Pinke Zsolt és Ferenczi László kutatásuk során a Tiszántúl áradásokkal érintett területeinek kiterjedését vizsgálták, és rekonstruálták az ezek nyomán a lakott települések helyszínében bekövetkezett változásokat.
A megtelepedés helyszínének kiválasztásában, a közösség tartós megtelepedésében és a telephely elhagyásában lényegében végtelen számú tényező játszik szerepet. Ökológiai és környezettörténeti szempontból egyaránt izgalmas terület a víztestek és szárazföldek határzónája. Itt már egyetlen tényező, a vízszint kismértékű változása is eltérő életfeltételeket biztosít és elmozdulásra kényszeríti a peremi helyzetre specializálódott életközösségeket, így a vízszabályozások előtti emberi településeket is. Vizsgálatunkban négy tényező: a megtelepedést kizáró vízborítás, a mikrodomborzat, az úthálózat és a közösségek gazdálkodása alapján elemezzük a 10-16. századi emberi közösségek elterjedésének regionális összefüggéseit a Kárpát-medence egykor legnagyobb kiterjedésű ártérhálózatába tartozó, 4182 km² kiterjedésű tiszántúli területen. A 13. és 14. század fordulóján kibontakozó klímaváltozás hatására a hidrológiai rendszer áramlási viszonyai is megváltoztak és ez éles kihívást jelenthetett a vízjárta területek határzónájában megtelepedett közösségek számára. A kihívásra adott válaszaikból, melyek egyik aspektusa az elköltözés, következtetünk tűrőképességi viszonyaikra és adaptációs képességükre, de tanulsággal is szolgálhat a 21. századi klímaadaptációs stratégiák kialakítása során.
A régészeti lelőhelyek tengerszint feletti magasságait összehasonlítva azt tapasztaltuk, hogy az Árpád-kori (1000-1300) lelőhelyek szignifikánsan alacsonyabban helyezkednek el, mint a késő középkoriak (1300-1540). Feltételezzük, hogy a csapadékos fázisban megemelkedő vízszintek okozzák a telepek magassági különbségét és a középkori meleg időszakban az árterek kiterjedése átlagosan kisebb volt, mint a kis jégkorszak első századaiban. A késő középkor folyamán a településszerkezet is jelentősen átalakult és írott források alapján egyes földrajzi kistájakon olyan válságperiódusok bontakoznak ki, amikor a települések nagyobb számban váltak lakatlanná. Ha feltételezésünk igaz, akkor a vízzel borított területek növekedése is hozzájárulhatott a települések elhagyásához, a falupusztásodáshoz. Feltételezésünket erősíti, hogy a településelhagyás egyes fázisai és a környezettörténeti irodalomban rekonstruált kritikus időjárási periódusok – például árvizes periódusok – között időbeli egybeesés figyelhető meg.
A települések nagyszámú eltűnése alapján lehatárolt érzékenyebb területek egyike a tektonikailag aktív sárréti depresszió. A szárazabb és melegebb karakterű Árpád-kor sűrű településállománya a Nagy-Sárrét és a Dévaványai-sík keleti medencéiben a 14-16. századokban szinte teljesen hiányzik, a medencék övezete a késő középkorban szinte lakatlanná vált. A terület geomorfológiai adottságait vizsgálva arra a következtetünk, hogy nem feltétlenül a települések közvetlen árvízveszélyeztetettsége állt a jelenség hátterében, sokkal inkább a települések elvágódása a külvilágtól. Megfigyelhető, hogy a mélyártéri medencék közé ékelődött szigetszerűen kiemelkedő hátakról a későbbi időszakban szinte teljesen eltűnnek a telepnyomok és a kisszámú írott forrás is a telepek elhagyására utal. Szigetszerű település elmozdulására párhuzamként figyelembe vehető 18. századi írásos dokumentummal rendelkezünk: a Nagy-Sárréthez tartozó, a 11. század óta lakott Szerep falu a magasabb vízállás következtében a 18. század közepén tartósan elvágódott a külvilágtól, ezért lakói 1751-ben egy másik ártéri magaslatra költöztek, melynek a csapadékosabb periódusokban is volt legalább egy járható útja, azaz összeköttetése a külvilággal. A Dévaványai-sík és a Nagy-Sárrét medencéi között egykor kanyargó Ösvény-eret kísérő folyóhátakon is jelentős mértékű volt a településelhagyás. Ebben az esetben arra következtetünk, hogy folyóháton vezetett regionális út, mely (Füzes)Gyarmatot és a Hortobágy-Berettyó völgyét kötötte össze az Árpád-korban, a klímaromlás következtében hosszabb időre is járhatatlanná válhatott. Így egyes településcsoportok zsákutcába kerültek és a helyzet megfosztotta őket a Tisza irányába haladó forgalom előnyeitől. Úgy tűnik ez a hátrány már meghaladta a vízszintemelkedés miatt beszűkülő gazdálkodási lehetőségekre utalt közösségek tűrőképességét és elhagyták a térséget.
1. ábra. Lelőhelyek a 2. katonai térképen ábrázolt Ösvény-ér partján. Szürke vonal: Dévaványai-sík tájhatára; Narancssárga poligonok: Árpád-kori lelőhelyek; Piros poligonok: késő középkori lelőhelyek.
Ezzel szembeállítható példának tartjuk a Hortobágy északi részén a Tiszavasváritól nyugatra elterülő, a Hortobágy folyó forrásvidékét alkotó nagy kiterjedésű öblözetet, melyet Árpád- és a késő középkori lelőhelyek ülnek körbe. Következtetésünk szerint a településállomány térbeli elrendeződésére a vízközelség mellett itt is döntő hatással voltak a domborzati és az úthálózati adottságok. A 2. katonai térképen is jól megfigyelhető, hogy a régészeti lelőhelyek a 19. századi térképen egymással összeköttetésben álló ármentes térszíneken helyezkednek el a (Hajdú)Böszörményt Polgárral és a (Tisza)Vasvárit (Tisza)Dobbal összekötő regionális jelentőségű utak mellett.
2. ábra. Lelőhelyek a 2. katonai térképen Tiszavasváritól keletre ábrázolt öblözet partján. Szürke vonal: Hortobágy tájhatára; narancssárga poligonok: Árpád-kori lelőhelyek; piros poligonok: késő középkori lelőhelyek.
Egy másik válságperiódusra hívja fel a figyelmet Zoltai Lajos, Módy György és Fügedi Erik a Hortobágy déli területein. A középkori dokumentumokban 1067 és 1540 között felbukkanó ötvennél is több hortobágyi település legalább ötven százalékát hagyhattak el lakóik a 14. század vége és a 15. század közötti bő fél évszázadban. Döntően a Hortobágy középső és déli részeit érintette a folyamat. A migráció a kistáj peremén ekkor kialakuló mezővárosok irányába mutat, melyek megerősödésében az állattenyésztés játszott főszerepet. Ezzel szemben a vizsgált területünk nagy folyói, a Tisza és a Körös melletti széles zónában a tatárjárást követően helyreállt településállomány a török korig fennmaradt. A Körösmenti-síkság esetében a Körös part irányába ható kisebb területi átrendeződést figyeltünk meg a 15. század első felében. A hortobágyi településállomány súlyos veszteségei kevéssé indokolhatóak az úthálózat jelentős átrendeződésével. Miközben a tájat kelet-nyugati irányban átszelő utak jelentősége a késő középkorban sem csökkent, mert a királyság központi költségvetése számára az egyik legstabilabb bevételt biztosító erdélyi só fontos szállítási pályái maradtak, közelükből a késő középkor során eltűnt az települések többsége. Pedig az utak áruforgalma a 14-16. században számottevően emelkedett a korszakban dinamikus növekedést mutató nyugati irányú marhakereskedelem hatására. Eltérő kép bontakozik ki a folyómenti és a hortobágyi települések gazdálkodásában és domborzati adottságaiban. A folyómenti hátságok még a legnagyobb áradások idején is megfelelően széles ármentes zónát biztosítottak az itt élők számára. A szántóföldi gazdálkodás és az állattenyésztés mellett azonban a halászat jelentette a gazdálkodás harmadik pillérét. Következtetésünk szerint a folyók melletti térségekben, ahol a vízhaszonvételekre vonatkozó adatok viszonylag nagy számban bukkantak fel már a szárazabb és melegebb karakterű Árpád-korban is, a közösségek adaptációs képessége lehetővé tette, hogy helyben alkalmazkodjanak a vízhatás alatt álló területek növekedéséhez. A síkfelületű és szinte lefolyástalan Hortobágy esetében a vízszintek néhány deciméteres emelkedése is nagy területet érintett és csak az érparti keskeny hátságok biztosíthattak állandóan ármentes térszínt. Másrészt a Hortobágyon nagyon ritkán és csak a Hortobágy folyó mellett említenek a vizes élőhelyekhez kapcsolódó haszonvételeket a középkorban. Itt úgy tűnik, hogy a gazdálkodási struktúrából hiányoztak a vízi haszonvételek. Kétségtelen, hogy a Hortobágyon nincsenek a nagy folyók mederfejlődési folyamata során lefűződő morotvák. Forrásaink alapján úgy tűnik, hogy a települések megélhetése alapvetően két pilléren állt. Amint a szántóföldi művelés lehetőségei beszűkültek, a lakosok az ártéri táj peremére költöztek, és az elhagyott települések vízjárta földjein a nagyobb távolságból is megszervezhető állattenyésztés vált stratégiai szektorrá. Az ártéri legeltetésre támaszkodó szarvasmarha tenyésztés olyan sikeresnek bizonyult, hogy bázisán a Magyar Királyság évszázadokra Európa első számú marhaexportőrévé vált és a központi költségvetés továbbá az alföldi közösségek legjelentősebb bevételi forrását biztosította a magyar állam legválságosabb évszázadaiban.
A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.
