Vizsgálatunk eredményei megerősíthetik azt a tényt, miszerint az élőhely minősége az elsődleges a gímszarvas agancsfejlesztésében és csak ezt követheti a genetikai háttér. A válogató vadászat a környezeti különbségek által okozott eltéréseket használja ki, miközben az állományok genetikai összetételét valószínűleg nem, vagy alig befolyásolja.
A téma időszerűségét a vadászatnak a vadállományokra nézve káros vagy hasznos hatásai körüli viták adják. A kutatásunk célja, hogy „harag és részrehajlás nélkül” vizsgálja a hazai gímszarvasállomány agancsméreteinek változásait és az erre ható esetleges hatásokat (környezet minősége, az állomány genetikai háttere, emberi beavatkozás). Úgy külföldön, mint hazánkban egyes kutatók/szervezetek és a vadgazdálkodók közötti viták egyik újabb témája a válogató vadászat állományra gyakorolt hatása. E viták általában kevés adaton vagy csak egy-egy állományon szerzett eredményeket terjesztik ki egy-egy fajra általában, vagy a vadászatra általánosságban.
Hazánkban a gímszarvas közép-európai alfaja (Cervus elaphus hippelaphus) él. Gímállományok az országban a dunántúli erdősült területrészeken, az Északi-középhegységben, illetve Bács-Kiskun megyében találhatóak zömmel, s összességében az ország területének kétharmadán előfordul erdeink királya. Eddigi ismereteink alapján a hazai állomány genetikai háttere nagyon hasonló, valószínűsíthetően nincsenek lényeges populációs eltérések. Az ország különböző területein azonban nagyon eltérő nagyságúak a trófeák, ezért a kezelési tervek is különböznek. Napjainkig a legkiválóbb eredményeket a Balaton vonalától délre (Vas, Zala, Somogy, Baranya megye és Bács-Kiskun megye Duna menti, déli része) jegyezték.
Több mint húsz éve, 1990 óta számítógépes programmal történik a trófeabírálati adatok rögzítése és az agancsok nagyságával kapcsolatos kérdések megválaszolásához az Országos Vadgazdálkodási Adattárban rendelkezésünkre állnak azok a részletes adatok, amiket a trófeák bírálata során felvesznek, és amelyek alapján a tényszerű értékelés elvégezhető. Ennek az értékelésnek feltételezése, hogy a minősítés szempontjai többé‐kevésbe számszerűsíthetők, és statisztikai módszerekkel is megfoghatók.
A számszerű megközelítés alapja, hogy az agancsok növekedésére vonatkozó szakirodalom igen pontosan leírta a legfontosabb összefüggéseket. A szarvasfélék agancsnövekedése a tudomány számára ismert folyamat, mely évtizedek óta kutatások tárgyát képezi. Az agancsok nagysága (súlya, szárhossza, ágszáma) az életkor előrehaladtával az egyedi teljesítmény csúcsának eléréséig („kulmináció”) növekszik, majd ezt követően csökken („visszarakás”). Az agancsnövekedésnek ez a mintázata a gímszarvas esetében meglehetősen kötött: a bikák agancsának méretét 50%-ban az életkor és csupán 15‐15%-ban az örökletes háttér, illetve a pillanatnyi környezeti hatások határozzák meg. Az életpálya alatti teljesítményt erősen befolyásolják a fiatalkori hatások (magzati fejlődés, anyai táplálás, első év alatti növekedés). Azaz a bikák agancsnövekedése legtöbbször nem csak az adott évi táplálékellátottságot, hanem életük korábbi szakaszainak minőségét is tükrözi. Az a bika, amely egyik évben kis agancsot növesztett, nagy valószínűséggel a későbbiekben is csak kis agancsokat lesz képes felrakni. A fiatalon nagy agancsú bikáktól azonban az várható, hogy a későbbiekben is nagy agancsokat tudnak majd építeni. Ezen a felismerésen alapul a válogató vadászat, amit a vadásznyelv kiirthatatlan hagyományként "selejtezésnek" nevez. Ezen elv szerint a vadászok eltávolítják az adott területen élő állományból a korukhoz képest kisebb aganccsal, esetleg torz aganccsal rendelkező egyedeket. Ezzel azt a célt kívánják elérni, hogy a nagyobb aganccsal rendelkező egyedek örökíthessék át a génjeiket, így az állomány minősége javuljon.
A gímszarvas agancsméreteinek eltérő adottságú területek közötti összehasonlítására eddig kevés vizsgálatot végeztek. Éppen ezért kiemelten fontos statisztikailag is összehasonlítani, milyen tényezők okozhatják a különböző élőhelyeken élő állományok közötti eltéréseket és ezek megnyilvánulása hogyan fejeződik ki. A kutatásunk első lépéseként két, egymástól jelentősen eltérő adottságú területen található vadgazdálkodási egységek trófeabírálati adatait hasonlítottuk össze 20 év távlatában a legfontosabb agancsjellemzők alapján, statisztikai módszerekkel. Ezek a paraméterek, az agancstömeg, a szárhosszúság és az agancson található ágak száma. A két terület közül az egyik egy dél-magyarországi terület, amely világhírű trófeáiról híres és kiváló természeti adottságokkal rendelkezik, a másik pedig a szarvas trófeák nagyságát tekintve kevésbé értékes Börzsöny területe.
Az adatok feldolgozása után a következőket mondhatjuk: a dél-magyarországi területen az agancsjellemzők átlagosan nagyobbak voltak, mint a Börzsönyben. Önmagában ez nem meglepő, tekintve a két terület eltérő környezeti adottságait. A meglepetés az, hogy a két területen a 20 év folyamán folyamatosan eltért az elejtett bikák korosztály-összetétele. Egészen pontosan kétszer annyi fiatal gímbikát lőttek a gyengébb minőségű élőhelyen (Börzsöny), mint a jobb minőségű élőhelyen. Ennek oka az, hogy a Börzsöny területén évente lassabb az agancsok növekedése a kor előrehaladtával, ezért több bikát lőnek ki fiatalon. A dél-magyarországi bikák agancsai évente gyorsabban növekednek, ezért hamar meghaladják azt a szintet, amit a vadászok már nem tartanak lőhetőnek. Azt, hogy a válogató vadászat nem hatékony, jelzi, hogy a nagyobb vadászati nyomás ellenére a Börzsönyben „nem nőttek meg” az agancsméretek a teljes időintervallum végére az állományban, tehát a "selejtezés" nagymértékű hatása a gímállományra erősen kétséges.
Manapság a tudományos folyóiratok egyik kedvelt témája a vadászat és különösen a trófeavadászat kedvezőtlen populációs hatásainak igazolása. Ezek a közlemények jellemzően szabályozatlan vagy a közép-európai trófea-centrikus vadászati rendszerrel össze sem hasonlítható vadászati rendszerekből származó adatokon alapulnak. A magyar és a közép-európai vadászati hagyományok meghatározó része a válogató vadászat és a kiváló, reményteli egyedek védelme. Véleményünk szerint is szükség van a legkiválóbb egyedek védelmére, hogy a jövőben is lehessen kapitális egyedekkel találkozni, és ilyeneket elejteni. Ennek azonban egyik fontos része, hogy a védelem szempontjait számokkal is támasszuk alá, aminek alapja, hogy az elmúlt évtizedekben felhalmozott hatalmas trófeabírálati adattömeget a szarvasállományok védelme érdekében is hasznosítsuk.
Az időközben kibővített vizsgálatunk eredményei megerősíthetik azt a tényt, miszerint az élőhely minősége az elsődleges a gímszarvas agancsfejlesztésében és csak ezt követheti a genetikai háttér (hiszen a hazai gímszarvas állományok genetikai háttere valószínűleg igen hasonló, ami nem indokolja az értékmérők jelentős különbségeit). A válogató vadászat, vadásznyelven a környezeti különbségek által okozott eltéréseket használja ki, miközben az állományok genetikai összetételét valószínűleg nem vagy alig befolyásolja. Fontos tisztázni ezt az érzékeny kérdést, a veszedelmes általánosítások és a részletek figyelmen kívül hagyása miatt. Ellenkező esetben hamar Szküllák és Kharübdiszek között találhatjuk magukat, és az évszázados bölcs vadgazdálkodás tapasztalatai demagóg mantrák áldozatául eshetnek.
A cikk a 9. Magyar Ökológus Kongresszuson bemutatott anyag alapján készült.