Annak ellenére, hogy vannak eltérések a datálásban, a szerzők nagy része egyetért abban, hogy a késő ókorban elromlott a klíma. Helmut Jäger szerint már az i. sz. 250 körül jelentkeztek a hidegebb telek, nedvesebb éghajlat kíséretében, és ez északon kb. i. sz. 750-ig, akontinensen pedig a 9. századig tartott. A lehűlés a kora középkori pesszimumban éves átlagban 1-1,5 Celsius-fokot jelentett. A gleccserek megnőttek, és az erdőhatár 200 méterrel lejjebb húzódott Közép-Európában. A magasabban fekvő településeken és az északabbra levő területeken rosszabbak lettek a szőlő- és gabonatermesztés feltételei. Megnőtt a rossz terméshozamok száma és a betegségekkel szembeni érzékenység. Magasabb lett a csecsemők, a kisgyerekek és az idős emberek halálozási aránya.
Schönwiese szerint a kora középkori pesszimum 450-750-ig tartott, de utal arra is, hogy Anglia középső részén csak 1000 körül emelkedtek meg a hőmérsékletek 1-2 Celsius-fokkal. Hubert Horace Lamb (1913-1997) véleménye szerint a klímát kb. i. sz. 400-ig meleg és száraz nyarak jellemezték, és csak az 5. századtól kezdve észlelhetők a hidegebb és változékonyabb klímaperiódusok.
A Földközi-tenger térségének északi részén, továbbá Észak-, Nyugat- és Közép-Európában a hideg periódusok nagyobb nedvességgel párosultak. Tudomásunk van viharos időjárási periódusokról és áradásokról is, amelyek átformálták az Északi-tenger és Dél-Anglia partvonalát. Itáliában a 6. század második felében ugrásszerűen megnőtt az áradások száma. Svájcban a gleccserek – például az Alsó-Grindelwald gleccser vidékén – akkorák lettek, mint a kis jégkorszak kései fázisában. Emiatt járhatatlanná vált Svájcban a Val de Bagnes-n átvezető, régi római út. Lamb ebből arra a következtetésre jutott, hogy a Római Birodalom közigazgatása a birodalom nyugati részének összeomlása idején valószínűleg nem csak a politikai fenyegetettséggel volt elfoglalva.
Klasszikus sztereotípia, hogy a népvándorlásnak, amely a Nyugat-római Birodalom bukását idézte elő, klimatikus okai voltak. Ezért nevezik a késő ókor, illetve a kora középkor klímaváltozását a népvándorlási kor pesszimumának. Az ok-okozati összefüggést azzal az érvvel cáfolhatjuk meg, hogy a népvándorlás évszázadokon keresztül tartott. És a különböző fázisokban különféle migrációs okok voltak. A tulajdonképpeni vándorlás a klimatikus optimum alatt kezdődött, talán az északon bekövetkezett erőteljes népességnövekedés miatt. A nagy népvándorlási hullámot pedig 375-ben az ázsiai sztyeppe vidékéről érkező hunok betörése váltotta ki. Őket követte a germánok nyugati irányú vándorlása, akik a Római Birodalom területére nyomultak be. Az ő honfoglalásuk vezetett a Nyugatrómai Birodalom felbomlásához. Bizáncnak sikerült még egyszer Itáliát a keleti gótoktól és Észak-Afrikát a vandáloktól visszahódítania. De Spanyolország nyugati gót (‘Katalónia’), illetve vandál (‘Andalúzia’) maradt, Gallia pedig frank (‘Franciaország’), Britannia angol (‘Anglia’) és Raetia alemann (‘Alemagne’). A népvándorlás 568-ban fejeződött be, amikor a longobárdok meghódították Itáliát, és nagy számban letelepedtek ott (‘Lombardia’).
A birodalom bukása robbanásszerű demográfiai csökkenéssel járt együtt. A 15 milliót számláló lakosságnak a 6. században kevesebb, mint a fele maradt meg. Különösen a birodalom egykori latin részeiben, Pannóniában, Germániában, Galliában, Hispániában és Britanniában, de Észak-Afrikában is jelentősen megcsappant a lakosság lélekszáma a rablótámadások, háborúk, rossz terméshozamok, járványok, továbbá elvándorlások következtében. A népességszám visszaesése a települések, az utak és a szántóföldek pusztulását vonta maga után. A természet visszahódította a kultúrtájat.
A korábbi településhelyek teljes mértékű elhagyását, amit régészeti és paleobiológiai vizsgálatok igazolnak, nem lehet egyedül csak a háborúkkal magyarázni. A jó településhelyeket általában a lakosság teljes kicserélődése esetén is megtartják. A késő ókorban azonban az Alpoktól északra fekvő legtöbb települést feladták. Csak kevés helyen lehet a település középkorig tartó kontinuitására utaló jeleket találni. A pollenvizsgálatok a mezőgazdaság általános hanyatlását állapítják meg. A terjeszkedő erdők néhány évtized alatt benőtték a régi települések helyét, amelyek így az újonnan jött telepesek számára az érintetlen természet látszatát keltették. Az új falvak létrehozása és az új településszerkezetek kialakítása a 6. és 7. században olyan megváltozott klimatikus viszonyokra utalnak, amelyek szükségszerűvé tették a korábbi kultúra megszakadását.
Forrás: Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete – a jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina Kiadó, Budapest. Második kiadás, 2017.
Nyitókép: 6. századi nyugati gót sasfibula Hispániából (Madrid).
Kapcsolódó anyagok:
Népességnövekedés, erdőirtás és településkoncentrálódás
