Életének 75. évében, 2021. március 28-án elhunyt Papp László, az MTA rendes tagja, Széchenyi-díjas magyar biológus, zoológus, entomológus. Fő kutatási területe voltak a kétszárnyúak (Diptera) imágóinak, lárváinak alaktana, a legyek rendszertana, a repülő rovarok (elsősorban a legyek) közösségszerkezete és társulásszerveződése, valamint a ritkán előforduló rovarfajok tanulmányozási és védelmi módszereinek vizsgálata.
A rendszertani nómenklatúrával foglalkozó munkáiban három légycsaládot, ezen belül harminc új légynemet és háromszázötven légyfajt írt le. Magyarország állatvilágában hétszáz légyfajt sikerült elsőként kimutatnia. Ez az eredménye nemzetközi figyelmet is keltett. Könyvszerkesztői munkássága is jelentős, Darvas Bélával és Soós Árpáddal több nemzetközileg elismert kézikönyvet írt, elsősorban rovartani területen.
1965-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán, ahol 1970-ben kapott biológusi diplomát. Diplomájának megszerzése után a Magyar Természettudományi Múzeum Állattárának munkatársa lett. Itt több mint tíz éven keresztül dolgozott, utána rövid ideig általános iskolai tanár volt Vecsésen. 1982-ben az Állatorvostudományi Egyetemen kezdett el dolgozni, majd 1986-ban visszatért a Magyar Természettudományi Múzeum Állattárába. Később az MTA és a Múzeum közös Állatökológiai Kutatócsoportjának vezetésével bízták meg, majd kutatóprofesszori megbízást kapott. Múzeumi állása mellett oktatott az Állatorvostudományi Egyetemen, a Szegedi Tudományegyetemen, a Debreceni Egyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.
1976-ban védte meg a biológiai tudományok kandidátusi, 1988-ban akadémiai doktori értekezését. 1976-ban a Magyar Tudományos Akadémia Zoológiai Bizottságának, 1986-ban az Ökológiai Bizottságnak lett tagja. 1990-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1998-ban rendes tagjává. 1998 és 2000 között a Tudományetikai Bizottságban is dolgozott, 2000-től részt vett az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa munkájában. 1991 és 1998 között az Országos Tudományos Kutatási Alap több szakbizottságának tagja volt.
1965-ben lépett be a Magyar Rovartani Társaságba, amelynek 1975 és 1977 között titkára, majd választmányi tagja lett, emellett tagja volt a Magyar Biológiai Társaságnak, a Magyar Parazitológusok Társaságának és a Magyar Ökológusok Egyesületének. 1992 és 1996 között az Acta Zoologica Academiae Scientiarum Hungaricae főszerkesztője volt.
In memoriam Papp (Jenő) László (1946-2021)
Nekem csak Laci. Három napja beszéltem vele Zsuzsa telefonján. Azt mondta lassan beszéljek. Soha nem kért még erre. Hangosan suttogott, azt mondta: nagyon nehéz. Nem faggattam róla, hogy mi. Egy kemoterápia közepén volt. Azt mondta, hogy nagyon nehezen diagnosztizálták nála ezt a betegséget. Úgy búcsúzott el tőlem, hogy az Isten áldjon. Sohasem köszöntünk el így egymástól…
Talán csak Soós Árpádot kísérte ő végig, akit alig ismertem. Mihályi Ferenc és Draskovits Ágnes egy gyűjteményben tőle független bolygók voltak. Nagy tisztelettel beszélt Balogh Jánosról is, aki felkarolta őt, s akit érintő kritikám (a Corvin-lánccal volt kapcsolatban) is szó nélkül hagyta. Láttam, hogy bántja, hogy nem szólhat érte. Kemény ember volt másként, talán ellentmondást sem tűrő is. Tanulta a kedvességet, nem volt a lényege, mint nekem sem. Talán ezért is ismertünk egymásra. Az ’autistáknak’ ez a simán kommunikáló, figyelő és mindent megjegyző válfaja biztosan megérzi a hozzá hasonlókat. Hallottam Lacit a Múzeumban diszkréten slágert is fütyülni.
Pár éve egy súlyosan autista kisfiú szüleivel beszélgettem. Valaki felvitt magával hozzájuk, de közünk nem volt egymáshoz. Az ablak alatt székekből épített szamárfészek állt, alul kis bejárattal. A csöpp kisfiú lassan közelített meg bennünket. Felőlem. A periferikus látásom nyugtázta, hogy ott áll és néha rám néz, mert biztos benne, hogy nem látom. Igaza volt: éreztem. Tisztán, hogy kontaktust keres velem. Akkor sem fordultam felé, mikor a kezét a lábamra tette. A szüleivel beszéltem tovább mintha nem is vettem volna észre ezt a pillekönnyű érintést. Az apja elképedve nézett a szemembe. A csoda éppen történik. Aztán éreztem, hogy megfogja kezem és fészek felé indul. Ott négykézláb ereszkedett és bement. Követtem. Odabent kis szőnyegen voltak a kincsei. Nem nézett rám. Szó nélkül és egyenként mutogatta őket. Megnéztem és visszaadtam. Éreztem, hogy ismer, hogy valami ismeretlen kapocs van közöttünk, ami magyarázatra sem szorul. Aztán kijöttünk. Beszélgettem még tovább az apjával, majd elköszöntem. Ugye volt macskád – kérdezte az előszobában. Igen – válaszoltam. Zsuzsi, Lizi és Sonja emléke egy pillanatra megjelent. Arra célzott, hogy a türelmem és a viselkedésem azon edződhetett. Nem volt ez nekem próbatétel, természetes volt, magát írta a kapcsolat, mint a festő ecsetje követi a képet. Megtörténni másként nem történhetett.
Karácsony táján láttam őt utoljára. A gyűjteményben találkoztunk és beszélt nekem az Agromyzidae köteteiről, meg is mutatta az utolsó kiadott példányt. Mondta, hogy milyen szerencsés Miloš Černý-vel, akivel dolgozik rajta. Az első kötetnek 2015-ben még a formális lektora voltam, de a kötetben nem szerepelt a nevem, és később még ezt a szerepet sem tudtam vállalni, a nyugdíjazásom körül – a dolgaim befejezésén dolgozva (Mikor fejezünk be bármit is?) – sűrű napokat éltem éppen.
Nem említette a betegségét, amit hosszú idő után diagnosztizáltak.
Tény viszont, hogy a gyűjteményben – ahol elvileg légzésvédőben illet volna talán ülni – a globolt akkortájt egy másik gázhatású hatóanyagra cserélték, aminek dichlorvos a neve. Fiatalkoromban növényvédelmi célra is használtuk ezt az idegmérget, ami a kísérletekben gyakran töltötte be nálam a kezelt kontroll szerepét. Ma tudjuk, hogy egyike a legmutagénebb tulajdonságú vegyületeknek, amik a környezetünkbe kerültek. Speciális légyirtó lapkáit istállókban használták a tiltás előtt. A Természettudományi Múzeum ebből szerzett be valahonnan készletet, azt felvágták és a dobozokba tűzték be. A hatóanyag az IARC szerint 2B jelzetű lehetséges humán rákkeltő, állatkísérletekben rákkeltőnek találták. A US EPA ez esetben hasonlóan vélekedik.
Nincs szerintem rendjén, hogy a kutatók a gyűjteményekben ülnek. A különféle nyirok- és vérképzőszervi daganatok nagyon sokszor vezethetők vissza hosszas kémiai behatásokra. Gázhatású szereknél ez mindig biztosított. A gyűjtemény Ludovikába való költöztetésének a különálló gyűjteménytár volt szerintem az egyik oka. Nem valósult meg, a költözködés lelassult és Laci sok mindenki mással a Baross utcában ragadt. Érteni vélem, az olyan kutatóknak mint ő, nincs fontosabb, mint a gyűjtemény. Bizonyíték arra, hogy az élet sokszínű és kísérletező. Az élő anyag most is keresi az új formáit. Szerintem viszont nincs fontosabb, mint az ember, aki építheti ezt a tudást. Enélkül a myeloma multiplex is megoldatlan kóroktanú marad.
