A rovat kizárólagos támogatója
A Bős-Nagymaros ügy valamikor a rendszerváltás szimbóluma volt. Kérdés azonban, hogy miután a rendszerváltás 1989-ben lezajlott, miért kellett 3 évvel később, 1992-ben felmondani a szerződést, hatalmas és értelmetlen gazdasági áldozatok árán lebontani a félig megépült erőművet.
Nem kívánom minősíteni a rendszerváltó Antall kormányt, azonban meg kell állapítani, hogy nem ez volt az egyetlen olyan intézkedésük, amely mögött mély szakmai dilettantizmus feltételezhető. Az ugyanis nem meggyőző érv, hogy a vízerőművet a kommunisták kezdték felépíteni, mert ezen az alapon az Árpád Hidat és egész Dunaújvárost is le kellett volna bontani. Ráadásul a vízlépcső építése már a világháború előtt napirenden volt, csak közbe jött a világháború.
Vitathatók a vízlépcső elleni környezetvédelmi érvek is. Ausztriában 10 hasonló nagyságú vízerőmű és vízlépcső működik, és ott nem történt semmiféle környezetkárosodás. Éppen ellenkezőleg, tisztább lett a víz és gazdagabb az élővilág. Pozitív hazai példa is van, nevezetesen a Tisza Tó, amely a Kiskörei vízlépcső felett alakult ki, területe ötször akkora, mint a Velencei tó, és jobb ökológiai állapotban van, mint a Balaton. Volt olyan érv is, hogy síkvidéki erőművel nem lehet gazdaságosan villamos energiát termelni. Nagymaros környéke azonban nem síkvidék, hanem nagyon hasonló környezeti feltételekkel rendelkezik, mint az ausztriai vízerőművek. Az ausztriai vízlépcsők hasonlóan kis esésűek, akárcsak a nagymarosi lett volna. Ha az ausztriai 10 darab vízerőmű mellé odatesszük még a nagymarosit, és ezt a 11 vízlépcsőt nagyság szerint sorba rendezzük, akkor Nagymaros a 6-ik és 7-ik helyen „holtversenyben” lenne a Bécs-Freudenau vízerőművel. Érdemes azt is tudni, hogy a Freudenau vízerőmű műszaki adatai gyakorlatilag azonosak a tervezett nagymarosi vízerőművel. Ez a beruházás 6 év alatt épült fel, majd utána 15 év alatt térült meg.
Magyarországon egy átlagos lakás éves villanyáram fogyasztása 2000 kWh körül becsülhető. Figyelembe véve a nevezett erőmű több mint 1000 GWh éves áramtermelését, a hasonló nagymarosi erőmű több mint félmillió lakás áram ellátását biztosíthatta volna, a jelenlegi energia ár töredékéért.
További érv volt Nagymaros ellen, hogy túl sokba került volna az adófizetőknek.
Nos, erre azt lehet válaszolni, hogy ez a beruházás az adófizetőket gyakorlatilag nem terhelte volna. 1986-ban az osztrák vállalkozóval kötött szerződés szerint ugyanis ők fedezték volna az erőmű beruházás költségét, amit az üzembe helyezés után 20 év alatt kellett volna letörleszteni áram exporttal. Úgy is mondhatjuk, hogy „hitelbe” kaptunk volna egy erőművet, amely 20 év alatt megtermeli az árát.
Az MVM egykori műszaki vezérigazgató-helyettese, az azóta elhunyt Kerényi Ödön számításai szerint a szerződés felbontása és az ezt követő vesztes per miatti kár összege 1995-ös árfolyamon 2500 milliárd forint körül lehetett. Ennek a vásárló értéke a jelenlegi forint árfolyam mellett kb. 4000 milliárdra becsülhető. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi kb. 4 millió adófizető zsebéből fejenként kivettek átlagosan egy-egy milliót. Érdemes azt is tudni, hogy Bős-Nagymaros ügyben a Hágai Nemzetközi Bíróság 1997-ben hozott ítélete szerint a magyar félnek nem volt joga a szerződést felbontani, és azt is, hogy a magyar fél által hangoztatott ökológia kár kockázata nem megalapozott.
Volt olyan érv is, hogy azért nem érdemes Nagymarosnál vízerőművet építeni, mert ott túl lassú a víz áramlása, és emiatt rossz lesz az erőmű hatásfoka. Ez az érvelés ugyancsak szakszerűtlen. A víz sodrási sebessége itt nem játszik szerepet. Ami fontos, az a folyó vízhozama, valamint a kialakítható esésmagasság.
A duzzasztómű felett tó alakul ki (hasonlóan a Tisza tóhoz), és a vízszintes áramlás a duzzasztás előtt gyakorlatilag megszűnik.
Az áramtermelés úgy történik, hogy a szintkülönbségek között (a közlekedő edények elve alapján) a víz a duzzasztó gát utáni alacsonyabb szintre áramlik, és közben a potenciális energiáját átadja az áramtermelő turbináknak.
Hibás az az érvelés is, amely szerint az erőmű és a vízhozam ingadozó teljesítménye miatt túl nagy lett volna a duzzasztott vízszint ingadozása. Nos, a Duna vízszintjének évenkénti természetes vízszint ingadozása, például Budapest környékén 8 méter körül van, ezért tapasztalhatjuk azt, hogy a víz időnként elönti a villamos síneket, máskor pedig száraz lábbal le lehet sétálni a meder kavicsos aljáig.
A duzzasztás felett pedig a vízszint ingadozása legfeljebb 40 cm lett volna, ami a természetes szint ingadozásnak mindössze 20-ad része.
Érv volt az is, hogy a vízlépcsők árvizet okozhatnak. Ez sem fedi a valóságot. A tapasztalat azt mutatja, hogy a dunai és tiszai vízlépcsők megépítése előtt sokkal nagyobb árvizek voltak, mint manapság, pedig akkor még szó sem volt klímaváltozásról. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy a vízlépcsők nem csupán áramtermelésre szolgálnak. Ezek több funkciós létesítmények, és fontos szerepük lehet a vízgazdálkodásban, az öntözésben, az árvíz védelemben, a hajózásban, valamint a folyót keresztező gyalogos, kerékpáros, és közúti közlekedésben. Ha például elmaradt volna a XIX században a Duna és a Tisza szabályozása, ma Magyarország területének harmadrésze lakhatatlan mocsárvidék lenne.
Az egészből az a tanulság, hogy ha szakmai kérdéseket szakmailag hozzá nem értő politikusok döntenek el, akkor abból nagyon nagy károk származhatnak, amint azt manapság is gyakran tapasztalhatjuk a saját bőrünkön. Le kellene számolni azzal a tévhittel is, hogy ami a Kádár rendszer idején történt, az mind hibás és elvetendő. Pedig abban az időben is születtek hatalmas műszaki alkotások, világhírű találmányok, és tudományos eredmények. Nem érdemes kiönteni minden gyereket a fürdővízzel együtt.
Nem hagyható szó nélkül a kérdés politikai vonatkozása sem.
A vízlépcső ellenes politikai érv lényege ugyanis az volt, hogy a vízlépcső az elnyomó kommunista Kádár diktatúra gigantomániás nagyberuházása lett volna. A valóság azonban az, hogy a Kádár rendszer idején – annak minden hibája ellenére – számos szakpolitikai kérdésben a döntések szakmai színvonala jelentősen felülmúlta azt a színvonalat, amelyet a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad alatt a politikai elit produkált – párt hova tartozástól függetlenül.
Mivel pedig a vízlépcsővel kapcsolatos sárdobálás leginkább mégis csak az MSZMP politikai utódait érintette, éppen a mai baloldal feladata és felelőssége lenne végre tisztázni ezt az ügyet, és mindent megtenni annak érdekében, hogy legalább ezt az egy foltot lemossák magukról, és ennek érdekében a közvélemény korrekt és szakszerű tájékoztatást kapjon erről a kérdésről. A téma nyilvános felvetése annál is inkább indokolt lenne, mivel a politikai porondon egyre nagyobb arányban jelenik meg az a szavazópolgár generáció, akik a rendszerváltás idején még jóformán meg sem születtek, és közöttük egyre hangosabb az a vélemény, hogy az őket megelőző „rendszerváltó” generáció sokkal több bajt csinált, mint kellett volna.
Dr. Héjjas István
nyugdíjas aranydiplomás mérnök
energetikai szakértő
