Véget ér idén a szegényebb országokat támogató, a mélyszegénységben élők felemelkedését, az éhínség leküzdését célzó nemzetközi program. A célok egy része feltehetőleg teljesül, mások elérése érdekében pedig újra meg újra szenvedélyes felhívásokban kérik a donorokat, hogy biztosítsanak további anyagi forrásokat.
Az ENSZ Fejlesztési Hivatala szerint a világban több mint kétmilliárd embertársunk osztja a nagyon szegények sorsát, s közel egymilliárd ember szenved a krónikus éhségtől. Miközben sok fejlődő országban haladást értek el, a külső támogatások ellenére rendkívül kritikus maradt a helyzet az afrikai és ázsiai kontinens kiterjedt régióiban. A mélyszegénység jelen van az európai országok jelentős részében is, különösen az EU új tagállamaiban. Még sokkal rosszabb a helyzet a többi kelet- és délkelet-európai országban. A megélhetés elemi feltételeinek hiánya, a túlélés reménye késztet sokakat Afrikában, Ázsiában, Európában, hogy – ha lehetséges egyáltalán – szabaduljanak a kilátástalan helyzetből, és elmeneküljenek bárhogyan, bárhova, ahol nem kell napról napra megküzdeni a méltányos emberi élet lehetőségéért. Ahova pedig megérkeznek, ott esetleg addigi abszolút nyomoruk ütközik a helyiek jelentős részének relatív nyomorával, aminek aztán súlyos következményei vannak.
Emiatt is kiemelkedő jelentőségű lenne, ha megegyezés születne idén – New Yorkban, az ENSZ keretében – egy új, a korábbinál hathatósabb nemzetközi együttműködési programról, ami elősegítené a nyomor leküzdését, a szociális különbségek növekedésének megállítását. A következő másfél évtizedre szánt új program előkészítése évek óta folyik, de csak a múlt év végére alakult ki az a közös álláspont, hogy most sem fog tartós megoldást eredményezni a segélyek biztosítása vagy a gazdasági növekedés erőltetése, ha ezek nem járnak együtt a mind égetőbb szociális és környezeti problémák tartós megoldásával. Ezért az újabb nemzetközi program alapját a fenntartható fejlődés egymással szorosan összefüggő céljai jelentenék, kezdve a szegénység és az éhínség felszámolásával, a szociális egyenlőtlenségek jelentős csökkentésével.
Sokan az átfogó társadalmi-gazdasági célok meghatározásának és megvalósításának útjában álló jelentős akadálynak látják a globális éghajlatváltozás növekvő veszélyét.
A 2015-ös év ebből a szempontból is döntő jelentőségű lehetne. Az ENSZ főtitkára februárban úgy fogalmazott, hogy mi vagyunk az első nemzedék, amely megszüntetheti a szegénységet, és talán az utolsó, amely még megakadályozhatja, hogy az éghajlatváltozás legsúlyosabb hatásai bekövetkezzenek. Amióta számos országban a fosszilis tüzelőanyagok kezdték hajtani a gazdasági fejlődés motorját, gyorsuló ütemben kerül a légkörbe szén-dioxid. A mérvadó nemzetközi szervezet jelentései szerint egyre erősebb a tudományos bizonyosság, hogy a különféle emberi tevékenységek nyomán létrejött többlet gázmennyiség előidézi a földi éghajlat és ezáltal a környezeti feltételek alapvető megváltozását. Közös globális üvegházunkban a felszín melegedésének egyre láthatóbbak a jelei: olvadnak a gleccserek, emelkedik a tenger szintje, szélsőségesen változnak időjárási jelenségek, erősödnek a káros társadalmi-gazdasági hatások, amelyeket e folyamatnak is tulajdonítanak.
A földi környezet gyors változásának növekvő kockázatáért viselt felelősségben azonban számottevő történelmi különbség van a fejlett és a fejlődő országok között. Még mindig az előbbiek felelnek a több mint egy évszázad alatt felhalmozott környezetterhelés nagyobb részéért, bár ütemesen növekszik e gázok kibocsátása a gyors gazdasági növekedést mutató fejlődő országokban is.
A világ országainak kormánydelegációi tíz éve próbálnak megegyezni arról, hogy miképpen kellene a továbbiakban együttműködniük e globális veszély csökkentéséért. Harminc fejlett ország újabb vállalásával ugyan meghosszabbították a klímaegyezmény kiotói jegyzőkönyvének hatályát 2012-ben, de új, átfogó – minden ország számára konkrétabb lépéseket előíró – megállapodás nem készült, így erre tesznek ismét kísérletet ez év végén Párizsban. A párizsi találkozó előjelei azonban nem túl biztatóak: a hasonló célú, 2009. évi koppenhágai csúcstalálkozó tanulságos kudarccal végződött, a tavalyi limai találkozó végén, két áttárgyalt éjszaka után pedig lényegében még mindig csak arról született közös nyilatkozat, hogy jövőre meg kellene állapodni. Ellenőrizhető, nemzetközi jogi értelemben vett új kötelezettségekre az EU-tagállamokat és pár európai szövetségesüket leszámítva az országok nagy többsége továbbra sem mutat hajlandóságot.
A közelmúltban tett – egyébként a két legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó álláspontjának lényeges változását mutató – amerikai és kínai politikai nyilatkozatok ezt egyelőre nem helyettesítik. Az EU sokat tett ebben az ügyben, de hitelességének megerősítéséhez további erőfeszítésekre volna szükség, s végre hivatalosan meg kellene erősítenie a kiotói jegyzőkönyv 2020-ig való meghosszabbításával kapcsolatos ígéretét.
A globális szegénységi szakadék tehát a környezeti problémák – a környezetszennyezés és a természeti erőforrások nem fenntartható használata – miatt is tovább mélyül.
A tehetősebbek pedig egyelőre nem mutatnak kellő készséget arra, hogy történelmi felelősségük arányában segítsék elő a problémák megoldását, s hozzájáruljanak a legelmaradottabb, legsérülékenyebb országokat segítő nemzetközi együttműködés megerősödéséhez, ami pedig a migrációs feszültségeket is mérsékelné.
A párizsi cél egy 2030-ra szóló, minden ország számára kibocsátásszabályozási kötelezettségeket is kimondó megállapodás elérése, amihez a hátralévő hónapokban nagyon intenzív érdekegyeztetésre és rendkívüli kompromisszumkészségre lesz szükség. Hasonlóképpen nagyon nehéz feladat elé állítja a világ országait az új nemzetközi fejlesztési és fenntartható fejlődési együttműködés programjának kidolgozása, és ez évi New York-i elfogadása. Ha sikerül tető alá hozni (és majd végrehajtani) e megállapodásokat, akkor az idei évet globális szinten sorsfordítónak tekinthetjük. hirdetés
