A nyugati országok legtöbbjében a nagyvárosok lakói és vezetői is elégedetlenek. A haladás híveiként nem nézik jó szemmel, hogy milyen irányt vett az ország többi része, a kisvárosok és a vidék, amelyeket egyre inkább megkaparint a szélsőjobb és a „populizmus”. Szövetségre is léptek, hogy megszervezzék a válaszlépéseket.
Ha egy komoly jelölt meg akarja nyerni egy francia nagyváros polgármesteri választását, bizonyos szabályokat be kell tartania. Például, fákat kell ültetnie. Anne Hidalgo Párizsban azt ígérte, hogy hat év alatt 170 000 fát ültet. Ellenfele, Cédric Villani, aki 2019 júliusában a Cartier alapítványnál rendezett „A fák éjszakája” programvezetője volt, zölddel beültetett sétányok nagyívű tervével állt elő. Marseille-ben Martine Vassal, a Les Républicaines párt (LR) jelöltje annyi fát ígér, ahány gyermek születik – ez, ha a marseille-iek a következő mandátum idején is megtartják szaporodási kedvüket, mintegy 70 000 fa ültetését jelenti, vagyis háromszor annyit, mint amennyit a szocialista pályázó, Samia Ghali helyez kilátásba. Lille-ben a versenytársak városi erdőkkel és zöldellő terekkel licitálnak egymásra.
A kertészkedés szeretete azonban önmagában nem elegendő. Azt is meg kell ígérni, hogy klímatudatos épületeket fognak építeni, támogatják a kerékpárral való közlekedést, és a gépjárműveknél favorizálják a telekocsit, az iskolai menzákon bioélelmiszert használnak, támogatják a kultúrát, az energetikai átállást, és fejlesztik a városok vonzerejét. Ehhez még bele kell tömni a programok szövegébe az olyan kifejezéseket, mint az „innováció”, az „átláthatóság”, és minden lehetséges passzusba bele kell préselni a „fenntartható” jelzőt: fenntartható fejlődés, fenntartható város, fenntartható terület stb.
Ugyanazok a szavak, kifejezések, ötletek térnek vissza minden jelöltnél, mintha a megvalósítható jó (bevált) gyakorlatoknak ugyanabban a katalógusából szemelgetnének mindenütt: városról-városra, országról-országra – a városvezetők kínálata nem sokban különbözik Seattle-ben, Montrealban vagy Berlinben. Mintha a helyi politika a konkrét kérdésekre adott pragmatikus válaszokból állna, a józan ész megoldásait kínálva.
„Miközben az országok csak beszélnek, a városok cselekednek” – emlegette szívesen Michael Bloomberg, amikor New York polgármestere (2002–2013), és a Cities Climate Leadership (C40) elnöke volt. A szervezet a világ 94 nagyvárosát fogta össze a klímaváltozás témája körül. Azóta ez a hozzáállás iskolát teremtett. Számos városi döntéshozó gondolja azt, hogy az ideológiai és pártpolitikai csatákban elmerült államok képtelenek hatékonyan cselekedni, tehát a városoknak kell egyesülniük, hogy orvosolják a hiányosságokat. A gondolat a professzionális városvezetők irodalmi munkásságában úgy jelenik meg, mint „a városok diplomáciájának” alappillére. Az elv gyökerei a második világháborút követő nagy német–francia kibékülésig és a testvérvárosi kapcsolatok kiépítéséig nyúlik vissza, de ma már ezernyi fórum, szövetség és a világ legtávolabbi városait összekötő különböző kapcsolatok hálózata testesíti meg. 1985-ben ötvenöt volt ismert, ma több mint kétszázat számlálunk: a C40, az Eurocities, a klíma- és energiaügyekért küzdő Convention mondiale des maires (Polgármesterek Világszövetsége), a Helyi Környezeti Kezdeményezések Nemzetközi Tanácsa (ICLEI), az Egyesült Városok és Helyi Önkormányzatok Világszervezete (UCLG), az UNESCO Kreatív Városok Hálózata, a Majors for Peace [Polgármesterek a Békéért], az Egészségügyi Világszervezet (WHO) keretében működő városok egészségügyi csoportja stb. „A városok egyre többször kerülik meg nemzeti kormányukat, és egymást között szerveződnek, megoldást keresve az egyenlőtlenség, a bevándorlás, az egészségügy, a biztonság, az igazgatás és az emberi jogok területén, valamint számos más kérdésben” – mondja elégedetten Ivo Daalder politikai elemző, Barack Obama elnök korábbi tanácsadója.
Hogyan váljunk trendi várossá?
E tömörülések mindegyike azonos hullámhosszra állt be, a Világbank és az ENSZ, valamint számos multinacionális cég támogatását élvezi: a C40 polgármestereinek legutóbbi világtalálkozóját szponzorálók listáján szerepel a Microsoft, az IKEA, a Google, a Velux, a Dell Technologies stb. A nagyvárosi cselekvési terv erős kapcsolódási pontjai azok, amelyek az innováció szolgálatában jöttek létre a helyi igazgatás és a vállalatok között. Egyébként a magánszektor olyannyira híve „a városok diplomáciájának”, hogy már maga is kezdeményezte ilyen szervezetek alapítását, például az informatikai óriáscég, a Cisco létrehozta a City Protocolt, vagy a Rockefeller alapítvány a 100 Resilient Cities Network-öt.
Azon túl, hogy támogatják a „zöld kapitalizmus” újrahasznosítási törekvéseit, a nemzetközi városok közötti hálózatok meghatározó szerepet játszanak a „jó gyakorlatok” azonosításában, a jó megoldások városról-városra terjedésében. Diplomáciai kapcsolataik keretében polgármesteri hivatalok csapatai tesznek tanulmányutakat, ott vannak minden kongresszuson, kiállításon, tematikus börzén. A bemutatótermek mintájára szervezett keretek között közkinccsé teszik, hogy mit hoztak létre, milyen tapasztalatokat szereztek, és meghallgatják kollégáikat, akik szintén beszámolnak a saját eredményeikről. Azután a csapatok afféle „kulcsrakész”, azonnal alkalmazható megoldásokkal térnek haza. Alain Bourdin és Joël Idt elemzése szerint „a mások gyakorlatának alkalmazása két, időben egymással ellentétes (új és régi) célkitűzés kombinálását teszi lehetővé: helyileg valami újat hoznak létre, a háttérben azzal a garanciával, hogy az alkalmazott gyakorlatok máshol már működtek.” A C40 azzal büszkélkedik, hogy 2012 és 2018 között több mint tizennégyezer konkrét akciót hajtott végre a klímaváltozás elleni harcban. Cshangvon (Dél-Korea), Tokió és New York megosztotta egymás között az újszerű, napsugarat visszaverő épületburkolási technológiát, ezzel hűtik a lakóházakat. Barcelona, Szingapúr, Auckland (Új-Zéland) és Varsó a buszok elektromos meghajtásában szerzett tapasztalatait osztotta meg egymás között. Olyan városok, amelyek egy-egy témában követendő megoldást valósítottak meg (mint pl. Párizs a metróval vagy Koppenhága a kerékpárral), technikai segítséget nyújtottak azoknak a városoknak, ahol nem volt még tapasztalat az adott területen.
A legjobb elképzelések jutalmazására a C40 minden évben megszervezi „Bloomberg Philanthropies Awards”-át. A 2019-es ceremónián kitüntették Medellin (Kolumbia) zöld folyosóit, Szöul napkollektorait, San Francisco zöldenergia előállításának támogatására kifejlesztett programjait, Kanton elektromos buszait stb. A C40 elnökasszonya, Anne Hidalgo a díjak átadása alkalmával kijelentette: „Ezek olyan programok, amelyeket a polgármestereknek és a városok vezetőinek a világ minden táján érdemes tanulmányozniuk.” Azoknak a városoknak, amelyek nemzetközi elismerésre törekednek, egy ilyen díj kitűnő fegyvert ad a kezébe. Széles a kínálat: számos hálózat, folyóirat, az igazgatás minden szintje bemutatja a „jó tanítványokat”. Az Európai Bizottság minden évben kiosztja az Európa Fővárosa címet (Zöld Fővárosa, Kulturális vagy Innovációs vagy Ifjúsági Fővárosa) és az Access City Awards-t (amellyel az idős vagy mozgásukban korlátozott személyek iránti különleges bánásmódot jutalmazza). Franciaországban a Gazdasági Minisztérium minden évben kiadja a „French Tech” védjegyet, hogy segítse a kibontakozásban azokat a technikailag kiemelkedő színvonalú gazdasági egységeket, amelyek külföldi beruházókat képesek vonzani.
Ha egy város elnyer valamilyen díjat, biztos lehet benne, hogy a szaklapok ünnepelni fogják. Olykor még a követendő minta státuszára is felemelkedik. Nevét egy bátor gyakorlathoz fogják társítani, a világon mindenütt utánozni fogják. „Trendsetting City”-várossá válik, olyan várossá, amely a követendő trendet formálja. Porto Alegre eseményszervezési költségvetésével, Szingapúr a városi útdíj rendszerének bevezetésével, Bilbao a kultúrára támaszkodó gazdasági megújulási tervével (a híres „Guggenheim-hatás” révén), Hamburg az árvízkockázatok menedzselésével, Seattle a startupokat segítő „startup-keltetőjével”, London a megasportrendezvények szervezésével, Vancouver a fenntartható növekedési modelljével stb.
Minden nagyváros arra vágyik, hogy minta legyen, és ahogy azt a kevés „városi diplomáciával” foglalkozó szakember egyike, Yves Viltard megfogalmazza: a városok közötti gazdasági harc „együtt jár egy olyan versennyel, amely a vonzó márkajegy kialakításától egészen egy sajátos, pozitív imázs vagy élmény, a branding megvalósításáig megy el.” Az olyan fórumokon való részvétel, mint a C40, kiváló lehetőséget ad arra, hogy a város fényezze imázsát, növelje márkajegyének tekintélyét, ezzel pedig adott esetben ki tudja venni a maga részét a lehetőségekből, és magához tudja vonni a befektetőket, a képzett munkaerő javát, a diákokat; vagy nagy rendezvényeket szervez, amelyeknek kedvező gazdasági kihatásai lesznek. Rahm Emanuel szerint, aki Chicago polgármestere volt 2011 és 2019 között, – „Mintegy ötven, talán száz olyan város van, amely a világ intellektuális, kulturális és gazdasági motorja […]. Mindannyian ugyanazon munkálkodunk, hasonló esélyeink vannak, és mindannyian versenyképessé kívánjuk tenni városunkat. A munkaalkalmak és a vállalatok (amelyeket magunkhoz kívánunk vonzani) nem csupán globálisak, hanem mobilisak is.
A beruházók vonzása érdekében az önkormányzati vezetés gyakran fordul speciális tanácsadó irodákhoz – ez egy igen szépen virágzó üzletág lett. Az irodák birtokában vannak annak nyelvezetnek, amelynek ismerete szükséges a különféle márkajelekért, illetve díjakért benyújtott pályázati anyagok szerkesztéséhez vagy a szubvenciók igényléséhez nélkülözhetetlen vaskos dokumentációk kitöltéséhez, illetve az innovatív városi tervezést finanszírozó filantróp alapítványokhoz benyújtható kérelmek megfogalmazásához. Különböző, általában angol nyelvű, a tekintetet megragadó logókat találnak ki: Only Lyon, SoToulouse, My Rodez stb., amelyeket azután a város minden információhordozó elemén megjelenítenek, minden rendezvényen kiplakátolnak. A városok közötti versengés a „benchmarketing” útjára tereli a településeket, afféle „célszalag nélküli futóversenyre”, amelyben mindenki innovatívabbnak, divatosabbnak próbálja mutatni magát, mint a többiek, bármilyen (országos, kontinentális vagy globális) szinten folyik is a versengés. Így kerülhetett sor arra, hogy Aix-en-Provence olyan stílusban mutatkozik be a befektetőknek, mintha San Francisco lenne. „A híres festő, Paul Cézanne városa a trendhez való sikeres alkalmazkodása révén elnyerte a French Tech védjegyet, és képes lett olyan megnyerő gazdasági mikroklíma létrehozására, amely vonzó a projektvezetők, a vállalatalapítók számára. […] Intelligens városként, rácsatlakozva a digitális és a nemzetközi innovációra, Aix-en-Provence modern, kozmopolita, kulturális, dinamikus, a világ felé nyitott város” – hirdeti a városháza „Vonzerő és Nemzetközi Együttműködés” elnevezésű igazgatóságának egyik reklámfüzete.
Mélyül a szakadék az ország egyes területei között
Noha egymás versenytársai, ha érdekeiket kell védeni, a nagyvárosok képesek összefogni, és fel tudják használni a „városi diplomáciát” lobbitevékenységük révén. Az Eurocities-hálózat azt a célt tűzte ki maga elé, hogy „felhívja az európai politikusokat, hogy politikájuk alakítása során vegyék számításba a nagyvárosok érdekeit.” Az UCLG azzal hízeleg magának, hogy Brüsszelben, a Világbanknál és az ENSZ-nél is „folytat politikai lobbitevékenységet” annak érdekében, hogy létrehozzanak egy „városi diplomáciát segítő alapot”. Az ICLEI összehangoltan gyakorol nyomást a klíma alakulását vizsgáló kormányközi szakértői csoportra, a GIEC-re, hogy felhívja a figyelmet arra a központi szerepre, amelyet a nagyvárosok játszanak a globális felmelegedés ellen folytatott harcban. A C40 2017-ben létrehozott egy Urban 20 nevű egyesületet, amelynek az lenne a feladata, hogy nyomást gyakoroljon a G20-ak csúcsértekezletén részt vevő miniszterekre.
Így aztán szépen kialakul egy ördögi kör. Ahogy a nagyvárosok koncentrálják a javakat és a nagy hozzáadott értéket képviselő tevékenységeket, a globalizáció megnöveli gazdasági, politikai és kulturális súlyukat. A nagyvárosok mindenhol hasonló problémákkal találkoznak, egyformán jómódú és képzett lakosságuk van, így elkezdtek egymásra hasonlítani – New Yorkban és Pekingben ugyanolyan felhőkarcolók vannak, ugyanolyan arctalan kereskedelmi központok, ugyanolyan „kreatív clusterek” –, majd elkezdtek összefogni. Közös érdekek mentén egységbe tömörülve képesek immár befolyásolni a döntéshozó központokat a Világbanknál, az Európai Bizottságnál, és ilyenformán a maguk javára igyekeznek irányítani a közpolitikákat, vagyis nyilvánvalóvá válik, hogy létezik egy globális egyenlőtlen fejlődés, amely az út szélén hagyja a vidéket és a kis településeket.
Ha nem is újkeletű, de sohasem volt ennyire mély az egyes területek közötti szakadék. Míg egyesek „zöldítik” a lakóépületeket, elektromosra állítják át a buszokat, mások attól félnek, hogy a lakók elhagyják az egyre üresedő lakóhelyeket, és küszködnek a szolgáltatóval, hogy a buszok (amelyek pl. nem járnak este, ünnepnapokon és a hét végén) menetrendje alkalmazkodjon az igényekhez. Az egyes területek közötti, majdnem minden nyugati ország által ismert szakadék jelentősen mélyült a 2008-as válság óta. Franciaországban, Párizs környékén a GDP 2008 és 2016 között 3%-kal nőtt, az ország más részein változatlan maradt, stagnált. Az Egyesült Államokban ugyanebben az időszakban a nagyvárosok környezetében 4,8%-ponttal nőtt a foglalkoztatási ráta, míg a nem nagyvárosi térségekben 2,8%-ponttal csökkent. A különbség még inkább feltűnő volt az Egyesült Királyságban, ahol London az egész ország foglalkoztatási növekedésének 35%-át tudhatta magáénak 2008 óta. Párizs, New York, London vagy Amszterdam és Torontó számára a krízis csak egy átmeneti szakaszt jelentett. Ezeken a helyeken, 10 évvel a válság után rendben van a foglalkoztatás, csúcson jár az ingatlanpiac, áramlanak a befektetések, a lakosságban soha nem látott koncentrációban vannak jelen a felső osztályok.
A kevésbé népszerű, kevésbé sűrűn lakott területek továbbra is érzik a recesszió hatásait. Magába rántotta őket az örvény, az ipari és az alulképzett munkaerő foglalkoztatásának csökkenése, ami demográfiai csökkenést vont maga után, majd csökkentette az ingatlanok árát, és az önkormányzatok pénzügyi válságát okozta. Kevesebb lakos, kevesebb munka, olcsóbb lakás – ez azt is jelenti, hogy az önkormányzatoknak kevesebb bevételük lesz, ezáltal csökkennek a közszolgáltatás anyagi forrásai, nincs pénz az infrastruktúra karbantartására. Ezek a területek egyre veszítenek vonzerejükből, arra késztetve a lakosokat, hogy költözzenek el, és ez így folytatódik tovább és tovább.
Ezeken a területeken telepedtek meg a legkönnyebben a globalizációt, valamint a személyek és javak szabad áramlását tagadó „populistának” nevezett pártok, és itt eresztett könnyen gyökeret a szélsőjobb. 2016-ban Donald Trump azokban a tartományokban győzedelmeskedett, ahol a legkevésbé növekedtek a jövedelmek, ahol csökkent a lakosság létszáma, ahol nőtt a mortalitás. Franciaországban a Le Rassemblement national, Nagy-Britanniában a brexit hívei is azokban a régiókban aratták a legnagyobb sikert, amelyeket a legsúlyosabban érintett az ingatlanválság. Ugyanakkor a magukat „haladónak” nevező pártok – a szabadkereskedelem és a zöld kapitalizmus, a nyitás és az innováció hívei – a nagyvárosokban gyűjtötték be a legtöbb szavazatot. 2016-ban Hillary Clinton a 100 legsűrűbben lakott megyéből 88-ban győzött (ezekben találhatók a legnagyobb városok), ellenfelének néhol csak morzsákat hagyott a választási kosárban – Washingtonban például a választóknak csak 4%-a szavazott Trumpra.
Ezt a jelenséget megtapasztalhatjuk Magyarországon is: Budapestet egy környezetbarát politikus vezeti, aki a miniszterelnök heves kritikusa. A Cseh Köztársaságban, Prágában, 2018 novemberében egy olyan párt politikusa győzött a polgármester-választáson, amely egymillió fát akar ültetni nyolc év alatt, védi a menekülteket, és szemben áll Andrej Babiš miniszterelnökkel, aki elítéli a „tömeges bevándorlást” Európában. Még Isztambul is egy laikus szociáldemokrata ellenzéki párt oldalára billent a múlt évben, pedig 20 évvel ezelőtt innen indult az iszlamo-konzervatív Recep Tayyip Erdoğan elnök pályája. „Megvalósult a szekularizált városlakók koalíciója, az üzleti körök, az ifjúság, a nők és a kisebbségek jelentős mértékben mobilizálódtak […]. Törökök, kurdok, üzbégek járnak ugyanazokon az utcákon, mint a szenegáliak, a Qatarból jöttek vagy szíriaiak. A hetedik generációs isztambuliak a migránsokkal, bevándorlókkal és menekültekkel együtt élnek a városban. Ugyanazt a teret használják, ha nem is ugyanazt az életet élik, és ezt a rendkívül változatos összetételű népességet a közös városiasság köti össze” – így kommentált az Amazon mostani vezetője, Jeff Bezos, aki annak idején a Washington Post tulajdonosa volt.
Az értékek védelmében
Mintegy tíz éve terjed az a nézet, hogy „New York értékei, mint ahogy a világ más nagyvárosának értékei: az optimizmus, a sokszínűség, a szívós kitartás – ezekre mindannyiunknak törekednünk kell” – írta a The Guardian 2016. október 31-én. A davosi világgazdasági fórum egyenesen „a populizmus ellenszerét” látja a nagyvárosokban: „A világ nagyvárosainak többsége a lakosság nézőpontjából gondolja újra a politikát, a gazdaságot, a környezetvédő tevékenységet. Pozitív, befogadó, sokszínű víziót alkotnak a jövőről, míg a nacionalista vezetők félelmet keltenek, lezárják a határokat és falakat építenek.” Megállapítja, hogy „a városi és a falusi lakosság egymástól egyre inkább eltávolodik, elszakad az értékek és a prioritások tekintetében”. A milliárdosok szimpóziuma a szerveződésre és a városi diplomácia fejlesztésére buzdítja a nagyvárosokat. Obama elnök korábbi tanácsadója, Ivo Daalder odáig is elmegy, hogy „mininagykövetségek” létrehozását kezdeményezte azokon a helyeken, ahol az érdekazonosság jelentős mértékű, hogy így lépjenek túl a kormányok szintjén mutatkozó korlátozó tényezőkön. San Paolo, London és Toronto már próbálkozott ilyesmivel, de csak a lakosság dühét keltették fel vele – egyesek úgy látják, hogy ez a tevékenység a közpénz pazarlása. A szerző szerint „a köz- és magánszféra partnersége lehet a megoldás.”
Egyes városok keresztesháborúba fogtak a populizmus ellen. Kelet-Európában Prága, Bratislava, Varsó és Budapest a múlt év decemberében aláírták a „Szabad városok paktumát”. Szembeszegültek a kormányukkal: „Olyan idegengyűlölő nacionalizmussal vádoljuk, amely a múlt században kétszer is háborúba sodorta Európát: mi a szuverenitás és az identitás eszméjét nem a nacionalizmus ósdi koncepciója szerint értelmezzük. Nyitott társadalomban hiszünk, amely a szabadság és az emberi méltóság, a demokrácia, a fenntarthatóság, az egyenlőség, a jogállam, a társadalmi igazságosság, a tolerancia és a kulturális sokszínűség talaján áll – vallja a négy polgármester –, együttműködésre buzdítjuk a városokat, hogy osszák meg elképzeléseiket, így tegyék egymás számára hozzáférhetővé az eredményeket.”
Az Egyesült Államokban a nagyvárosok az elnök legfőbb ellenfeleinek mutatkoznak. Amint Donald Trump beköltözött a Fehér Házba, San Francisco, Los Angeles, Seattle, Boston, New York, Washington, Detroit és Chicago bejelentette, hogy nem alkalmazzák az illegális bevándorlás elleni harc jegyében hozott szigorító szövetségi rendeleteket. Boston polgármestere szerint a törvény „destruktív” és Amerika-ellenes, támadást jelent Boston lakói ellen, Boston ereje, Boston lakossága és Boston értékei ellen szól. A mi városaink és a mi értékeink nem változnak meg a választással.” „Nem vagyunk a szövetségi állam ügynökei” – tette hozzá washingtoni kollégája. Néhány hónappal később a klímavédelem került tűzkeresztbe, ugyanis több nagyváros kijelentette, hogy a párizsi klímavédelmi egyezményből kivonuló Trump döntése ellenére az a szándékuk, hogy tiszteletben tartják a dokumentumot.
Az Egyesült Királyságban a brexit volt a puskaporos hordó. A 2016-os népszavazás másnapján London függetlenségét követelő petíciót köröztek, amelyen néhány nap alatt 180 000 aláírás gyűlt össze. Anélkül ugyan, hogy a főváros leszakadását követelné, a londoni polgármester, Sadiq Khan szintén el szeretné kerülni az ország végzetét. A szavazás eredményének közlése után négy nappal, a párizsi polgármester asszonnyal közösen, nyílt levelet írt a Financial Times és a Le Parisien szerkesztőségébe: „A mi városaink olyan teret alkotnak, ahol mindenki, bárhonnan jött is, otthon érezheti magát. Párizs és London polgármestereiként elkötelezetten küzdünk azért, hogy Európa és a világ városai között még szorosabb szövetségek jöjjenek létre. Közösen erős ellensúlyt alkothatunk az nemzetállamok letargiájával és a lobbiérdekekkel szemben. Az elkövetkező századot együtt fogjuk alakítani.”
A turisták és befektetők megnyugtatására Sadiq Khan kommunikációs kampányt indított #LondonIsOpen (London Nyitva Van) jelszóval. A Londoni Kereskedelmi és Iparkamara, a City of London Corporation, számos agytröszt és multinacionális cég támogatását élvezve azt követeli, hozzanak létre egy csak Londonban érvényes munkavállalási vízumot, valamint azt, hogy közös piaci partnereivel való együttműködésben a főváros élvezzen területen kívüli jogokat. Egyik kérésük sem teljesült, de ez a határozott fellépés nem várt nemzetközi státuszt kölcsönzött Sadiq Khan polgármesternek – aki „egyenjogú” félként jelenik meg azokon a fórumokon, ahol idegen államfők szerepelnek (mint a kanadai Justin Trudeau, az argentin Mauricio Macri vagy a francia Emmanuel Macron).
A baloldali sajtó lelkesen üdvözli ezeket a törekvéseket. A Regards francia folyóirat 2020. első negyedévi kiadása egyik tematikus, „A városok átveszik a hatalmat” cikksorozatában például úgy látja, hogy az amerikai nagyvárosok lázadása azt bizonyítja, hogy „van egy bizonyos cselekvési tér az elnök (Trump) elnyomó hatalmával való szembeszegülésre.” Mindazonáltal a nagyvárosok hozzájárulnak a térségek közötti társadalmi szakadék kiszélesítéséhez azzal, hogy úgy gondolják: az ország többi részének sorsához nincs közük. Hasonlóképpen hozzájárulnak ahhoz is, hogy a társadalomföldrajzi szakadékok egyre inkább az „értékek” ütközésében fejeződnek ki – a szó gyakran hivatkozási alap. A választóvonal immár nem csupán egyfelől a globalizációból, a szabadkereskedelemből, az agyelszívásból, a bevándorlás nyújtotta olcsó munkaerő odaáramlásából hasznot húzó, másfelől az éppen ettől szenvedő területek között húzódik, hanem a nyitott és a jövő felé forduló versus a bezárkózó, múltba és hagyományokba forduló térségek között mutatkozik meg.
Clinton elnök korábbi tanácsadója, a sikeres politikai elemző Benjamin Barber könyvet adott ki: „Ha polgármesterek irányítanák a világot”. A döntéshozók nagy becsben tartják, kiadását számos interjú, előadói meghívás követte. A benne foglalt osztályozás karikatúráját adja annak, hogyan látja a városi elit városlakó-társait. A nagyvárosokhoz Barber a következő szavakat rendeli: „nyitott”, „kreatív”, „kozmopolita”, „mobilis”, „változó”, „jövő”, „innováció”, „szekularizált”, „rafinált” és „kereskedelem”. Ezzel szemben az amerikai hátország és vidék fogalmi jellemzésére leggyakrabban a „bezárkózó”, „konvencionális”, „egyházkerületi” „mozdulatlan”, „változatlan”, „idejétmúlt”, „ismétlés”, „vallási”, „konzervatív”, „tradíció”, „egyszerűség” és „önellátás” kifejezéseket használja.
Tovább merészkedik, túllép ezeken a címkéken Lawrence R. Jacobs politikatudományi professzor, aki arra kereste a választ, hogy mi lehet az oka, hogy Minnesotában (ahol Jacobs egyébként tanít) Trump mintegy húsz olyan megyében győzött, ahol a választók 2008-ban és 2012-ben Obamára szavaztak. A lakosságot megosztó tényezők között első helyen szerepelteti a Minneapolis nagyváros és a Minnesota más részei közötti nagy jövedelmi különbségeket. A nagyváros 2017-ben elhatározta, hogy az óránkénti minimálbért fokozatosan 15 $-ra emeli – a hasonló intézkedéseket gyakran alkalmazzák a nagyvárosok, hogy a magasba szökő ingatlanárak kontextusában úgy-ahogy finanszírozni tudják lakhatásukat a kevésbé képzett munkavállalók is. Minnesota más részein az óránkénti minimálbér a nagyvállalatoknál 10 $ körül van, a kisvállalatoknál 8,5 $ körül – már ha egyáltalán munkát tudnak adni a lakosoknak. Azok az emberek, akikkel a szerző találkozott, kirekesztőként élik meg ezt a helyzetet. „Minneapolisban mindenütt óriásplakátokon hirdetik: Munkásokat keresünk,15 $-tól induló órabérrel” – mondta a szerzőnek az egyik kistelepülés lakosa, akinek nagy szüksége lenne munkára.
Jacobs azt is aláhúzza, hogy Minneapolis progresszív táborának a diskurzusában, retorikájában és szóhasználatában a városi felső osztály tetszésének megnyerésére használt kifejezéseket és fogalmakat az állam más lakosai a valóságtól nagyon elrugaszkodottnak látják. Példaképpen idézi a „fehér privilégium” fogalmát, amelynek nagy divatja van a társadalomtudományi fakultásokon, folyton-folyvást használják Minneapolis önkormányzatának tagjai és a helyi demokrata aktivisták is (egy rendőrkapitányságon kitört lövöldözés kapcsán, a zöld területek védelméért küzdő városlakók megmozdulása nyomán). Minnesota legszegényebb megyéi között egyes helyeken a fehér lakosság hányada 95% körüli. A magas munkanélküliség és a létbizonytalanság közepette ez a lakosság egyáltalán nem érzi magát kivételesen kedvezményezettnek, különösen, ha Minneapolis város helyzetével vetik össze a magukét. Tehát „fehér privilégium” helyett inkább „nagyvárosi privilégiumot” emlegetnek, amely megkülönböztetés vonatkozik mind az etnikai kisebbségekre, mind a „fehérgalléros” munkavállalókra, akiknek a nagyvároson kívül munka közben, esetenként, még cipő sincs a lábukon az íróasztal alatt.
A nagyvárosok és döntéshozóik sokkal inkább értenek szót a világ más nagyvárosaiban lévő kollégáikkal, de saját országuk más részeitől el vannak vágva. Egybehangzóan innovatív, nyitott, fenntartható, kreatív diskurzusuk nem tudja elfedni, hogy ők soha nem látott mértékben ragadták magukhoz a javakat. Vajon tényleg náluk van a bölcsek köve, valóban ők fogják megtalálni a populizmus ellenszerét?
Írta: Benoît Bréville
Fordította: Völgyes Gyöngyvér
