A rovat kizárólagos támogatója
Forrás: hvg.hu

Száz évvel az első világháború vége után még mindig használhatatlan Verdun környékének egy része: a francia állam által kijelölt tilalmi zónát a fel nem robbant lőszerek, és a földbe jutott mérgező vegyületek teszik élhetetlenné. Az eü. határérték akár tízezerszeresét (!) kitevő arzént rejt a föld, és hasonlóan magas a talaj nehézfémtartalma is.

Tíz óra alatt egymillió lövedéket zúdított a német tüzérség az északkelet-franciaországi Verdun közelében összevont francia védőkre a csata első napján, 1916. február 21-én; egy négyzetméterre hat becsapódás jutott. Az első világháború leghosszabb, kilenc hónapon, három héten és hat napon át tartó ütközete a későbbiekben is hasonlóan zajlott, a „vérszivattyú” hónapjaiban egyes becslések szerint 40 millió lövést adtak le az egymással szemben álló tüzérségek.

A csatában 700 ezer ember vesztette életét vagy szerzett maradandó sérülést, s közben felmérhetetlen mennyiségű mérgező anyag került a környezetbe. Egyebek mellett ólom, a detonátorokhoz használt arzén, valamint higany és cink. De jutott a földbe a lángszórókban használt gyúlékony anyagból, valamint a mindkét fél által bevetett mérges gázból, leginkább mustárgázból is.

A talajba fúródott lőszer mennyiségét is nehéz megbecsülni, a történészek úgy számolnak, hogy az első világháborúban kilőtt tüzérségi lövedékek nyolcada nem robbant fel. A méreganyag-koncentráció magas szintje közvetve a francia katonák hősiességének köszönhető: bár naponta több ezer tonna izzó fém hullott rájuk, a győztes ellentámadás megindítása előtt is csupán néhány száz méterrel húzódtak hátra.

A pusztítás akkora volt, hogy a francia állam közvetlenül az 1918. november 11-én véget ért „nagy háború” után megvásárolta a tönkretett 1200 négyzetkilométernyi területet, és megtiltotta, hogy a rombolás központjában lévő falvak lakói hazatérjenek, s újjáépítsék otthonaikat.

Hamar kiderült, hogy Párizs jó döntést hozott: egyes körzetekben a mai napig is az egészségügyi határérték akár tízezerszeresét kitevő arzént rejt a föld, és hasonlóan magas a talaj nehézfémtartalma is. A talajvíz szennyezett, az erdei állatok húsa veszélyes. Egy időben lehetett vadászni, ám amikor megvizsgálták az elejtett vadak húsának ólomtartalmát, azonnal tilalmat rendeltek el a hatóságok. A helyzetet súlyosbítja, hogy a talajvíz emelkedése és süllyedése miatt rendszeresen „közlekedik” a szennyezés: néha olyan helyeken is komoly arzénszintet mérnek, ahol korábban viszonylag normálisak voltak az értékek. Akadnak területek, ahol még ma sem nőnek fák és bokrok.  

A félhold alakú tilalmi zóna kiterjedése mára a harmadára szűkült, ám a földek visszanyerése nem veszélytelen feladat: a harcok sújtotta övezet szélső területeit visszafoglaló gazdák traktorjai naponta forgatnak ki lövedékeket és aknákat, az időnként előforduló aknarobbanások következtében évente több mezőgazdasági gép is használhatatlanná válik. Ma már ritkábbak a halálos balesetek, ám korábban minden évre jutott néhány gyilkos akna-, illetve lőszerrobbanás. A veszélyes anyagokat összegyűjtő hatóság évente átlagosan 40 tonnányi háborús maradványt szállít el és semmisít meg, ám a tilalmi övezet legjobban fertőzött területeihez még alig nyúltak. Az egykori frontvonalat követő „vörös övezet” jelenleg teljesen használhatatlan, több száz négyzetkilométeren kellene legalább egy méter mélységig kicserélni a földet, hogy élhetővé váljon. Ez pedig már csak azért is hatalmas feladat, mert valamit az elhordott szennyezett földdel is kezdeni kellene.

A tilalmi övezet egyelőre leginkább turisztikai látványosság.

A „katasztrófaturisták” számára helyreállították a lövészárkok és a tucatnyi erődítmény egy részét, s táblákkal jelölték meg a földdel egyenlővé vált települések főbb épületeinek, illetve utcáinak a helyét. A látogatókat többször is figyelmeztetik, hogy ha két lábbal akarják befejezni a túrát, ne térjenek le a kijelölt útról. Az emlékhelyek között talán a száz évvel ezelőtt „az Útvonalnak” hívott, ma viszont már „Szent útként” ismert földút a legfontosabb: a csata helyszínét és a Verduntől 70 kilométerre délre fekvő Bar-le-Ducot összekötő „köldökzsinór” nélkül a védők valószínűleg nem lettek volna képesek kitartani. A csak 1915-ben kétsávossá kibővített úton már a verduni csata első hónapjában 22 ezer tonna lőszert és 2500 tonna egyéb katonai felszerelést vittek a frontra, s közben szállították a sebesülteket, illetve a kitelepített polgári személyeket is.

Az utat hat részre osztották, s minden egyes szakaszon megvoltak az adott kilométerekért felelős karbantartók és javítóműhelyek is. A földutat csak a gépjárművek használhatták, a frontra tartó gyalogosok az úttal párhuzamosan, a mezőkön baktathattak. Az elromlott járműveket egyszerűen az árokba taszították, és a szerelők onnan vitték azokat a műhelyekbe.

Amikor felállt a rendszer, hetente 50 ezer tonna lőszer és egyéb felszerelés jutott a frontra; a csúcshónap 1916 júniusa volt, ekkor 12 ezer teherautó közlekedett folyamatosan, azaz 12–14 másodpercenként indult el egy-egy jármű. A már leaszfaltozott „Szent út” ma egy összekötő út része, ám a kilométerkövek emlékeztetnek a múltra: az oszlopok tetejére bronzba öntött első világháborús francia katonai sisakokat helyeztek.

Németh András írása a HVG 2018/45. számban jelent meg.

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek