Folytatjuk – ígérte Orbán Viktor miniszterelnök a választási kampány során. Ez a környezetügyekben máris látványosan teljesült: tovább csökkent az ágazat kormányzati súlya. Felszívódott, szétforgácsolódott a minisztériumok között a környezetvédelem irányítása.
A magát Nemzeti Ügyek Kormányának tituláló államvezetés még az olyan fajsúlyos ügyekkel sem hajlandó foglalkozni, mint amilyen Közép-Európa legnagyobb folyójának Magyarországot megillető hasznosítása. A közös határszakasz egy jelentős részén immár 24 éve, az egyoldalú elterelés óta Szlovákia veszi igénybe a vízi energiát, övé a vízhozam döntő hányada. Noha a Nemzetközi Bíróság a két érintett államra bízta, hogy 1997-es hágai ítéletének keretein belül osztozzon meg a közös természeti erőforráson, erről azóta sem született új egyezmény.
Két évre volt szükség az előző ciklusban ahhoz, hogy a Szlovákiával folytatandó tárgyalások vezetőjét, Szabó Marcelt kinevezzék. Ám mire érdemi munkába kezdhetett volna, továbbléptették: fél évvel később ombudsmanhelyettes lett. Néhány hónapig betöltetlenül maradt helyére a kormányfő Székely Lászlót állította, aki viszont tavaly szeptember óta ombudsman – mintha e hivatalok előszobája lett volna a főtárgyalói poszt. Amelyre csak néhány hete sikerült kinevezni Baranyai Gábort, a Külügyminisztérium uniós ügyekkel foglalkozó helyettes államtitkárát. A huzavona világosan jelzi, hogy a négy éve szünetelő érdemi tárgyalások újraindítása csupán a sokadik a nemzeti ügyek fontossági listáján.
A környezetvédelem egyébként is egyre hátrébb szorul a kormányzati hierarchiában.
Az előző ciklusban megszűnt a zöldtárca önállósága, s ez a mostaniban is így maradt – ezzel Magyarország a 28 uniós tagállam előkelő hármas klubjába verekedte be magát, Luxemburg és Belgium társaságába. A többi 25 államnak ugyanis van olyan minisztériuma, amelynek nevében a környezetvédelem szó szerepel.
Az előző négy évben legalább a Vidékfejlesztési Minisztériumon belül még önálló környezetügyi államtitkár állt az ágazat élén, ezzel szemben a mostani földművelésügyi tárcánál az utód, V. Németh Zsolt két további területnek is felelőse: az agrárfejlesztések és a nem kevésbé fontos hungarikumok ugyancsak hozzá tartoznak. A 2011-ig a vízügyekért is felelős környezetügyi államtitkárságtól a belügyi tárca közfoglalkoztatási és vízügyi helyettes államtitkárságához csoportosították át az árvíz- és belvízvédelmet, s ezzel a vízügyi igazgatóságokat.
A klímaügyek pedig ugyanakkor a fejlesztési minisztériumba kerültek, alapvetően abból a megfontolásból, hogy a szén-dioxid-kvóták értékesítéséből várt bevételekről itt döntsenek. A ciklus végére már csak a felszíni és a felszín alatti vizek iránti felelősség, a levegőtisztaság, a hulladékgazdálkodás és a természetvédelem maradt a vidékfejlesztési tárca államtitkárságának felügyelete alatt. Ezeket jelenleg négy főosztályon keresztül Rácz András helyettes államtitkár irányítja. Vagyis a környezetügy legfőbb állami irányítása – ami uniószerte miniszteri feladat – már helyettes államtitkári szintre csúszott le.
A korábbi környezetügyi államtitkár, még korábban zöldaktivista Illés Zoltán hathatós segítségével végelszámolás sorsára jutott a nemzetközileg elismert szakembergárdát felvonultató tudományos háttérintézmény, a Vituki. A vízügy állami irányításában pedig a kormány – információink szerint múlt heti – döntésével újabb változás történik: a Belügyminisztériumon belül a katasztrófavédelmi szervezet alá rendelték a területi vízügyi hatóságokat. Így most egy helyen van a tűz és a víz – mármint a tűzoltóság és a vízbázisvédelem – hatósági jogköre, miközben az utóbbi szakmai irányítása az agrártárcánál maradt. Tartják magukat azok a híresztelések is, hogy a közigazgatási hivatalok hatáskörének újabb bővítése a zöldhatóságokat is elérheti, és a jelenleg tíz területi szerv szakembereit a 19 megyei hivatalba irányítják át.
Bár ez a forgatókönyv ilyen rövid határidő alatt végrehajthatatlannak tűnik – nincs hozzá elegendő szakember –, a kormánytisztviselők hangulatát mindenesetre jellemzi, hogy ez a félelem egyáltalán elterjedhetett.
A kamu doktorija, nem pedig a személyéhez köthető szabálytalanságok miatt leváltott főhatósági vezető, Tolnai Jánosné utódjáról, Búsi Lajosról úgy tudni, nem környezetvédelmi vagy jogi szakismeretei, hanem szervezőkészsége és politikai kapcsolatai szóltak mellette. Állítólag ő, elődjétől eltérően, hagyja dolgozni az apparátust, ami kétségtelen előrelépés az előző ciklusban tapasztalt, felső szintről érkezett beavatkozásokhoz képest (HVG, 2014. január 25.). V. Németh Zsolt államtitkár szintén új stílust ígért. Ennek jegyében őt nem kell „államtitkár úrnak jelentem” szöveggel köszönteni, mint Illést, és elődjétől eltérően ő nem kívánja – amúgy törvénytelenül – magához vonni az alsóbb szintű döntéshozók hatáskörét.
Hiába azonban a higgadtabb stílus, ha lassan nem lesz mit irányítani.
Nemcsak a rendszerváltáskor egyesített víz- és környezetügy újabb szétválasztása miatt, hanem azért is, mert például a megmaradt szakterületet érintő uniós fejlesztésekről a Lázár János vezette Miniszterelnökségen döntenek. Az államtitkárságnál hagyott feladatok egy részére pedig nincs elegendő pénz. A múltból örökölt, illetve a felelős helyett az államra maradt környezeti károk felszámolására hivatott országos környezetikár-mentesítési program például 2011 után gyakorlatilag megszűnt. Abban az évben 61 millió forintot folyósított e célra a központi költségvetés (2008-ban még több mint 400 milliót), azóta pedig egyáltalán nincs ilyen keret. Emiatt Nyírlugoson például az a sajátos helyzet állt elő, hogy az egykori Patyolat Vállalat által okozott talajvízszennyezés felszámolására a helyi vízügyi igazgatóságot kötelezte a zöldhatóság.
Az efféle kármentesítés elvileg a környezetügyi helyettes államtitkársághoz tartozó Nemzeti Környezetügyi Intézet feladata lenne, igaz, forrása neki sincs rá. Hasonló okból nagyrészt saját erőből kényszerült tisztítani a szekszárdi lőtér alatt elszennyeződött talajvizet a helyi vízszolgáltató. Mivel a korábban államilag finanszírozott kármentesítés abbamaradt, a város inkább 6,5 milliárd forintos uniós támogatással új kutakat fúr, s távolabbról, a Duna mellől szerzi be az ivóvizet. Az azonban aligha járható út, hogy a gazdátlan szennyezések sorsukra maradnak addig, amíg egy-egy botrány ki nem robban.
Nehéz anyagi helyzetbe kerülhetnek azok a nemzeti parkok is, amelyek területén gazdálkodás folyik: 1200 hektár fölött nekik sem járnak a termőföldalapú támogatások, sőt jövőre – valamennyi természetbarát gazdával együtt – az agrár-környezetgazdálkodási forrásoktól is elesnek, mivel a nemzeti prioritási listáról valahogy ez az uniós program is lemaradt. Ráadásul a haszonbérletekért kérhető díjakat is korlátozza a kormány, részben ezzel is a Fidesz-közeli bérlőknek kedvezve. E két tétel miatt előzetes becslések szerint évi bő 2 milliárd forinttal csökken majd a nemzeti parkok bevétele. Ez a veszteség kigazdálkodhatatlan, hiszen az idei esztendőre tervezett pénzforrásuk összesen 7 milliárd forint, ami a tíz évvel ezelőttinek kevesebb mint felére csökkentett állami költségvetési juttatásból és a saját bevételből jön össze. Azaz: csak jönne.
