Felpörgetheti az ágazatot a nemzeti faiskolák létrehozása, azonban több jel is az állam monopolisztikus törekvései felé mutat, és újabb frontot nyithat Brüsszellel.
Az állami és önkormányzati fásítások ellátásbiztonságára hivatkozva hozna létre állami faiskolákat az építészeti törvény legfrissebb, március 1-jén megjelent koncepciója. A törvény az előirányzott nemzeti építőanyag-kereskedésekhez hasonlóan azt célozza, hogy „a magyar faiskolai termékek előállítását és alkalmazását ösztönözni kell, össze kell hangolni a tervezői igényekkel, a távlatos önkormányzati fejlesztési szándékokkal”.
A HVG információi szerint a kormány már ki is nézte magának a magyar piac legnagyobb árbevételű szereplőjét, az Enying mellett található Alsótekeresi Faiskolát. A vállalat egyik tulajdonosa, Barabits András a lap érdeklődésére tévesnek nevezte az államosításról szóló információnkat. Ugyanakkor a cég természetes célpontja lehet a kormány szándékainak, hiszen az Alsótekeresi Faiskola évi 1 milliárd forint körüli bevételével magasan a legnagyobb a magyar piacon. Az 1921 óta működő faiskolát 1991-ben vette családi tulajdonba annak korábbi munkatársa, Barabits Elemér, aki igazi veteránnak számít a szakmában: csaknem fél évszázada nemesít. Az ő szakmai irányításával dolgozták ki néhány éve az új faiskolai szabványokat is. Így lehetővé válna az is, hogy a termesztésnél a magyarországi adottságoknak, éghajlatnak megfelelő növények kerüljenek előtérbe.
Az utóbbi kritérium egyre hangsúlyosabb a klímaváltozás következményei miatt. „Szakmailag egyet tudok érteni azzal, hogy elsődlegesen magyar faiskolákból származó alapanyagot használjanak a zöldfelület-fejlesztéseknél” – mondja Bardóczi Sándor, Budapest főtájépítésze, aki azonban nem a kormány által sulykolt „nemzetiesítés”, hanem klimatikus okok miatt támogatná a tervet. E szempontból a főváros kellemes helyzetben van: fásítási igényeit jórészt fedezi a Budapesti Közművek tulajdonában álló Tahi Faiskola.
A törvény tervezetéből semmi sem derül ki arról, hogy a kormány miként képzeli el a nemzeti faiskolák felállítását.
Egy, a HVG-nek név nélkül nyilatkozó szakmai szereplő szerint egyetlen, integrátor méretű faiskolára lenne szükség, amelynek elsődleges feladata az állami és önkormányzati fásítások növényigényének kiszolgálása lenne, nem pedig a lakossági igények kielégítése. Ám ha a kormány valóban egyetlen, monopolhelyzetben lévő állami vállalattal tervezi végigvinni a folyamatot, szinte garantáltan egy újabb kérdésben akasztja össze a bajszát az Európai Bizottsággal.
Ha viszont az összes hazai faiskola gyakorlatilag garantált piacot kapna, előre tervezhető üzletmenettel, akár előzetes szerződésekkel a következő 5-10 évre, az sokat lendítene az ágazat helyzetén. Ezzel a véleménnyel Bardóczi is egyetért: „Nagy potenciál rejlik a faiskolákban, az elmúlt évtizedekben azonban a szektor a szűkös források miatt inkább visszafelé fejlődött.” Véleménye szerint minden adott ahhoz, hogy a magyarországi faiskolák sikeres piaci szereplőkké váljanak Európában a klímaváltozás korában, ám ehhez komoly tőkére is szükség lesz. Ennek fedezésében azonban nem segítenek a hatályos területalapú támogatások, amelyek ugyanannyi pénzt adnak egy szántóra, mint egy intenzív művelésű kertészeti kultúrára.
A fejlesztésekre és a volumen növelésére komoly szükség volna, hiszen a magyarországi faiskolák „ki vannak fosztva”, az utánpótlást pedig – az ipari termékekkel ellentétben – nem lehet felgyorsítani, hiszen egy kiültethető facsemetét legalább 10 évig kell nevelni. A kivitelezők az áruhiány miatt sokszor külföldről kénytelenek beszerezni a növényeket, az ilyenek azonban jellemzően csak sínylődnek a magyarországi éghajlaton: a holland, német iskolákban nevelkedett fák a szűkös csapadékviszonyokat, az olasz növendékek pedig a téli fagyokat tűrik rosszul.
A magyar faiskolákból viszont kelet-európai, török vagy akár közel-keleti városzöldítési projektekhez viszik az alapanyagot. És miután az utóbbi években a nyugat-európaiaknak is meg kellett ismerkedniük a súlyos nyári aszállyal, ők is egyre szívesebben választják a szárazságtűrő magyar nemesítéseket. Ezen a faramuci helyzeten valóban segíthetne egy államilag koordinált faiskola-hálózat, hiszen elvileg hozzájárulhatna ahhoz, hogy a közpénzeket a jelenleginél felelősebben költsék el a beruházók, és ne olyan importált növényeket telepítsenek, amelyek jelentős része 2-3 éven belül kipusztul.
A törvénytervezet jelenlegi formája azonban arra is alkalmas lehet, hogy a nemzeti tüzépek tervéhez hasonlóan ismét egy még piaci alapon működő szektor állami letarolásának ágyazzon meg.
