek a tiltó táblák fölött, és abban a reményben, hogy sikeresek lesznek a közösségi médiában pár percre, elkészítették ugyanazokat a fotókat, amiket évek óta mindig. Mert az nekik jár. Hogy is lehetne bárkitől elvitatni a boldogabb élet reményét? Ugye?
Vagy nem tudom, miért. Valószínűleg egyébként azért, mert az egoizmusunk mindent felülír. Az élményért, hírnévért, a látszólagos jólétünkért, a szerzés, birtoklás öröméért felemésztünk mindent. Ez egy meghatározó tulajdonságunk. Nehogy megsértődjön bárki! Többé-kevésbé én is ilyen vagyok.
(Többen úgy gondolják, hogy őket nem érinti ez a probléma, mert óvatosan járnak el, nem lépnek a virágokra. Lehet, hogy úgy vélik, hogy elővigyázatosak, de meg kell érteniük, hogy az ő felelősségük is nagy, hiszen posztjaik még több embert vonzanak erre a helyre. Általában probléma az, hogy érzékeny területekről úgy kerülnek ki fotók, hogy az jól beazonosítható, netán a posztoló meg is nevezi a helyet – így járt a cserháti boldogasszony papucsa termőhelye is, sajnos.. Persze, önmagában nem gond az, ha egy szép, művészi virágfotó felkerül az internetre, vagy valaki a túrája során lefényképezett virágokat élményként megosztja másokkal. Aki a természetben jár, szereti, fotózza, annak illene tudnia, hogy meddig mehet el, mit és hogyan mutathat meg. Finomhangolás, ugye?)
A húsvéti hosszú hétvége során aztán teljesen felborult a rend a kis sziklánál.. Az irányító táblákat kiszedték a helyükről, olyan is akadt, amelyik eltűnt, elvitték vagy eldobták. Az egyik ösvényt, amely érzékeny sziklagyepeknél kanyargott, újra kitaposták (ez az ösvény egyébként soha nem volt hivatalos útvonal, kalandvágyó emberek kezdték el. használni). Miközben visszahelyeztem a táblákat a helyükre, arra gondoltam, hogy vajon a környezetemben, ebben az országban tényleg fontos-e az embereknek a természet? Vajon megértik-e, hogy milyen kincs van a birtokunkban, vagy csak egy használható környezet a számukra, egyszerűen csak a szórakozásuk színtere? Gyanítom, hogy inkább ez a helyzet. Tudom, hogy egyes helyeken ennél kedvezőbb a kép, vannak országok, ahol természetvédelem lényeges, és többé-kevésbé betartják a szabályokat, tudatosabbak. Kinek jutna eszébe Dániában, Finnországban vagy Izlandon irányító táblákat kiszedni, érzékeny természeti értékeket taposni? Ez reménnyel tölt el. Éppen ezért talán nem abból kellene kiindulnom, hogy mi, ebben a városban, országban hogyan viszonyulunk a természethez. Talán nem az a mérvadó, hogy az egyik legindividualistább társadalom hogy viselkedik a természeti erőforrásokkal. Talán. Ugyanakkor ebben a környezetben élek, nem tudom kivonni magam a hatása alól.
Ez csak egy egyszerű történet volt emberekről, kökörcsinekről. A világ egy ici-pici szegletéről. Egyre inkább ezt a léptéket látom fontosnak, ebben a léptékben mérem le a lehetséges jövőbeni hatásunkat a környezetre. Mit várhatok el, ha a körülöttem élők sem értik meg ezeket a gondolatokat? Tavaly egy gyorsétterem-hálózat nyitott egy egységet a lakóhelyemen. A nyitás napján kezdtek el tömegesen vonulni a barna varangyok a város határában és százával pusztultak el az autók kerekei alatt. Felhívásunkra senki nem jött segíteni, ketten rohangáltunk le és föl, hogy megmentsük a legtöbb békát, miközben százak álltak sorban rántott csirkecombért, a fogyasztás által elnyerhető boldog élet illúziójáért. Nincsenek tehát nagy elvárásaim, de nem is reménykedek nagyon.
Kötelező elem 🙂 : Együttesen kell felelősséget vállalni a környezetünkért, együtt kell működnünk, mindannyiunkat felelősség terhel a természeti értékek védelméért, és felelősek vagyunk saját tetteinkért és azok hatásaiért. Ezek az alapjai a “cselekedj lokálisan” résznek, és ekkor van remény tényleges globális változásra.
Szép gondolatok, ugye?
De további tíz lájk azért többet ér.
