Laczkó Dezső, a hazai természettudományok egyik nagy alakja 1860 július 22.-én született Trencsén. Pályafutása során számos munkát végzett, többek között középiskolai tanárként dolgozott az ország több városában is. 1877-ben belépett a kegyes tanító rendbe, majd 1886-ban földrajz-természetrajz szakos tanári oklevelet szerzett a Budapesti Tudományegyetem bölcsészkarán.
Először Privigyén tanított egy gimnáziumban, később Debrecenben, Kecskeméten, végül 1888-ban Veszprémbe került oktatni. 1912-ben lett a veszprémi gimnázium igazgatója, ahonnan 1920-ban vonult nyugdíjba. A pedagógusi pályafutása mellett volt még házfőnök, piarista szerzetes, mecénás, önkéntes tűzoltó és mentőcsapat tagja. Szívesen járt a Veszprém Vármegyei dalegyletbe, valamint kedvtelésből vadászni. Ugyanakkor rendszeresen publikált ismeretterjesztő cikkeket és tartott előadásokat a geológiával és a paleontológiával kapcsolatban.
Idősebb Lóczy Lajos barátjaként és munkatársaként dolgozott a Balaton környékének vizsgálatán, 1895-től pedig a Bakony földtani feltárásában. A Balaton-felvidék földtani képződményeiről térképeket készített. Fontos eredmény, hogy a megyehegyi dolomit sztratigráfiai helyzetét az általa gyűjtött pörgekarúak (brachiopoda) alapján állapították meg. Felismerte és elsőként dokumentálta, valamint ábrázolta földatni térképen a Hajmáskér-Veszprém-Nagyvázsony menti vetődést. De Közreműködött a Nemesvámos határában található balácapusztai, római korú villagazdaság feltárásában is.
A hazai földtani ismeretek mellett jelentős adatokkal járult még hozzá a Kaukázus hegyrendszer geológiai ismereteihez, ugyanis 1902-ben részt vett a hatodik (egyben az utolsó) Déchy Mór által szervezett Kaukázus kutató expedíción.
1903-ban megalapíttatta a Veszprém Vármegyei Múzeumot, amelynek első igazgatója volt. (Az intézmény egyébként 1990 március elseje óta a Laczkó Dezső Múzeum nevet viseli.) Továbbá a Zircen található, ma már a Magyar Természettudományi Múzeumhoz tartozó Bakonyi Természettudományi Múzeum gyűjteményének alapjait is ő teremtette meg.
Legjelentősebb felfedezése mégis inkább az őslénytanhoz kötődik.
A veszprémi márgafejtőkből számos ősmaradvány-együttest gyűjtött be (kagylók, pörgekarúak, fogak, szórványos csontleletek) ezek között voltak felső triász korú halak és hüllők maradványai is. A leletanyag jelentős részét a Lóczy-féle 13 kötetes Balaton-monográfiában publikálták.
1901 április 25.-én egy kivételes lelet került elő a veszprémi Jeruzsálem hegyről. Ez a maradvány a Placochelys placodonta, avagy kavicsfogú álteknős részleges csontváza, amely hazánk legfontosabb és leghíresebb fosszíliái közé tartozik.
Már ebben az időben is kezdett beépülni a terület, ezért egyre kevesebb volt azoknak a márgafejtőknek a száma, ahonnan a veszprémi triász korú márgát fejteni lehetett. Ezeket a kőzetrétegeket sokszor csak a házak alapjának kiásott néhány méter széles gödrök falán lehetett vizsgálni. A Placochelys első csontmaradványai (amely bordák, csigolyák, végtagcsontok, a függesztőövek egy része, a páncélzat nagyjából harmada, a koponya és az alsó állkapocs alkot) is egy ilyen gödör felszíntől számított 4-6 méter mélységéből kerültek elő a Templom utca egyik telkén.
Majd 120 éve talált lelet
De nem ez az egyetlen Placochelys lelet. A Jeruzsálem-hegyi területen, feltehetőleg 1902 áprilisának közepén, a valószínűleg Semsey Andor által szponzorált ásatás alkalmával egy újabb koponya, két héttel később pedig még néhány csont került elő ettől a fajtól. Majd további néhány fogat is találtak a város egyéb pontjain.
Ez a második koponya a Berlini Természettudományi Múzeumban lett kipreparálva (ami a maradvány kőzetből történő kiszabadítását jelenti). A folyamat a beágyazó kőzet keménysége miatt fél évig tartott. A munkálatok költségeit feltehetően szintén Semsey Andor állta. A tudományos leírást Otto Jaekel végezte, és 1902-ben adott neki nevet. A munkálatok után az első koponya, amely a holotípusnak lett kijelölve, hazakerült, míg a második koponya azóta is a berlini múzeumban található. A holotípus koponyáját később egy újabb, ezúttal részletesebb preparálásra Frankfurtba küldték, amit Christian Struncz végzett el. Ennek végeztével újból haza hozták, ma pedig a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat őslénytani gyűjteményében található.
A kavicsfogúak
A Placochelys placodonta a nemzetségének egyetlen ismert faja. A Placochelys nemzetség a Placodontiak csoportjába tartozik, több hasonló felépítésű rokon nemzetséggel, mint például a Cyamodus vagy a Henodus. De a legközelebbi rokona a Psephoderma nemzetség.
A Placodontiákat a teknősökre emlékeztető testfelépítése miatt korábban azok őseinek gondolták. Viszont a hasonlóság valójában az azonos életkörülményekhez való alkalmazkodás végett jött létre. A magyar nevükben az „álteknős” is erre utal. Ma a Sauropterygia csoportba sorolják őket, tehát közelebbi rokonai az olyan tengeri őshüllők, mint a nothosauruszok, vagy a plesiosauruszok.
A triász időszaki part menti, sekély vízű tengerek lakói voltak. A nagyjából egy méteres testhosszt elérő Placochelys a késő triászban, kb. 230 millió évvel ezelőtt élhetett. Koponyájának hátsó részén jellegzetes díszítettség látható. Állkapcsának elején hiányoznak a fogak, ezt a részt elképzelhető, hogy szarukáva borította. Az állkapocs hátsóbb részében helyezkednek el a hatalmas, lapos kavicsokra emlékeztető, vastag zománcú fogak. Ezek a fogak feltehetőleg olyan kemény héjú állatok összezúzására voltak alkalmasak, mint a kagylók, csigák és tüskésbőrűek.
A páncélzata, amely számos, szabálytalanul elhelyezkedő kúpos páncélelemből állt, úgy tűnik, hogy csak a háti oldalán volt megtalálható. A teknősöktől eltérően nem forrt egybe sem a bordákkal, sem pedig a háti csigolyákkal, hanem különálló pajzsot alkotott. Ennek a pajzsnak a szerkezete tömör volt, akár a tengeri gerincesek pachyostotikus csontjai. Ez könnyíti meg a tüdővel lélegző állatok víz alá merülését.
A végtagok maradványai hiányosak, de felépítésük alapján korábban a mai tengeri teknősök végtagjaihoz hasonlónak gondolták. A később előkerült, hasonló fajokhoz tartozó leletek végtagcsontjai miatt valószínűbbnek tartják, hogy neki is inkább különálló ujjakkal rendelkező, karmokban végződő, úszóhártyás lábai lehettek.
Az Év ősmaradványa program keretein belül versenyzett a 2016-os (és egyben az első) Év ősmaradványa címért, a Komlopteris nevű magvaspáfránnyal és a Nummulites nevet viselő foraminiferával. Viszont a szavazások során alulmaradt és a címet a Nummulites nevű óriás egysejtű nyerte el.
Felhasznált irodalom:
Bontó László 2019: A mi kavicsfogúnk.
Placochelys placodonta, a Veszprémben felfedezett kavicsfogú álteknős. Veszprémi szemle, 21(2), 7-64.
Ősi Attila 2012: A kavicsfogú álteknős Laczkó Dezső leghíresebb őslénytani lelete. — Természet Világa, 143(4), 180-183.
