Földrajzi értelemben a tavak rövid életű, átmeneti képződmények, és ennek nemcsak a víz átmeneti jelenléte – elsősorban a csapadék mennyiségének csökkenése – az oka, hanem sokszor maga a tómedence szűnik meg akár feltöltődéssel, akár természetes lecsapolódással.
Limnológia – avagy a tavak földrajza
A természetföldrajzon belül a tavakkal foglalkozó tudományág a limnológia. A tudomány atyjának François Alphonse Forel svájci tudóst tekintik, aki a Genfi-tavon végzett vizsgálatokat. Ő adta meg a tó fogalmának definícióját is: „Tónak az olyan stagnáló víztömeget nevezik, amely a talajnak a tengerrel közvetlen kapcsolatban nem álló, minden oldalról zárt mélyedését tölti ki.”A magyar limnológia kezdete 1891-ig nyúlik vissza, amikor a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-bizottsága hozzáfogott a Balaton tudományos leírásához. A többek között Lóczy Lajos nevéhez köthető kutatási eredmények 32 kötetben jelentek meg, s hatásukra alapították meg 1926-ban a Magyar Biológiai Kutatóintézetet Tihanyban. Az intézet 1927-ben nyitotta meg kapuit, s mind a mai napig működik Ökológiai Kutatóközpont Balatoni Limnológiai Intézet néven.
Magyarországon három természetes nagy tó található: a Balaton, a Fertő tó és a Velencei-tó.
Az elmúlt száz év vizsgálatai alapján megállapították, hogy keletkezésük sok szempontból azonos. Mindhárom szerkezeti törésvonalakhoz kapcsolódik, sőt a Balaton és a Velencei-tó ugyanabban a szerkezeti árokban fekszik. Mindhárom alapvetően fiatal, a jégkorszak idején alakult ki. Vizüket elsősorban a csapadékból és a felszíni vízfolyásokból nyerik, ugyanakkor a Balatonnak és a Velencei-tónak lefolyása is van, a Sió, illetve a Dinnyés–Kajtori-csatorna. Nagy területű tavaink közül egyedül a Balatonnak enyhén pozitív a vízellátottsága, míg mind a Fertő, mind a Velencei-tó esetében negatív a mérleg. Ennek legfőbb oka a nagy párolgási veszteség.
Nagy tavaink a krónikákban
Ha összevetjük nagy területű tavaink jelenlegi fontosságát és történelmi jelentőségüket, nagy különbséget tapasztalunk. Napjainkban az idegenforgalom kiemelt fontosságából fakadóan tavaink nemzetgazdasági szempontból is meghatározók. Ezzel ellentétben Magyarország történelmében a 19. századig elhanyagolható szerepük volt. Jól mutatja ezt a tavak említése a Képes krónikában. A Balatont a tihanyi bencés apátság alapításával és I. András oda temetkezése kapcsán említik, többet nem szerepel. Pedig például az I. (Szent) László által alapított somogyvári apátság sem fekszik messze a tótól. A Fertő tó a német segítséggel visszatérő Salamon és a besenyők összecsapása miatt jelenik meg a krónikában, egyéb említése nincs. A Velencei-tó pedig egyáltalán nem jelenik meg a szövegben.
Érdekes módon a római korból több említésünk van a Balatonról és a Fertő tóról. Legismertebb talán a Seuso-kincs, amelynek leghíresebb darabja a Lacus Pelso mellékén elterülő római nagybirtok birtokosának életébe enged bepillantást. A Fertő tavat pedig Plinius említette meg Lacos Peiso néven, mint amelynek partjain virágzott a kereskedelem. A tó közelében nemcsak római romokat, hanem Mithras-barlangszentélyt is találtak.
A rómaiak nevéhez köthető az is, hogy mesterséges vízjárást biztosítottak a Balatonnak. A Balaton évi vízszintingadozása ugyanis természetes módon az 5-10 métert is elérte, s magasvíznél a víz a Sió medrébe ömlött. A rómaiak azonban a 4. században egy zsilipet építettek a Sió kifolyásához, amivel szabályozni tudták a vízszintet. Természetesen a római zsilip a magyarok idején már rég nem működött. Az első modern zsilipet 1863-ban helyezték üzembe, s azóta a siófoki vízmérce „0” pontjára (104,9 m tengerszint feletti magasságban) szabályozzák a Balaton középvízállását. Ennek köszönhetően ma a Balaton vízszintingadozása alig éri el az 1 métert.
A középkorban tavainkat elsősorban halászatra és nádvágásra használták. Mind a hal, mind a nád fontos termék volt: előbbi a táplálkozásban, utóbbi a házak fedésében játszott kiemelt szerepet. A tóban önszántából szinte senki sem fürdött, ez a szokás csak a 19. században jelent meg. Ugyanakkor az állatokat rendszeresen beterelték a tóba, nem annyira fürödni, hanem inkább hogy a nyári hőségben lehűthessék magukat.
A tavak fontos hadászati szerephez jutottak a török hódoltság idején mint a török terjeszkedését akadályozó természeti tényezők. Különösen a Balaton jelentett komoly akadályt, amely a hódoltság egész időszakában jól elzárta a Dunántúl északnyugati részét a török elől. A Balatonon való átkelést a törökök nem kockáztatták meg, a szeszélyes víztömegtől joggal tartottak.
Életképek a Fertő tó múltjából
1365-ben Gyurói Benedek fia Istvánnak 50 lovát Nyéki Lőrinc szergényi (ma Agyagosszergény) jobbágyai a Fertő mocsarába szorítva elpusztították. A sértett a nádorhoz fordult igazságszolgáltatásért, aki a győri káptalan segítségével az ügyben azt az ítéletet hozta, hogy a sértett lovai rossz helyen legeltek és Nyéki Lőrincnek komoly károkat okoztak, ezért jogosan hajtotta be a mocsárba azokat.
Az 1670-es években keletkezett urbáriumok szerint jelentős halászat zajlott a Fertő tavon. A terület a Nádasdy-uradalomhoz tartozott, amelynek 14 halászóhelye volt a tavon. Emellett a környék nagyobb településeinek – Sopron, Balf, Fertőrákos – lakói is hálókat béreltek. Az urbárium ugyanakkor hozzáteszi, hogy „a soproniak nem halászhatnak sem a nádasban, sem a tó középső, mélyebb részein, hanem csak a tó révjénél” – írta a Rubicon.hu.
A legingadozóbb vízszintű tavunk
Történelmi korokat tekintve a legingadozóbb vízjárású tavunk a Fertő, történelmi híradások támasztják alá a vízszint jelentős és gyors ingadozását. Biztos adataink vannak arról, hogy többször jelentősen megnőtt a tó területe, elöntve a környéket. 1410-ben például egy nagyobb áradás miatt a mai Mosonbánfalva lakói keletebbre, a jelenlegi faluhelyre költöztek. A tó legnagyobb területét 1786-ban érte el, ekkor több mint 500 négyzetkilométert borított víz. Ennek pikantériája, hogy alig 50 évvel korábban éppen kiszáradtnak tűnt, és medrének szántófölddé nyilvánításán gondolkodtak.
A tó többször szinte teljesen kiszáradt. A jelenség a XVI. század második felétől kezdve vált gyakoribbá, mivel ebben az időszakban szűnt meg a Rába és a Rábca befolyása, a kieső víztömegeket ekkor a Répce elterelésével kívánták pótolni. Pontosabb adatokkal a XIX. századból rendelkezünk, amikor négyszer (1811, 1840, 1863–68, 1899) tűnt el szinte teljesen a tó vize. Ezekben az időszakokban a tó medrében sziksó rakódott le, és megjelentek a sótűrő növények is. A kiszáradás időnkénti tartós fennállását mutatja, hogy 1869-ben a fertőrákosi hívek gyalog zarándokoltak el a tó kiszáradt medrén keresztül Boldogasszony templomának búcsújára.
Fel akarták parcellázni
A vízszint igen nagy mértékű ingadozásának ellenére számos terv és próbálkozás történt a tó hasznosítására. Magas vízszint idején kísérletet tettek a tavi hajózás beindítására: a Bach-rendszer idején, 1855-ben rendelet született Fertőrákos és Illmitz között napi egy oda-vissza hajójárat indításáról. A tó vize azonban nyár végére leapadt, így a hajójárat is megszűnt. Az apadások, kiszáradások idején a tó teljes lecsapolásáról és szántófölddé alakításáról születtek tervek. A legkomolyabban 1868-ban foglalkoztak a kérdéssel, amikor a tó több éven át tartó szinte teljes kiszáradása kapcsán a tóparti birtokosokban felmerült a meder felosztása.
Ennek érdekében a kormánynál lépéseket is tettek, de végül a környék birtokosai leszavazták a Fertő tó teljes lecsapolását. Az ügyre az 1904. évi XXXIX. törvény tett pontot, a jogszabály ugyanis a térség árvízmentesítésének kiegészítésével együtt elrendelte a pomogyi hídnál egy zsilip megépítését, amivel a tó vízszintje szabályozható.
További részletek a Rubicon cikkében >>>
Nyitókép: illusztráció aszály homokkal feltöltött vízcsatorna ifj. Turny Zoltán
