A magyar Wikipédia szerint „Plágiumnak vagy plagizálásnak nevezik azt a cselekedetet, ha valaki egy másik ember (az eredeti szerző) munkáját saját publikált munkájában hivatkozás, forrás megjelölés és/vagy szerzői engedély nélkül felhasználja, azt sajátjaként tünteti fel, és ezzel az eredeti szerző jogait sérti.
A szó eredete a latin plagiare, ami azt jelenti, hogy "gyermeket vagy rabszolgát rabolni", a plagiarius jelentése emberrabló, lélekkufár.” A jelenség illetve az az ellen való küzdelem, mára a mindennapjaink részévé lett (lásd például hazánk előző köztársasági elnökének lemondását). Manapság a Debreceni Egyetemen a doktorjelöltek által benyújtott PhD-értekezések is átesnek automatikus szövegegyezés vizsgálaton. (Mellesleg jegyzem meg-e módszer kritikájaként, hogy így a jelölt egyrészt akár magyarázkodásra kényszerülhet ha az értekezés alapjául szolgáló saját közleményeivel talál szövegegyezést az elektronikus keresés, másrészt a módszer nem tárja fel a valódi plágiumot, ha valaki az interneten nem elérhető forrásból oroz el információt, vagy nem szöveges tartalmat (például ábrát) bitorol el vagy ha a disszertáció nyelve és a plagizált forrás nyelve nem egyezik meg.)
A szerzői joggal védett alkotások (például a megjelenésüket követően 70 évig a könyvek) esetében nem csak erkölcsi és szakmai, hanem anyagi természetű aggályok is felmerülnek. Éppen ezért álltam értetlenül, nemrégiben egy könyvkereskedésben, amikor megpillantottam az „Erdő-mező virágai” című könyvet, amelynek szerzőiként a borítón Dr. Jávorka Pál és Rogán Miklósné volt feltüntetve.
Részletek Molnár V. Attila botanikus kutatói blogján >>>
