A több már nem jobb, hanem az összeomláshoz vezet

Egyre több a bizonyíték arra, hogy az emberiség nem fenntartható módon él. Három fő hajtóereje van a nem fenntartható hozzáállásnak: népesedés, fogyasztás, és a növekedésfókuszú gazdaság. Miért hagyja a társadalom és az akadémia figyelmen kívül a Tudósok Figyelmeztetésének népesedésre vonatkozó részét?

21 000 tudós hívja föl a figyelmet a túlnépesedés veszélyeire.

A második Világ Tudósainak Figyelmeztetése az Emberiséghez (Ripple et al., 2017) c. tanulmányt már több, mint 21 000 tudós aláírta. A dokumentumban kijelentik:

„Veszélyeztetjük a jövőnket azáltal, hogy nem fogjuk vissza az intenzív, de földrajzilag egyenlőtlen anyaghasználatunkat, illetve azáltal, hogy nem vesszük figyelembe a gyors népességnövekedést, mint az elsődleges hajtóerőt számos ökológiai és társadalmi probléma mögött.”

 „A tudósok könyörögtek, hogy stabilizáljuk az emberi népességet, bemutatván, hogy a nagy népesség – ami 1992 óta további 2 milliárddal nőtt, mely egy 35%-os növekmény – akkora terhet ró a Földre, ami semmissé teszi a többi erőfeszítésünket a fenntartható jövő irányába.”

Az akadémia hajlamos kerülni a túlnépesedés, a túlfogyasztás és a vég nélküli gazdasági növekedés témáját. Pedig ezek a fenntarthatatlanság három fő hajtóereje (Washington, 2015; Rees, 2019). Figyelmen kívül hagyásuk irracionális, nem szolgálja az emberiség érdekeit, és az (egyelőre még) változatos életformákét sem, amikkel osztozunk a bolygón.

Az IPCC és az IPBES szerint is súlyos probléma a túlnépesedés

Más tudományos tanulmányok ugyanerre a következtetésre jutottak a fenntarthatatlanság hajtóerőit illetően. Az IPCC „Klímaváltozás 2014” jelentése (2014, p. 5) megállapította: „Globális szinten a gazdasági-, és népességnövekedés továbbra is a legfontosabb hajtóerői a fosszilis tüzelőanyagokból fakadó CO₂-kibocsátásnak.”

Az IPBES (2019) kihalási jelentése ehhez hasonlóan megállapítja: „A kulcsfontosságú közvetett hajtóerők magukba foglalják a megnövekedett népességet és fejenkénti fogyasztást”, és szintén kijelenti:

„…A fenntarthatóbb jövőbeli szakpolitikák kulcsfontosságú eleme a globális pénzügyi és gazdasági rendszerek továbbfejlesztése egy globális fenntartható gazdaság kiépítése érdekében, eltávolodván a jelenlegi, gazdasági növekedésen alapuló paradigmától.”

Politikailag tabunak tűnik a népességnövekedés-, a fogyasztás növelés-, vagy a növekedés-alapú gazdaság megkérdőjelezése. Kollektív szinten a közvélemény, a kormányok és az akadémia jelentős része évtizedek óta ódzkodnak ezen problémák tárgyalásától (Cafaro & Crist, 2012; Kopnina & Washington, 2016).

A környezeti adatok az emberi túlnépesedés fenntarthatatlanságát mutatják

Az előrejelzések alapján a világnépesség 9,8 milliárdra nő 2050-ig, és 11,2 milliárdra 2100-ig (UNDESA, 2017).

(Bár a természeti tőke fogyásának fényében valószínű, hogy éhezések, háborúk és járványok miatt újra megnő a halálozási ráta, és megtörik a trend. A FAO adatai alapján az elmúlt években újra elkezdett nőni az éhezés, a klímaváltozásnak és a rétegvizek fogyásának pedig várhatóan egyre súlyosabb hatása lesz a mezőgazdasági hozamokra – a szerk.)

Az alapvető probléma az, hogy az ökológiai fenntarthatóság szempontjából a világ túlnépesedett. Ez globális szinten is igaz, illetve a sok-sok ország esetén is, amelyek túllépték az ökológiai határaikat. Ezt egyértelműen mutatja a globális ökológiai lábnyom, amely szerint 1,7 Földre lenne szükségünk a fenntarthatósághoz (de persze csak egy Föld van – a szerk).

A népesedési bomba

1968-ban Paul Ehrlich kiadta „A Népesedési Bomba” c. bestsellerét, ami felhívta a világ figyelmét az exponenciálisan növekvő népesség veszélyeire. Később részt vett az I=PAT formula megalkotásában

Környezeti Hatás = Népesség x Fogyasztás x Hatékonyság
(Environmental Impact = Population x Affluence x Technology)

A környezeti hatásunk tehát úgy áll össze, hogy az emberek számát megszorozzuk az átlagos fejenkénti fogyasztásukkal, valamint a technológiák hatékonyságával (Washington, 2013). A technológia fejlődése, vagy a fogyasztás korlátozása csak korlátozott mértékben tudja mérsékelni a környezeti hatásunkat. A fogyasztók puszta száma legalább annyit számít, mint az, hogy sokan többet fogyasztanak (Washington, 2015).

A nagy népességnek nagy hatása van, különösen ahogy a fejlődő világ bővíti a gazdaságát. Az erőforrások felhasználásának hatékonyságában bekövetkezett 30%-os növekedés ellenére a globális erőforrás-felhasználás 50%-kal nőtt az elmúlt 30 év alatt (Flavin, 2010).

Az I=PAT formula bármelyik tényezőjének figyelmen kívül hagyása hatalmas akadályt jelent a fenntartható jövő számára. A népesedés az összes környezeti problémát súlyosbítja (Washington, 2015). Gerlagh et al. (2018) megjegyzik, hogy 1990-től 2017-ig az ÜHG-kibocsátások egynegyede fakadt a fejenkénti kibocsátás növekedéséből, míg háromnegyede a népességnövekedésből.

Mekkora volna egy ökológiai szempontból fenntartható népesség?

Az ökolábnyom-számítás alapján ha nem változna az egy főre jutó ökolábnyom (ami 1973 óta lényegében stagnál – a szerk.), akkor a bolygó kb. 4-5 milliárd embert tudna eltartani hosszútávon (Washington, 2013; Engleman, 2013).

Paul Ehrlich (2013) megjegyezte, hogy valaha úgy gondolta, az ökológiailag fenntartható világnépesség 2 milliárd, de az emberiség okozta ökológiai pusztítás fényében ma már úgy gondolja, ez a szám inkább 1 milliárd. Később úgy fogalmazott, aktuális becslése alapján ez a szám kb. 1,5 milliárd (Carrington 2018).

Ha a népesség és a fogyasztás az előrejelzések szerint nőne 2050-ig, akkor egy FAO-jelentés alapján az élelmiszertermelést 70%-kal kellene megnövelnünk. Ugyanakkor megjegyzik, hogy a világ élelmiszertermelésre alkalmas területeinek 25%-a már így is hanyatlik, miközben az édesvíz egyre ritkábbá és szennyezettebbé válik (a felszíni és felszín alatti vizek egyaránt) (FAO, 2011).

Engelman (2012) szerint ahhoz, hogy a világnépességet 8 milliárdon stabilizálhatjuk, ha alkalmazzuk az emberséges (nem kényszerítő jellegű) stratégiákat, amiket később kifejtünk. Ám a társadalmak nem cselekedtek időben, így Engelman (2016) újabban azt mondta, már inkább 9 milliárdnál tudnánk megállítani a népességnövekedést a század közepére. Ugyanakkor nehéz látni, hogy ezt a nagy népességet hogyan lehetne fenntartható módon eltartani. (Más szóval, a rendelkezésre álló erőforrások ismeretében jelenleg nagyon valószínűnek tűnik, hogy a 21. század során súlyos éhínségek és tömeges éhhalál várható – a szerk.)

 Miért olyan kényes téma a túlnépesedés?

A gyakorlatban számos kormány igazából gyorsítani akarja a népességnövekedését a gyermekvállalást segítő intézkedéseikkel, mivel azt gondolják, hogy ezáltal megnövelhetik a gazdasági és politikai előnyüket a kevésbé népes szomszédaikkal szemben (Kopnina & Washington, 2016). Egyes országokban a népességnövekedésre előnyös jelenségként tekintenek, a piacok és a fogyasztók szempontjából.

Az a gond, hogy a népességnövekedés megkérdőjelezése ellene szól annak a több millió évnyi evolúció során kialakult bölcsességnek, miszerint a „több” embert mindig jobbnak tekintették (Washington, 1991). Így aztán nehéz megértenünk, hogy a ’több’ már nem jobb, hanem az összeomláshoz vezet (Rees, 2019). Ehrlich (2017) megjegyzi:

„Minél több ember lesz, annál több természeti erőforrásra lesz szükség a szükségleteik és vágyaik kielégítéséhez: faanyag, tenger gyümölcsei, hús, olaj, ércek, ritkafémek és ritka állatok élelmezési vagy orvosi célra. Az emberi igények élőhely-pusztulást okoznak, és a vadvilág kiirtását. Amikor tehát az emberiség terjeszkedését figyeljük – pl. épületek felhúzását, vagy amikor leülünk enni otthon vagy egy étteremben – a hatodik kihalási eseményt figyeljük (és gyakran részt veszünk benne).”

Ott van még a fogamzásgátlási módszerek vallásos akadályozása (pl. a katolikus egyház). Ehhez hozzájön a kormányok alapvető vágya, hogy több állampolgáruk és nagyobb hatalmuk legyen.

A 2012-es ENSZ Fenntartható Fejlődésről szóló Konferencián föl sem merült a népesség stabilizálásának, majd csökkentésének lehetősége. A legutóbbi Élő Bolygó Index (WWF, 2018) a fogyasztás korlátozását hangsúlyozta, miközben tagadta a népesedés kulcsszerepét. A ’nemnövekedés’ mozgalom néhány szószólója szerint a túlnépesedés nem kulcsfontosságú probléma (e.g. Kallis, 2018).

A népességnövekedés témáját kerülik a ’politkaliag korrekt’ akadémiai körökben (Smail, 2003, 2016), és a kritikusok azzal érvelnek, hogy nem globális túlnépesedési probléma van, hanem az a probléma, hogy túl sok ember élvezi a  kiváltságos és kizsákmányoló Nyugati életmódot. Az efféle kritikusok azzal érvelnek, hogy a népességnövekedést bűnbaknak használja a gazdag túlfogyasztó elit (e.g. Fletcher, 2014). Kritikájában neo-malthusiánusnak, rasszistának, vagy embergyűlölőnek bélyegzi azokat, akik a népesedést a fenntarthatósághoz kötik (Kopnina & Washington, 2016). Azt az etikai kérdést vetik föl, hogy a globális ’Északnak’ vagy ’Nyugatnak’ nem kellene azt mondania a globális ’Délnek’, mert ezzel vádaskodások Pandora szelencéjét nyitnák ki (Ibid). (Ám akik ezzel érvelnek, nincsenek tisztában azzal, hogy a fejlődő világban már most nők százmilliói szeretnének kevesebb gyereket, csak nem jutnak hozzá a fogamzásgátlás eszközeihez – a szerk.)

A családtervezés valójában arról szól, hogy minden nőnek biztosítjuk a lehetőséget a választásra, hogy mikor alkalmazzák a gyermeknemzés ’jogát’. A bizonyítékok azt mutatják, hogy ha a családtervezést (fogamzásgátlást) mindenki számára elérhetővé tennék, akkor a népesség stabilizálódna, majd elkezdene csökkenni (Engelman, 2012).

A túlnépesedés tárgyalása emberellenes?

A környezeti tudósok, és más tudósok, akik rámutatnak a túlnépesedés veszélyeire, két okból teszik. Az első, hogy ez ökológiai tömeggyilkosságot okoz. A második pedig az, hogy az első ok valószínűleg éhínséghez és háborúhoz vezet, ami pedig tömeges ember-pusztuláshoz. Úgy gondoljuk, a nem emberi élet tömeges kihalás általi elvesztése önmagában is tragédia. Az emberi életek elvesztése pedig – ami az ökoszisztémák összeomlás szélére sodrásából fakad (beleértve az agrár-ökoszisztémákat) – ugyanakkora tragédia volna.

A túlnépesedés tárgyalása tehát nem emberellenes, hanem emberbarát. A népesedési aktivizmus igyekszik elkerülni a tömeges pusztulást (mind az emberit és a nem emberit). Hasonlóan, igyekszik elkerülni egy olyan szituációt, ahol a nemzetközi konfliktusok és háborúk erősödnek. Az ’emberellenességre’ vonatkozó állításokra tehát nemhogy nincs bizonyíték, de eleve nem is logikus. A túlnépesedés tagadásának gátjainak áttörése tehát az egyik legemberbarátibb (egyúttal természetbarát) dolog, amit bármelyikünk tehet az ökológiailag (és társadalmilag) fenntartható jövő elérése érdekében (Washington, 2019).

Az egyensúly, harmónia, vagy a bolygószintű és emberi gyógyulás (Washington, 2019) lehetetlenné válik, ha a népességszabályozás szószólóit pejoratív módon ’veszett környezetvédőknek’, ’mizantrópnak’, ’rasszistának’, vagy az emberi faj elárulóinak állítják be.  Az effajta megbélyegzés nemcsak kontraproduktív (környezetvédelmi szempontból), de csökkenti annak valószínűségét, hogy megtaláljuk a megoldásokat a jövő generációik (emberi és nem emberi) jövőjének biztosítása érdekében.

A tagadás okai

A tudományos bizonyítékok azt mutatják, hogy a ’növekedés határai’ egyértelműek, ám a tagadás továbbra is széleskörben elterjedt. A ’Réteges Okozati Analízis’ (Inayatullah, 1998) négy szinten vizsgálja a vitákat: litánia, társadalmi okok, társalgás vagy világnézet, és mítoszok/metaforák.

A fennálló környezeti vészhelyzet részletes magyarázata ellenére a nemzeti-, és globális szintű döntéshozók még mindig úgy viselkednek, mintha a növekvő emberi népesség és fogyasztás okozta problémát vagy nyugodtan figyelmen kívül lehetne hagyni, vagy ami még valószínűtlenebb, a még több növekedés megoldja, és ez okozza a nehézséget.

A legtöbb politikai vita a litánia szintjén zajlik, túlságosan leegyszerűsített, és felszínes. A politikusok azt állítják, hogy ’a növekedés jó’, és hogy ’a több jobb’. A világnézetek vagy paradigmák kérdését vizsgálva az antropocentrizmus és a neoliberalizmus dominanciáját látjuk a társadalomban és az akadémiában is. Az akadémia számos ága ugyanakkor nem tárgyalja  saját világnézetét és etikáját (axiómaként kezeli).

Ha a bizonyítékoknak ellentmondó mítoszok és metaforák annyira elterjedtek, hogy meghatározzák a társadalom alapvető erkölcsi világképét, akkor a tagadás folytatása a norma. Az egyik ilyen gondolat, hogy ’a fejlődés elkerülhetetlen’, ami a növekedést a haladás jelének tartja, és a jómód és boldogság hozójának. A növekedés mítoszának megkérdőjelezése eretnekségnek számít.

A második meghatározó metafora az a gondolat, hogy nem állampolgárok vagyunk, hanem ’fogyasztók’. Nem használjuk az erőforrásokat, hanem elfogyasztjuk őket. Ezt nem gyengeségnek tekintik, hanem társadalmi és gazdasági kötelességnek: fogyassz, és nyugtasd meg magad, hogy segítesz a gazdaságnak nőni.

A harmadik meghatározó mítosz, hogy a természetes rendszerek kizárólag a mi hasznunkra léteznek, így nyugodtan kiaknázhatjuk őket (e.g. Curry 2011; Rolston, 2012).

A politikusok friss vitáinak elemzése meginghatatlan hitet mutat a növekedés előnyeiben. A politikusok szinte általánosan támogatják a fenntarthatatlan jövő hajtóereit: a növekvő népességet, a növekvő fogyasztást, és a vég nélküli növekedésen alapuló gazdasági rendszert (Lowe, 2015).

A tagadás összeomláshoz vezet?

Diamond (2005) azzal érvelt meghatározó tanulmányában, hogy a társdalmak elkerülhetetlenül terjeszkednek, amíg elérnek valamilyen határt: étel, víz, ásványi anyagok, szomszédos társadalmakkal való viszony, vagy klímaváltozás. Azt állítja, az, hogy egy társadalom elbukik vagy túlél, attól függ, hogy képes-e alkalmazkodni az új helyzethez. Ahol a túlélés változást igényelne a mélyen meghúzódó értékekben, ott kisebb a valószínűsége a változásnak, a várhatóan tragikus vég ellenére.

Noha a változásra való reagálás racionálisabbnak tűnik az elkerülhetetlen összeomlás felé való bátor menetelnél, ez a látszólag irracionális viselkedés mutatja a mélyebben meghúzódó metaforákat, amik megakadályozzák az összehangolt reakciót.

Ez egy rendkívül kényelmetlen következtetés a civilizációnk számára, mivel a mélyben meghúzódó mítoszok és metaforák komoly akadályát képezik az előttünk álló kihívások legyőzésének. Elképzelhető, hogy leküzdhetetlennek bizonyulnak. Ezért szükség van arra, hogy áttörjük a tagadás gátját, ami lehetetlenné teszi a népességnövekedés és a gazdasági növekedés megkérdőjelezését (Washington, 2015).

Megoldások

Campbell (2012, p. 52) szerint ki tudunk törni a túlnépesedés körüli csönd spiráljából, ha rámutatunk, hogy:

1) Ellehetetleníti a szegények számára a szegénységből és az ökológiai hanyatlásból való menekülést;

2) A magas születésszám nem a nők sok gyerek iránti vágyából fakad;

3) A magas születésszám lecsökken, ha a nők számára biztosítjuk a fogamzásgátlás eszközeit (és a hozzá kapcsolódó tudást, mint pl. szexuális nevelés)

Engelman (2016) szerint a túlnépesedést kilenc emberséges (nem kényszerítő jellegű) stratégiával lehet megoldani, a népesség stabilizálása érdekében:

1) Univerzálisan biztosítani a biztonságos és hatékony fogamzásgátlási lehetőségeket és családtervezési szolgáltatásokat mindkét nem számára.

2) Mindenki számára garantálni a középszintű oktatást, különös tekintettel a lányokra.

3) Kiiktatni a nemi elfogultságot a jogszabályokból, a gazdasági lehetőségekből és az egészségügyből és a kultúrából. (Fejlett és fejlődő országokban egyaránt – a szerk.)

4) A korának megfelelő szexuális oktatás biztosítását minden tanuló számára.

5) Minden olyan szakpolitikát megszüntetni, ami a szülőket anyagilag jutalmazza a gyermekeinek száma alapján. (Megjegyzés: Az ökolábnyom-számítás alapján hazánk is túlterheli területét, így amíg el nem érjük a fenntarthatóságot, addig a népességfogyás a legjobb dolog, ami történhet velünk – a szerk.)

6) A népesség, környezet és a fejlődés összefüggéseinek különböző szinteken történő oktatásának integrálása az iskolai tananyagokba.

7) A környezeti hatások és költségek megadóztatása.

8) Az elöregedéséhez való alkalmazás annak elodázása helyett a gyermeknemzést támogató kormányprogramok által.

9) A vezetők meggyőzése arról, hogy elkötelezzék magukat amellett, hogy véget vetnek a népességnövekedésnek, az emberi jogok biztosítása révén.

Engelman és Johnson (2019, p. 1) megállapítja: A családtervezés akadályai a fizikális, pénzügyi, oktatásbeli, társadalmi, vallásos, személyes, vagy jogi akadályok, amik megakadályozzák a nőket és lányokat abban, hogy hozzáférjenek a fogamzásgátláshoz. Általánosságban, a születési ráták ott csökkennek, ahol a nők képzettek, pénzügyileg biztosak, és képesek uralni saját reproduktív viselkedésüket.

Konklúzió

A fenntarthatatlanság három hajtóerejével állunk szemben – túlnépesedés, túlfogyasztás, és a növekedésalapú gazdaság. Egyik témáról sem könnyű beszélni, mivel a társadalom mindhárommal kapcsolatban tagadásban él. Ugyanakkor úgy gondoljuk, a fenntarthatóság elérése érdekében a társadalomnak mindegyikről beszélnie kell. Az emberi túlnépesedés tagadása hatalmas probléma a természet és az emberiség számára is. A túlnépesedést nem szabad tovább figyelmen kívül hagyni vagy tagadni. A túlnépesedés és a túlfogyasztás elválaszthatatlanok egymástól, és együtt kell őket megoldani.

Amíg a társadalom és az akadémia jelentős része továbbra is tagadja, hogy a túlnépesedés kulcsfontosságú hajtóereje volna a fenntarthatóságnak, addig a környezeti válság megoldása lehetetlen. A ’Tudósok Figyelmeztetése az Emberiséghez’ megmutatja, hogy a társadalom jelenlegi, túlnépesedés és túlfogyasztás jellemezte iránya alapvetően fenntarthatatlan. (Megjegyzendő, hogy az egyéni fogyasztás eleve csak azért téma, mert sokan vagyunk – a szerk.) Ezt a figyelmeztetést el kell fogadni, és cselekedni kell.

Ian Lowe és Helen Kopnina írása (részletek)

Kántor Sztella Nóra
Rampasek, László A.
Forrás: Journal of Futures Studies