A nehézfémek a környezetünk részei, használjuk/feldúsítjuk őket különböző technológiákban, miközben szennyezzük velük a talajainkat, talaj- és felszíni vizeinket. Ivóvizünkben és táplálékainkban így köszönnek később vissza. Nincs ingyen ebéd. Kínai gyártású rozsdamentes edényben (króm és nikkel) készített tengeri halak – mondjuk kardhal vagy marlin (higany) steak – ebből a szempontból a legnehezebben emészthetők.
A nehézfémek gyakran emlegetett szó nálunk is, vagyis hogy környezet-egészségügyi szempontból kerülendők. Hajdanán a nagynéném a villamosműveknél kapott állást. Ügyeletben ült egy nagy teremben, mérőműszereket olvasott le, majd feljegyezte az eseménynaplóba, aztán jelentést készített belőle a vezetőknek. Egyre több egészségügyi problémája támadt, nem is beszélve arról, hogy mindez felerősítve, hiszen gyakorló hipochonder volt. A körzeti orvos elküldte különféle vizsgálatokra a debreceni OTI-ba, míg végül kiderült, hogy a vérében magas a higanyszint. A teremben higanykapcsolókat használtak. Hosszas betegeskedés után rokkantsági nyugdíjba küldték. A hatvanas évek elején ismeretlen volt a munkahely perlése, a kártérítés; szóval úgy járt, mint sokan a Kádár-rendszerben- írta Darvas Béla ökotoxikológus blogjában az "Élelmiszer-biztonsági körjárat Európában" sorozatának 7. részében.
„A Cséry-telepre [Fővárosi Településtisztasági és Környezetvédelmi Kft.] évtizedeken át érkezett a főváros szemete, kommunális és közterületi hulladéka. 2007-ig legálisan lehetett elhelyezni olajiszapot is a területen. Egy 2008-as szakértői jelentés szerint ez az iszap körülbelül 1500 tonna ólmot, 3000 tonna cinket, 20 tonna rákkeltő kadmiumot, valamint 22 tonna mérgező higanyt tartalmaz. Talajmintákban az ólom maximálisan több mint tízszeresen, a kadmium 25-szörösen, a higany pedig 56-szorosan haladta meg a szennyezettségi határértéket. A talajvízben többek között 20-szoros rákkeltő kockázatú nikkel és 10-szeres TPH (ásványolaj) szennyezettségihatárérték-túllépést mértek” – olvashatom a Greenpeace kiadványában, amely Simon Gergely kémikus ottani színre lépésével nálunk sebességet váltott.
A higany legjelentősebb felhasználói Európában és hazánkban is a klór-alkáli üzemek voltak. Nem véletlenül került ebből a szempontból is képbe a Budapesti Vegyiművek, hiszen a kősó-elektrolízis üzemben higany-katódos eljárást használtak. A területről a higanyt felhasználó technológiákat csak nemrégen vonták ki; sokak szerint a gyár alatti talaj mélyen elszennyezett ezzel a fémmel.
Hallottam arzénes ivóvizekről is, Békés és Csongrád megyékből. Napjainkban Dura Gyula és munkatársaitól az alábbiakat olvashatom: „A Duna-Tisza közén azonban előfordultak ivóvíz eredetű arzénnek tulajdonított bőrbetegségek, sőt halálos arzénmérgezések is, amiket elásott arzéntartalmú permetszereknek tulajdonítottak. A szennyezés forrásának keresésére végzett kutatások meglepő eredményei alapján 1981-ben a közüzemi vízművek körében országos felmérés kezdődött. Ekkor kiderült, hogy több mint 400.000 ember fogyaszt magas arzén tartalmú ivóvizet”. A geokémiai eredetű arzén mindenhol előfordul, tipikus koncentrációja a felszíni vizekben általában 1-2 µg/liter. Kocsis Zsuzsanna és munkatársaitól 2013-ból már ennél is több ember érintettségéről olvashatok (16-17. oldal) „Epidemiológiai adatok alapján, hazánkban az ivóvízzel bevitt magas arzénkitettség megnövekedett egészségügyi kockázatot jelent, mivel közel 1-1,5 millió ember él olyan településen, ahol az ivóvíz átlagos arzénkoncentrációja eléri vagy meghaladja a 30-50 µg/l értéket”.
A világon 200 millió ember fogyaszthat határérték feletti arzéntartalmú vizet. Az EFSA szerint ezen túlmenően a gabonafélék (kiemelve a rizst), a kávé, a sör, valamint a halak és zöldségek teszik ki az európai fogyasztó szervetlen arzén bevitelének nagy részét. Látjuk majd később, hogy mit igazol ebből a RASFF adatbázisa.
Olvashattam arról is, hogy a vízszerelők által régen használt ólomcsövek sem voltak telitalálatok, vagyis érintettek a 30 évnél régebben épített házak. Irány hát víztisztítót venni, úgy tűnik, hogy van rá okunk. Sebestyén és munkatársainak 2013-as felmérései szerint „Az országos ivóvíz-minőségi adatbázisban található eredmények alapján megállapítható, hogy az ivóvíz ólomtartalmára vonatkozó meg nem felelősség 1-2% körüli. A felhívó jellegű vizsgálati eredmények alapján a 30 évnél régebben épült épületekben található lakások kb. fele esetén az ivóvíz ólomtartalma jellemzően 10 µg/l feletti. A jelenleg rendelkezésünkre álló eredmények alapján nehezen becsülhetők az ólomtartalmú ivóvízzel érintett területek, és az ivóvíz ólomtartalmának kitett populáció nagysága” (30-31. oldal).
Arra is emlékezhetünk, hogy a Szovjetunióból érkező foszforműtrágyák kadmiumszennyezettsége igen magas volt, így hazai talajainkat szennyeztük velük. Az is visszaköszönhet, hogy 2000-ben a nagybányai (Baia Mare) Aurul SA bányavállalat százezer köbméter cianid- és nehézfémtartalmú szennyvizet zúdított a Lăpuș folyóba, majd ezen keresztül a Szamosba és a Tiszába. A cianidokon kívül az árhullám réz, ólom, cink, kadmium, arany, ezüst, arzén, antimon, bizmut és higany koncentrációja is magas volt.
Az áruféleségek közül elsősorban a Kínában gyártott rozsdamentes edények, evőeszköz-készletek, háztartási kisgépek (rácsok, alkatrészek) jellemző szennyezettsége a króm, mangán és nikkel. A rozsdamentes eszközök gyártásánál valamiféle technológiai hiba lehet Ázsiában, hiszen az iparilag fejlett világ párhuzamos termékeivel kapcsolatban nem találunk hasonló figyelmeztető jeleket. Kétségtelen, hogy a kínai áru olcsó, de összetevőinek folyamatos beoldódása az ételeinkben egészségügyi szempontból kifogásolható.
45.ábra: Nehézfémekkel szennyezett áruféleségek (2012-2015 közötti pozitív adatok elemzése)
Üveg, porcelán és kerámia edények (többnyire Kína) kadmium és ólom szennyezettsége gyakori, vagyis ilyen tárgyak vásárlásakor győződjünk meg arról, hogy élelmiszerek tárolására gyártották-e ezeket, vagy dísztárgyak.
FOLYTATÁS >>>
