Él a Földön egy Észak-Amerika keleti tájegységein őshonos fafaj, amely a világ országai közül Magyarországon játssza a legnagyobb szerepet. Indián gyógynövényként ismert amerikai gyarmatáruként került hozzánk a „magyar akác”
A fehér akácnak – tudományos nevén Robinia pseudoacaciának – az Egyesült Államok keleti területein és Magyarországon kívül jelenleg Olaszország északnyugati és Horvátország északi részén, Szerbia, Románia és Bulgária határvidékén, valamint Franciaország keleti, délnyugati és középső területein van több százezer hektáros állománya.
Mivel a fafaj egyszerre invazív és hasznos, megítélése mindenütt ellentmondásos. Magyarországi szerepe mindazonáltal nemcsak a területi adatok miatt kivételes, hanem azért is, mert épp itt vesz részt leginkább a városi és vidéki tájak, társadalmak, sőt a politika formálásában. A fehér akác története kitűnő példa Magyarország és a gyarmatosítás közötti kapcsolatra, így fényt vet a gyarmatosítás mibenlétére és szélesebb összefüggéseire is. Pest és Buda mint vizsgálati terep ráadásul közelebb visz ahhoz, hogy megértsük a faj lehetséges szerepeit, s ezzel kilépjünk az akác irtása és feltétel nélküli védelme között folyó, kilátástalan vita csapdájából.
A fehér akácnak különleges biológiai tulajdonságai vannak, s ezek állnak a velük kapcsolatos elutasító és optimista vélekedések hátterében. Mivel a nitrogént a levegőből is képes megkötni, s gyökereivel mélyre nyúl, más fafaj számára alkalmatlan talajon is megél. Ez hasznos tulajdonság, ha lepusztulóban levő talaj megfogására van szüksége adott emberi közösségeknek, de riasztó, ha nyílt, számos védett növényfajnak otthont adó, famentes tisztásra nyomul be. Ráadásul nitrogénmegkötő képességét a fehér akác a más fajokkal való versenyben is beveti, gyors növekedésével kiszorítva őket, tekintet nélkül őshonosságukra vagy egyéb értékeikre.
A fehér akác által Észak-Amerika keleti része és Közép-Európa között megtett több ezer kilométeres és több évszázadot átölelő utazás a gyarmatosítás időszakában zajlott. Korántsem véletlenszerű időbeli egybeesésről van szó, ami éppen ezért érdemes a figyelmünkre. A tudás történetének kutatása igen gyakran vezet ahhoz, hogy az európai tudományosság kora újkori gyökereit – univerzális érvényű gépezet helyett – egy, az erőszakos gyarmatosító törekvésekkel összefonódó, belátható méretű társadalmi hálózatnak lássuk.
Amikor 1926-ban az egyik utolsó magyar polihisztor, Ernyey József (1869–1945) úgy döntött, hogy megírja az akácfa nyugat-európai és magyarországi terjedésének történetét, egyáltalán nem törekedett arra, hogy egy ilyen posztkoloniális szemléletű tézist igazoljon. Az 1920-as években a magyar tudományos világot komolyan foglalkoztatta az Alföld fásítása és termékenyebbé tétele.
Nem meglepő, hogy a gyógyszerészként, botanikusként és történészként is elsőrangú Ernyey mind a mai napig hivatkozott tudománytörténeti kutatását az állami akáctelepítések múltját és ennek szuverenitást erősítő visszahatásait érzékeltető színhely inspirálta. A Magyar Természettudományi Múzeumban őrzött kézirathagyatéka egy újságkivágásából sejthető, hogy a Temesvártól délre fekvő, bánlaki (Banloc, Románia) Karátsonyi-kastély parkjában álló, még a dualista korszakban (bizonyosan 1912 előtt) emléktáblával megjelölt akácfa létét igyekezett tágabb kontextusba helyezni. A megjelölt fa Ernyey által nagy betűkkel átírt felirata: „Ezen akácfa Mária Therézia királynő Ő felsége uralkodása idejében (1740–1780) az Amerikából importált 100 db akácfának egyike. Nagy idők tanuja, légy magyar kulturánk fejlesztésének még soká serkentője.”
A Bánság volt az a terület, ahol a 18. század közepe táján a magyarországi fásítási kísérletek és a mérnöki rendszerű erdőgazdálkodás a katonai igények és az uralkodói szándék találkozása nyomán először szárba szökkent. Ernyeyt pedig végső soron az érdekelhette, hogy az akác elterjedése és az állami akarat közötti kapcsolat története jelezhet-e valamit előre kora erőfeszítéseinek várható sikerességéről.
Előképek helyett a polihisztor összességében azt találta, hogy a fehér akác európai története legalább annyira bizonytalan, mint amennyire első pillantásra kézenfekvőnek és egyirányúnak tűnhet. A felszínen adott ugyanis egy már Linné rendszertana előtt is létező, abba átemelt latin tudományos név, a Robinia pseudocacia. A pseudo, vagyis „ál”, kitétel háttere egyszerű. Nyugat-Ázsiában s így a Bibliából is ismertek voltak szúrós fafajták, akáciák, amelyek töviseik révén hasonlítanak a fehér akácra. A magyar nyelvű összefoglalókban is untig ismételt tudományos hagyomány Jean Robin (1550–1629) jelentős botanikus növénygyűjteményébe és az 1601-es évbe vezet minket vissza, onnan pedig ahhoz a széles körűen ismételt információhoz is könnyűszerrel eljuttat, hogy Robin első akácfája sok száz évvel később is élt.
Ernyey kutatása azonban arra jutott: sokkal valószínűbb, hogy a ma a tudományban Robinia pseudocaciaként ismert fafaj csak az 1630-as években került Európába, s legalább annyira valószínű, hogy az első csemete Londonba futott be, mint hogy valamely francia vagy éppen holland kikötőbe. Ernyey adatgyűjtése nyomán tehát igen valószerűtlennek tűnik, hogy Jean Robin gyűjteményében 1601-ben lett volna fehér akác.
A Robinia pseudocacia európai jelenlétével kapcsolatos bizonytalanság egyik oka, hogy neve mellett külalakja is összetéveszthető más fajokkal. Fa hősünk termését a mediterrán térséget ismerő európaiak a szentjánoskenyérfához hasonlatosnak vélhették, s ez alapján gondolhatták, hogy egyes dél-európai fajokkal áll rokonságban. A fehér akácnak ugyanakkor vannak tényleges rokonai is, például a még tövisesebb és látványosabb Gleditsia triacanthos, vagyis a díszfaként szintén elterjedt lepényfa. Így aztán az említések nyomán nem válik egyértelművé, hogy az egyes 17–18. századi gyűjteményekben valójában melyik növény élt. Mindezek azt mutatják, hogy a 17. és 18. századi európai botanikusok kulturális háttere és ismeretségi hálózatai erősen és sajátosan befolyásolták tudományos céllal létrehozott gyűjteményeiket és rendszereiket.
A fehér akác az Atlanti-óceán innenső partjára jutásának időpontja egybeesik az európaiakkal folytatandó hódprém-kereskedelem jogáért az észak-amerikai őslakos politikai alakulatok, főként az irokézek és a többi, a mai Ohio és Pennsylvania állam, valamint a Nagy-tavak vidékén élő törzs között, már részben európai tűzfegyverekkel folyó háborúval. Az európaiak jelenléte már 1630 és 1640 között erőteljesen formálta a kontinens ökológiai és hatalmi viszonyait. E hatás fő terepei az Appalache-hegység és az atlanti-óceáni partvidék közötti távolságot áthidaló kereskedelmi útvonalak voltak, amelyeken többek között a fehér akác magja és fája is utazhatott. A 18. század eleji, európaiak által írt beszámolók alapján úgy tűnik, hogy az irokéz szövetségbe tartozó cserokik és a 17. századi háborúk során velük egyébként szemben álló sónik a fehér akácot fogfájás, valamint puffadás esetén gyógynövényként alkalmazták, valamint fegyverek készítéséhez is felhasználták. A fehér akác angol neve, a black locust (szó szerint fekete sáska) valószínűleg az őslakosok által a termés alakja nyomán adott nevének fordítása.
Amint Wesley Greene kerttörténész feltárta, az 1730-as években keletkezett, Jamestown korai faépületeire vonatkozó, Mark Catesby által írt forrás szerint a kolóniában élő briteket elsősorban a fa tartóssága nyűgözte le. Greene és Ernyey is felfigyelt arra, hogy hosszabb szünet után a fehér akác a 18. század közepe táján (a hétéves háborúval összefüggésben) Észak-Amerikán végigsöprő háborús hullám (1754–1763) idején került ismét az európaiak látóterébe, és hogy ez korántsem volt véletlen egybeesés: a keményfák jó tulajdonságai ugyanis ekkoriban ismét fontossá váltak az erődítéseknél, a terepakadályok építésénél és a tengeri hadviselésben. A bánlaki Karátsonyi-kastélypark akácfája a 18. század közepi határőrvidéki (és ezzel együtt a komáromi erőd közelében is lezajlott) akáctelepítéseknek állított emléket. A katonai célú akáctelepítések tehát összefonták e két kontinens történetét. E munkálatok az 1920-as években Ernyey számára már az állami tájátalakító erőfeszítéseket jelképezték.
Ernyey kutatása rámutat, hogy egy konkrét faegyedből kiinduló történeti kutatás alkalmas lehet arra, hogy új felismerésekre jussunk az adott faj és az emberi társadalom kapcsolatáról. A fehér akác 19. század első felében betöltött szerepeinek s egyúttal a fenntartható kölcsönhatások történeti elemzéséhez egy, a mai Budapesten álló fehér akác, kvázi időkapszula jelenti a kulcsot.
2014. április 19-én Glattfelder Béla európai parlamenti képviselő a Szent István Egyetem akkori dékánja, Gyuricza Csaba társaságában „megtekintette” a budapesti Széchenyi téren, a Magyar Tudományos Akadémia és a Gresham-palota közelében álló öreg, csak a kitámasztásnak köszönhetően megőrzött fehér akácot, és elhelyezett rajta egy „Ne bántsd a fát! – Akác Koalíció” feliratot. Ez a gesztus az akkoriban az Európai Unió központi intézményeinek tulajdonított akácellenes beállítódást volt hivatott ellensúlyozni. A fenti helyszín, illetve akác kiválasztása mögött az állt, hogy a Fővárosi Kertészet által közölt információ szerint a faegyedet 1789 és 1792 között ültették a terület rendezésének első lépcsőjében, egyszersmind a pesti Korzó első fasorának tagjaként. Ez lehet talán a legidősebb még élő budapesti akácfa, ami a fenti közszereplők szerint alkalmas, hogy mintegy megtestesítse az akkori magyar kormánypárt és kormány szándékait.
A Széchenyi téri akác ültetésének dátumára azonban nincs közvetlen adatunk. A Fővárosi Kertészet online felületein is felidézett, s a 2014-es politikai eseménnyel még ismertebbé tett, az 1789-es dátumot tényként kezelő hagyomány minden bizonnyal Rokken Ferenc nagy hatású helytörténész 1932-es tanulmányára vezethető vissza. Ebben a szerző az ingatlan bérbeadásakor keletkezett forrásokkal, valamint egy korabeli leírással támasztja alá, hogy a pesti hajóhídtól a mai Vigadó felé haladó úton már az 1790-es években is fasor állt. Tanulmánya végén Rokken azonban szabadjára engedte a fantáziáját, s erre harapott rá az utókor: „Ha elsétálunk a hajdani Angol Királyné-szállodának ma is álló épületéhez… Végül megakad tekintetünk azon a pár öreg akácfán, melyek az első dunaparti sétány élő bizonyítékaiként regélnek a polgári múltról, amely mindenképpen megérdemli figyelmünket, mert ebből bontakozott ki a mai világvárosi Budapest.”
A feltevés, mely szerint a mai Széchenyi téri öreg akác az 1789-es, telekvásárlással és kávézókialakítással összefüggő telepítésből származik, két szempontból is túl nagyvonalú. Egyrészt a térbeli távolság miatt: az 1767 és 1849 között minden évben megépített hajóhíd pesti hídfője 1788-tól ugyanis még nem az 1849 novemberében átadott Lánchídnál, hanem a mai Deák Ferenc utca folyó felőli végénél volt, ez pedig több száz méterre van a Gresham-palota és a Deák Ferenc-szobor közelében álló öreg akáctól. Másfelől, amint azt Viczián Zsófia is megállapította, a területről 1873–1874-ben Klösz György által készített fényképfelvételeken bizonyosan nincs közel évszázados fa. Talán az akkor egészen fiatal fákból álló sétány egyik egyede lehet mai öreg akácunk. Az 1902-ben induló, a telepített fákat kerület és utca szintre bontva felsoroló, Budapest Főváros Levéltárában őrzött kötet bejegyzése szerint azonban az akkor Ferenc József térnek hívott területen „1928-ban a fasor kivágva és Robinia Bessonianaval újra ültetve”.
Ez a kivételes forrás nem elsősorban az emlékművé tett fa valódi múltjának feltárása miatt fontos, hanem azért, mert bőséges információval szolgál a fehér akác múltbeli és fenntarthatónak bizonyult szerepeiről. Kétségtelen, hogy a faj már 1790 és 1867 között is a városi utcaképek része volt. Az akácfa jelentős tényező volt a városi korzók és sétálóterek, közparkok létrehozásakor. A forráskötet „öreg”, tehát feltehetően 40 évnél idősebb, kifejezetten Robinia pseudacaciának hívott 169 akácfát jelez a Ferenc József Rakparton, vagyis a Vigadó és a mai Szabadság híd közötti pesti területen. Arról emléktábla is tájékoztat, hogy a Népliget területén az 1850-es években jelentős akáctelepítésre került sor.
A fehér akác ugyanakkor nemcsak az urbánus város, hanem a mezőgazdasághoz még kötődő városiak tevékenységeinek lenyomata és formálója is. A pesti városvezetés egy része már igen korán, a 18. század közepe táján felvetette a Helytartótanácsnak, hogy a homok a városi gazdaság fejlődésének legnagyobb gátja. Ekkor indult újra Pest, valamint Buda és a szőlők kapcsolata is, s a szőlőhegyek kialakításában mindkét oldalon komoly szerep jutott a fehér akácnak. Ezért a 19. század közepén már tucatjával álltak a régi akácfák az akkor még kertes óbudai Józsefhegyen (a mai Szemlőhegyen). Ott állt már néhány öreg akác a svábhegyi Költő utcában is, ahol Jókai Mór éppen a század közepén fogott kertjének kialakításába, ami lényegileg bányarekultivációs munkát jelentett.
Egy újabb szempont, a hosszú külvárosi utak rongálódás, por- és hófúvás elleni védelme lehet amögött, hogy a század közepén több száz fehér akác élt a mai külső Rottenbiller utcában és a Hermina úton. A korabeli térképek alapján könnyen elképzelhető, hogy a 18. század végén parcellázott erzsébetvárosi utca, a mai Akácfa utca közelében akácos rész, esetleg faiskola volt.
A budai oldalon három, egymástól viszonylag távoli és különböző karakterű régi köztéri akáctelepítési csomópontot azonosíthatunk. A rossz vízelvezetéssel és higiéniával küszködő multikulturális Tabánban, a Templom téren, vagyis a már nem létező Szent Demeter-templom környezetében 70 akácfát számoltak össze a kertészek. Itt az erózió veszélye mellett a miazma, vagyis a 19. századi elképzelések szerint betegségeket terjesztő rossz levegő hatása ellen vethették be. A Városmajor utcában a nyaralókhoz és szórakozóhelyekhez vezető út védelméről lehetett szó, a Nándor-bástya közelében, vagyis a mai Bécsi kapu térnél viszont inkább az erózió megelőzéséről.
A Széchenyi téri koros fehér akácból mint időkapszulából kiindulva azt látjuk, hogy a 19. század első felének Pest-Budáján az akácfa sokféle módon formálta a városi létet, s igen különböző domborzati, talaj- és mikroklimatikus viszonyok között töltött be fontos szerepet. Egyaránt jól szerepelt a homokos részeken, a város és a vidék határán, a tabáni kanális mellé települt nyomornegyedben, a felhagyott kőbányáknál és a virágzó gyümölcsösökben. Fehér akác nélkül Pest-Budán a városi létre jellemző kószálás, sétálás és udvarlás terei nehezen lettek volna elképzelhetők.
A történeti tapasztalatok fényében vizsgálva a kérdést nem azt kell eldöntenünk, hogy irtsuk-e vagy védelmezzük az akácfát. A Robinia pseudoacacia ugyanis különös jövevény, akinek nem nézhetünk el mindent, de érdemesnek kell tartanunk az együttélésre. Nyomában járva ráadásul sokat tanulhatunk saját tudásunk bizonytalanságairól is.
Eredeti megjelenés: ‘1789 – Megjelenik a fehér akác a pest-budai utcákon. Az akácfa mint a gyarmatosítás tükre és mint magyarországi dilemma’ in Magyarország globális története a kezdetektől 1868-ig (Szerkesztette: Laczó Ferenc, Vadas András és Varga Bálint), Corvina Kiadó, 2023.
Nyitókép: Depositphotos
