Távol még a nyári nyüzsgő rovarélet, a szemünkbe szálló levéltetveknek, a nyitott ablakon berepülő éjjeli lepkéknek vagy a sörünkbe szédülő darazsaknak még se híre, se hamva. De van egy bogár, ami olyannyira nem bír magával, hogy már az első melegebb februári napokon előbújik, és őrült tempóban keresi párját, hogy hódolhasson a fajfenntartás ösztönének. A szemfüles városlakó pedig akár találkozhat is vele.
A hólyaghúzóféléknek hazánkban 41 faja fordul elő, legismertebb képviselőik talán a nünükék. Az általában feketéskék színű, „potrohos” bogarakkal a legtöbb kiránduló találkozhat a tavasz folyamán, löszgyepeken, erdei utakon és nedvesebb réteken. A család többi, jellemzően kisebb, narancssárgás vagy fémszínű fajai homokpusztákon, sziklagyepeken és erdőszéleken fordulnak elő. A hólyaghúzók nevüket testnedveik irritáló hatásáról kapták. Ha némelyik fajukat kézbe vesszük, égő viszketés, sőt akár csúnya hólyag is keletkezhet bőrünkön. Testük kantaridintartalmát a népi gyógyászatban is használták már hólyagfakasztó és vérbőséget okozó hatásuk miatt.
Különféle hólyaghúzófajok. 1 = pannon hólyaghúzó (Mylabris pannonica), 2 = kőrisbogár (Lytta vesicatoria), 3 = hollóbogár (Epicauta rufidorsum) és 4 = vastagcsápú hólyaghúzó (Oenas crassicornis)
Lárváik sáskák petecsomóiban vagy méhfélék lárváiban és felhalmozott táplálékkészletében fejlődnek. Legtöbb fajuk az utóbbi időben jelentősen megritkult, „hála” a növényvédőszereknek, a rovarfauna diverzitását csökkentő növényi monokultúráknak és az élőhelyek megszűnésének.
A Magyar Trermészettudományi Múzeum Bogárgyűjteményének munkatársa Németh Tamás még több érdekességgel is szolgál múzeumi blog bejegyzésében >>>
