A gyakran használt kifejezéseink sokszor akaratlanul tükrözik a szemléletünket, a körülöttünk lévő világról és magunkról alkotott mélyebb meggyőződéseinket. Jó példák erre azok a szavak, amelyeket az ökológiai válság kapcsán használunk.
Fenntarthatóság
Problémának látjuk, hogy a rendszer, ami körülvesz bennünket, ami szabályozza, meghatározza, hogy mit szabad és mit tilos csinálnunk, gondolnunk, hogy mire érdemes törekednünk, mibe kell betagozódnunk, ami behatárolja a lehetőségeinket, sőt a gondolatainkat is: nem tartható fenn a végtelenségig. Ezzel egyszersmind azt is állítjuk, hogy a rendszer alapvető jellemvonásaival tulajdonképpen nincsen bajunk. A problémánk az, hogy amit csinálunk és ahogy csináljuk, láthatóan nem folytatható a végtelenségig: ennek egyre látványosabb jeleit tapasztaljuk, egyszerre több falba is ütközünk vagy készülünk beleütközni. Megrémülünk, hogy egyszer csak összeomlik a rendszer, a megszokott keretek esetleg felbomlanak, az életünket adó folyamatok nem mennek tovább. De vajon felmerül bennünk, hogy a kereteket, amelyek között élünk, talán nem is érdemes fenntartani? Hogy nem fenntartani, hanem alapvetően megváltoztatni kellene azt, amit ma rendszernek nevezünk? Vajon elképzeljük, hogy nem hogy nem baj, hanem egyenesen kívánatos lenne, ha felbomlanának a keretek és a jelenleg megszokott folyamatok nem mennének tovább? Sajnos – az az érzésem – nem nagyon.
Fenntartható fejlődés
Fenntartható fejlődés = fenntarthatóság (a fenti problémákkal terhelve) + haladásmítosz. Ebben a leggyakrabban célként elhangzó kifejezésben benne foglaltatik az a meggyőződés, hogy az emberi történelem tulajdonképpen folyamatos pozitív változás, ún. haladás, amelyet nagyon fontos, sőt, elengedhetetlen volna folytatni, mégha bizonyos körülmények ebben minket éppen (remélhetőleg csupán átmenetileg) megakadályozni látszanak. Vagy netán felmerül bennünk, hogy a haladás egy mítosz, egyike azon kulturális meggyőződéseinknek, amelyek – bár nem tudatosulva – mozgatnak, motiválnak, összehangolnak minket a mindennapokban, amelyek látszólagos értelmet és célt adnak az életünknek, valamint kijelölik helyünket és szerepünket a világban? Amelyeket nem lehet megkérdőjelezni a nélkül, hogy a kultúránkat kérdőjeleznénk meg, vagy amit nem lehet elgondolni a kultúránk kereteinek felrúgása nélkül? Sajnos – ismét attól tartok – nem nagyon. Helyette a kultúránk megváltoztatásának szándéka nélkül igyekszünk mindent megtenni, hogy folytatódhasson a “nagy színjáték”, amelynek rendezői és főszereplői is vagyunk egyben. Akkor is, ha esetleg hősi halottai is leszünk, vagy ha senki nem fog tapsolni (ugatni, huhogni, csipogni, hápogni, brummogni, stb.) a végső “győzelmünk” láttán.
Környezetvédelem
Környezetvédők vagyunk, harcosan védelmezzük a természetet, az élővilágot, az ökológiai rendszer(maradványai)t. De kitől kell ezeket tulajdonképpen megvédenünk? Természetesen saját magunktól. Az élővilág, ember nélkül, köszöni szépen, kiválóan működik, ahogy működött az utóbbi majdnem 4 milliárd év során (az utolsó pillanatot jelentő 10 ezer évet leszámítva). Saját magunkon túl tehát nincs kitől vagy mitől megvédenünk az élővilágot. A saját magunktól való megóvást pedig méltán nevezhetnénk “békénhagyásnak”. Hogy mégsem ez utóbbi kifejezést használjuk, annak oka véleményem szerint a gondolkodásunk mélyebb rétegeiben keresendő. Egy alapvető ellenmondásról van szó ugyanis, ami arra kényszerít bennünket, hogy a problémákat alapvetően külső fenyegetésnek értékeljük, ami ellen közösen fel kell lépnünk a kultúránk nevében. Az ellentmondás pedig abban áll, hogy egyrészt tudományos evidencia, hogy az ökológiai rendszer az emberi tevékenység következtében haldoklik, vagyis épül le a legutóbbi 10.000 évnél korábban létező, hihetetlenül diverz és önszabályozó állapotához képest; másrészt kulturális mitológiánk része az a meggyőződés, hogy a természet az ember megjelenésével nem kevesebb, hanem éppenhogy több, értékesebb lett, tulajdonképpen értelmet nyert.
Ezt megkérdőjelezni pedig tabu, hiszen az a kultúránkat összetartó szövedék felbomlasztásával lenne egyenértékű. Ez a gondolat tehát vagy elgondolhatatlan, vagy a lehető legborzalmasabbnak tűnik a kultúránk emberei számára. A gondolataink mélyrétegeiben, vagy még inkább az érzéseinkben feszülő ellentmondás feloldása pedig lehetséges, és a következőkben áll. Egyrészt be kellene ismernünk, hogy mi nem maga az emberiség vagyunk, hanem csupán egyetlen kultúra a valaha volt sok száz és ezer emberi kultúra közül, az emberiség története ugyanis nem 10 ezer évvel ezelőtt kezdődött. Következésképpen az ökológiai válság nem az emberiség bűnös mivoltának bizonyítéka, hanem csupán egyetlen kultúra működésének eredménye. Másrészt el kellene engednünk azt a berögződést, hogy az élővilágnak nélkülünk nincs értelme, célja, létjogosultsága: vagyis önértéke. Ha ezt a kettőt sikerül elérnünk magunkban, akkor nem környezetvédők leszünk többé, hanem a kultúránk átalakítói és a természet békén-hagyói.
Klímavédelem
A klímát nemhogy másoktól, de maguktól sem kell megvédenünk. Azt ugyanis – lévén nem életforma – egy cseppet sem érdekli, hogy melegebb-e néhány fokkal vagy hidegebb, vagy hogy éppen nagyobb vagy kisebb kilengéseket produkál az aktuális időjárási eseményeket illetően. A klímán tehát semmi védenivaló nincsen. A kérdés csupán az, hogy az ember és a létfeltételeit lehetővé tevő élővilág folytatólagos működését lehetővé tevő klimatikus viszonyokat sikerül-e megtartanunk az azt befolyásoló hatásaink visszafogásával, vagy sem. És megint csak nem valami külső fenyegetéssel szemben kell mindezt elérnünk, hanem a saját kollektív működésünk megváltoztatásával.
Miért fontos mindez?
Szavaink, kifejezéseink a gondolati struktúráink és mélyebb meggyőződéseink lenyomatai, amelyekből pedig a motivációink, a céljaink és az azokhoz szorosan kapcsolódó tetteink következnek. A logikai sorban előbb szereplő tényezők megváltoztatása tehát nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az utóbbiak is megváltozzanak. Mindez pedig – talán a látszat ellenére – nem üres okoskodás, vagy a felszín kapargatása, hanem maga a lényeg, ha a kulturális válságunkról beszélünk, aminek az ökológiai válság “csupán” egy tünete, következménye.
Képek forrásai: sciena.ch, pbs.twimg.com
