Kolontár, Devecser, Somlóvásárhely. A három település nevét az egész világ megtanulta 2010 őszén, amikor a MAL Zrt. ipari zagytározójának gátja átszakadt és a maró iszapfolyam elöntötte a környéket. Interjú “A vörösiszap-katasztrófa személyes történetei” című könyv szerzőjével.
Luxné Prehoda Anna, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója éppen akkor kezdett szakdolgozatírásba, témavezetője javaslatára a helyszínre érkezett és részt vett a helyreállításban. Hamar egyértelművé vált, hogy szociológia szakdolgozatának témája a kolontári iszapömlés lesz. Most könyv jelent meg a katasztrófa lelki, tudati feldolgozásáról A vörösiszap-katasztrófa személyes történetei címmel. A szerzővel, Luxné Prehoda Annával, a Szociális Tanulmányok Tanszék adjunktusával beszélgetett Kuthi Áron.
Talán nem túlzás, hogy a három érintett falu, Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely népe számára az iszapömlés olyan cezúra volt, mint Magyarország számára II. világháború utáni újraindulás, amikor már semmi sem volt ugyanaz, mint előtte. Lehet-e ilyen hasonlattal élni, ha az ember a mindent elmosó iszapfolyam által megváltoztatott egyéni sorsokat vizsgálja, és családok történetébe pillant bele?
Teljes meggyőződéssel állítom, hogy igen. Mind az egyéni és családi sorsok, mind az érintett települések életében ilyen cezúraként értékelhető a katasztrófa. Ezt a megközelítést nem csak én, mint szociológus tartom logikusnak és a kutatás során tapasztaltakból levonható konklúziónak, hanem már vizsgálatom első, 2010-es és főleg a második, 2013-as hullámában többen ilyen hasonlatokkal jellemezték sorsukat, a közvetlen károsult devecseri lakosok közül is. Itt egyrészt gondolhatunk a tényleges újjáépítés utáni újrakezdésre is, de arra is, ahogy Tengelyi László filozófus rámutat a sorsesemények jellemzőire: a teljes addigi élet „átírására” készteti az egyént. Mivel ez egy olyan példátlan kollektív traumahelyzet volt, amire ilyen röviddel az eset után nem rendelkeztek még megfelelő magyarázó keretekkel az érintettek, csak az olyan nagy volumenű, korábbi társadalmi krízisekkel, történelmi traumákkal tudták elmagyarázni azt a változást, amit átéltek, melyeket az őket hallgató is ismer a történelemből: a Holokauszt, az ’56-os forradalom, a világháborúk példáival. Ezek közül is kiemelkedett a Holokauszt eseménye. Érdekes, hogy a katasztrófa által sújtott területet, az ott élőket – és ők is önmagukat – gettóként, gettósokként emlegették. Ez az elnevezés különben átszállt később az új lakópark lakóközösségére, amit szintén a közvetlen károsultak egy része alkotott. A katasztrófatörténet elbeszéléséhez is sok megkérdezett használta az auschwitz-i események ismert részleteit hasonlatként, „forgatókönyvként”. Érthető is, hogy ez így van, hiszen a vörösiszap-katasztrófa a traumatípusok közül kettő metszetében helyezhető el: egyszerre individuális és történelmi trauma. Az egyéni megrázkódtatást is könnyebben elbeszélhetővé teszi egy-egy ilyen hasonlat.
Miért érdekelte a kolontári katasztrófa?
Véletlen talált meg az eset. 2010 őszén kellett kiválasztanom a diplomamunkám témáját, és épp egy pár nappal a 2010. október 4-én történt katasztrófa után beszélgettünk az ebédlőasztalnál a témavezetőmmel, aki felhívta rá a figyelmemet, hogy odamehetnék, megnézni. Nagyon felcsigázott a gondolat, hogy ennyire hús-vér problémával foglalkozhatok, de félő volt, hogy akarnak-e és tudnak-e mesélni róla az érintettek, ilyen röviddel az esemény után. A devecseri katolikus plébánián is működött egy segélypont, ott kértem önkéntesként feladatot, hogy kimehessek az emberekhez, segíthessek nekik és beszélgethessek is velük. Kesztyűket és csizmákat osztva tapasztaltam meg, hogy nemhogy megszólalnak, hanem kívánnak is beszélni a szubjektív élményeikről. Az elsődleges szempont, amiért szívügyem lett a katasztrófa vizsgálata, az volt, hogy tudtam, hogy ez tényleg egy fontos ügy, ami megéri az energia-befektetést. A második ok egyszerűen az együttérzés volt, mivel saját szememmel láttam, hogy mi érte őket, azt a sok megtört embert, hogy hogyan nullázódik le az élet egy pillanat alatt. Harmadszor pedig, mivel mindig is a kvalitatív kutatási módszerek és az olyan vizsgálati terepek érdekeltek, ahol sajátos élethelyzetű közösségekkel foglalkozhatok, akár, mint teljesen felderítetlen „tereppel”, szintén tetszett ez a kutatási ötlet. Így készültek el az első interjúk 2010 novemberében.
Védőruhába öltözött férfi megy Devecseren egy olyan ház előtt, amelyen látszik, hogy a vörösiszap október 4-én milyen magasan állt. A Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi Zrt. (MAL Zrt.) Ajka melletti tározójából mintegy egymillió köbméternyi mérgező, maró hatású vörösiszap ömlött ki gátszakadás miatt. A térségben katasztrófahelyzet alakult ki. Az áradás három települést – Devecser, Kolontár, Somlóvásárhely – öntött el. Mintegy 40 négyzetkilométeres terület lakossága és élővilága van veszélyben.
MTI Fotó: Mohai Balázs
Hogyan lehet feldolgozni az addigi élet alapjainak teljes megrendülését?
A feldolgozási utakban többféle stratégia kirajzolódott, melyek viseltek közös vonásokat a megkérdezettek körében. Az első reakció az eset után a kapcsolatkeresés volt másokkal, majd következett az állandó takarítás – és egyben a reménykedés – időszaka, mikor még várták, hogy visszaállhat az élet rendje, a régi otthonban. Itt szerteágaztak az egyes feldolgozási utak: volt, aki másokért próbált minél többet tenni, volt, aki a jövőbe igyekezett tekinteni, mások igyekeztek tudatosan elzárkózni az emlékezés elől. A 2013-as kutatás során is megfigyelhetőek voltak bizonyos stratégiák, de a valódi feldolgozást az látszott elhozni, ha az egyén a „tudatos túllépés” mellett döntött, illetve ha az új otthonhoz való kötődés már megkezdődött, s a családi kapcsolatok is helyreállhattak a megrázkódtatást követően.
Minek az elvesztése a legfőbb veszteség?
Erre a kérdésre egyértelmű válaszként azt mondhatom, hogy a régi otthon elvesztése jelent meg az elbeszélésekben, mikor az interjúalanyok azt mondták, hogy „minden elveszett”. Az tűnt a legnehezebben pótolható veszteségnek.
Milyen szerepet játszanak a feldolgozási folyamatban az egyént magába foglaló közösségek?
Annyira fontos szerepet játszanak, hogyha ezek a közeli, közösségi kapcsolatok elvesztek, akkor úgy tűnik, nem indulhat meg a trauma-feldolgozás. Ezek között kiemelten fontos szerepe van a családnak, annak a támogató jelenléte nélkül nem látunk túllépést. Emellett az új szomszédsági kapcsolatok jelentik még a legfőbb közeget abban, hogy a korábbi élet rendje helyreálljon. Végül szót kell ejteni a közösségben kialakult törések hátráltató szerepéről is: állandó szereplői voltak az elbeszéléseknek a helyi társadalomban megjelenő konfliktusok, melyek alapját elsődlegesen a kártérítési kérdésekben tapasztalt eltérések adták.
Milyen típusú kapcsolatformák vészelik át az alig átvészelhetőt és milyenek szűnnek meg?
A korábban is stabil családi kapcsolatok úgy tűnik, hogy pár évvel a katasztrófa után helyreálltak, s azokat nem tudta megrendíteni az időszakosan fellángoló konfliktusok, nehézségek időszaka. Ezzel szemben sajnos, ahol korábban is tapasztalhatóak voltak családi nehézségek, ott nem tudta a közösen átélt megrázkódtatás összekovácsolni a tagokat. Emellett a már említett, korábban nagyon fontos szomszédsági háló volt az, amit a későbbi területi szétszóródás miatt nem tudtak átmenteni a károsult lakosok.
Ezek ugyanakkor inkább pszichológiai problémafelvetések: hogyan tartozhatnak a szociológiai eszköztárba?
A katasztrófák vizsgálata sok szempontból valóban pszichológiai kutatások tárgyát képezi, viszont nem szabad megfeledkezni róla, hogy az ilyen események teljes közösségeket rendítenek meg, olyan közösségi átrendeződésekkel járnak, melyek a szociológia fókuszába is beemelik a történteket. A másik fontos tényező az, hogy a traumafeldolgozás is közösségben kell, hogy megtörténjen, amit nagyban befolyásol ilyen események után például a többször említett szomszédsági háló széthullása, a családi kapcsolatok szétzilálódása vagy megerősödése. Természetesen a fogalomkészleten több ponton osztozik a szociológiai értelmezés a pszichológiával, ha csak magát a trauma kifejezést vesszük alapul. Tehát összességben úgy fogalmaznék, hogy itt a szociálpszichológiai szemléletet alkalmazza egy szociológus is.
Tíz év elég nagy távlat, hogy egy emberi életben már jócskán kirajzolódjanak az újrakezdés útjai. Milyen stratégiák rajzolódtak ki a 3 falu érintett családjaiban?
Ahogy fent is említettem, a két kutatási hullám után nem tartottam szükségesnek tovább vizsgálódni a terepen, mivel úgy tűnt, hogy három év elég volt ahhoz, hogy ezek a feldolgozási stratégiák megérthetőek legyenek, ekkorra a legtöbbeknél már megindult a feldolgozási folyamat. Amiről még eddig nem esett szó, az az identitásban történt komoly fordulat volt: míg 2010-ben egyértelműen egy „károsult-identitás” volt észlelhető, tele negatív építőelemekkel, addig 2013-ban felváltotta azt egy „túlélő-identitás”. Ez utóbbit is egyértelműen a katasztrófa átélése szervezi, azon épül, de ebben már többször megjelenik az a „kiválasztottság élmény”, hogy a túlélés egyfajta újrakezdésként, „tiszta lapként” is értelmezhető.
Volt ezeknek az embereknek elég alkalmuk a kibeszélésre? Hogy fogadták Önt?
Az első tapasztalataim mindenképp azt mutatták, hogy röviddel a katasztrófa után nem volt elég lehetőségük az élmények kibeszélésére. Ennek egy nagyon fontos összetevője, hogy az esetek többségében teljes – akár többgenerációs formában együtt élő – családokat érintett a katasztrófa, így az az elsődleges közeg is sérült, ami helyet adna az őszinte kibeszélésre, ami segíthetne. Ez esetben több ugyanannyira károsult ember élt egy fedél alatt. A másik közeg a szomszédság lehetett volna – figyelembe véve, hogy Devecser annak ellenére, hogy város, inkább falusias jegyeket hordoz a helyi társadalom viszonyrendszerére nézve –, de a vörösiszap ezt is felszámolta azzal, hogy egy teljes városrészt mosott el. Ebből adódóan engem nagyon nyitottan fogadtak az ott élők, szívesen beszélték el azokat a történeteket, melyek a személyes élményeikről szóltak, nem csupán arról, amiket a biztosítótársaságok, hatóságok kérdeztek tőlük rendszeresen: milyen ingóságok vesztek el, milyen károk keletkeztek a házban, a kertben. Ami óriási segítséget jelentett a mentális egészség megőrzésében, hogy a Magyar Pszichológiai Társaság Katasztrófapszichológiai Szekciójának és a Helperek Egyesületének szervezésében közel 30 pszichológus szakember kezdett dolgozni a terepen a katasztrófa után. Ők az igényeknek megfelelően három éven át dolgoztak az érintettek körében.
Nem torzította el az ügy arcpirítóan cinikus igazságszolgáltatási története a valós, megnyugvást adó feldolgozást? (Mint ismeretes, több bíróság előtt 8 éven keresztül húzódott az ügy, először mind a 15 vádlottat felmentették, aztán a megismételt elsőfokú eljárásban a MAL Zrt. vezérigazgatója 2 és fél év letöltendőt kapott, a többiek felfüggesztettet, pénzbüntetést, megrovást.)
Erre a kérdésre nem szerettem volna direkt kitérni a beszélgetésekben, azonban így is rendre előkerült. 2010-ben úgy csapódott ez le a károsultakban, mintha ők lennének a hibásak, őket tekintenék „bűnösöknek”, ezért nem történik valódi megoldás. 2013-ra csillapodott az indulat e téren, akkor már inkább a bocsánatkérés hiánya jelent meg a téma kapcsán erős, visszatérő igényként. Alapvetően viszont azt jó volt látni, hogy nem volt olyan károsult, akinél azt kellett volna tapasztalnom, hogy ez akadályozza a továbblépését.
Hogyan él tovább az emberek személyes történetében a katasztrófa, főleg azoknál, ahol azóta kisgyerekek vannak, netán akkor születtek?
Az akkor születő gyermekekért, unokákért sok aggódásról hallottam, hogy nem lesz-e egészségkárosító hatása az iszap nyomainak, a szállópornak. Ezen kívül kérdés volt sokak számára, hogy miként alakul majd a családi kapcsolattartás, ha a generációk csak egymástól távolabb tudtak házat találni. Ezek az aggályok idővel csillapodtak. A személyes visszaemlékezésben óriási fordulat volt megfigyelhető, arra nézve, hogy a katasztrófatörténet hol és hogyan jelenik meg az élettörténet egészében. Míg 2010 őszén még a 60-70 éves emberek teljes élettörténetét nézve is azt láttam, hogy a katasztrófát megelőző életszakaszra mindössze az elbeszélés egy tizenketted része jut, abban csak fontosabb események, adtaszerű említése kapott helyet, maga a katasztrófa-történet elmondásánál teljesen megváltozott az elbeszélési mód. Azt egy bőségesen, naturalisztikusan és rendkívül képszerűen kifejtett epizódként hallottam, amiben végig annak dinamikája húzódik, hogy az „idilli múlt” és a „kilátástalan jelen” miként állítható kontrasztba egymással. Ezzel szemben három évvel később már beilleszkedett a katasztrófa-történet az elbeszélés egészébe úgy, hogy harmonikusan helyet hagyott a régebbi múlt, a jelen és a jövő bemutatásának is. Ezzel együtt stílusában még mindig erősen elkülönül – talán ezeket nevezhetjük a szakirodalom szavával „villanófény emlékeknek”. A besimulás biztató, mert szintén a feldolgozás megkezdődésére utalhat.
Mi az, ami a további kutatásaiba beépíthető tanulság, tapasztalat?
Nagyon sok minden. Talán furcsán hangzik, de a szupervízió fontossága. Ennek lehetősége a segítő szakmákban, pszichológusoknál, családterapeutáknál nagy hagyományokkal bír, de úgy gondolom, egy ilyen esetről szóló történeteket végighallgató, azt az elbeszélőkkel közösen újra átélő szociológus számára is elengedhetetlen lenne. A másik a kvalitatív módszereket alkalmazók körében nagy jelentőséggel bíró eltávolodás kérdése: sok időnek kellett eltelni ahhoz, hogy ezeket az emberi sorsokat látva, úgy nyúlhassak az interjúkhoz, hogy ne csak, mint együtt érző ember, hanem, mint elemző tudjak rájuk nézni.
