A különböző év fajai programoknak az elsődleges célja az ismeretterjesztés, és a figyelem felhívása az érdekes, értékes vagy veszélyben lévő élő, vagy egykor élt természeti értékeinkre. Az Év ősmaradványa ezek közül az egyik legfiatalabb, bár indulása óta újabb év fajai címek is megjelentek, mint például a most harmadik alkalommal megválasztott Év városi madara, vagy a második alkalommal meghirdetett Év vízi makrogerinctelen állata cím.
Az Év ősmaradványának ötlete a Magyarhoni Földtani Társulat érdeme. 2015-ben indították el az Év ásványa programmal egyetemben, amelyeknek célja a földtudományok két fő pillérének, az ősmaradványoknak és az ásványoknak a népszerűsítése. A program szervezői minden évben három jelöltet állítanak, amelyek közül internetes, és a különböző rendezvényeken, múzeumokban leadott szavazatok alapján kerül ki a következő évi nyertes.
Egy kis összefoglaló:
Az elsőnek megválasztott ősmaradvány 2016-ban, a Nummulites nevezetű óriás likacsosházú (Foraminifera) nemzetség volt. Ezeknek az eukarióta élőlényeknek a többségét kalcium-karbonátból álló héj borítja, és állábakkal közlekednek, illetve azokkal is táplálkoznak. Lencse alakúak és a pár milliméteres mérettől akár 16 cm-es nagyságig terjedhet az átmérőjük. Hazánkban a népies neve a Szent László pénze, amit egy legenda miatt kapott. A legenda röviden így szól: Szent László király vitézeivel üldözőbe vette a kunokat, akik ezért aranyakat szórtak szét maguk mögött. Arra számítottak, hogy a magyarok megállnak majd és felszedik azokat, míg ezalatt az üldözöttek elmenekülhetnek. Szent László ekkor imádságba fogott. Az aranyak rögvest kővé változtak. Az üldözés folytatódott és a magyarok győzelemével végződött. Egyébként több országban is hasonló történet fűződik hozzá, és apró pénzhez való hasonlatossága miatt még a tudományos neve („pénzecske”) is ebből ered.
A Nummulites csoport a kréta időszakban jelent meg. Hazánkban főként az eocén korú (56 millió évvel ezelőttől 33.9 millió évvel ezelőttig tartó kor), normál sósvízi környezetben lerakódott üledékekből képződött kőzetekben a leggyakoribbak a leletei. Virágkoruknak az eocén végén kezdődő klímaváltozás vetett véget. A kora-oligocénben még éltek kisebb formái, a középső-oligocénben viszont az északi tengerrel kapcsolatba kerülő mediterrán tengerek vize alkalmatlanná vált a fennmaradásukhoz. A fennmaradt más nemzetségbe tartozó rokonaik a tengerekben minden mélységben és minden éghajlati övben, mai napig élnek. A program során kiemelt hangsúlyt kapott a likacsosházúak kormeghatározási és az egykori környezetet jelző szerepének fontossága, illetve a mai vízi ökoszisztémákban betöltött szerepükre történő figyelemfelhívás.
A „Szent László pénzét” 2017-ben a „Kárpátok sárkánya” követte, hivatalos nevén a barlangi medve (Ursus spelaeus).
A pleisztocénben jelent meg, nagyjából 260 ezer éve, a kihalása pedig körül belül 12 ezer évvel ezelőttre tehető. Élőhelye szinte egész Európára kiterjedt. Az Ibériai-félszigettől és Nagy-Britanniától, Olaszországon, Németországon, Lengyelországon át a Kárpát-medencéig, a Balkán-félszigetig, de még Oroszország egy részén és észak Iránban is megtalálták a fosszíliáit. Főként barlangokból kerülnek elő a leletei, innen is ered a neve. De részben ez lehet az oka annak is, hogy a középkorban sárkányok csontjainak tartották ezeket a maradványokat, illetve, hogy számos barlangot sárkánybarlangnak neveztek. Először Johann Friedrich Esper teológus és természettudós tartotta őket medve maradványoknak 1774-ben, bár ő jegesmedvének (Ursus maritimus) gondolta, mivel nagyobbak az európai barnamedvéénél (Ursus arctos).
1794-ben Johann Christian Rosenmüller hivatalosan is elnevezte barlangi medvének.Maga az állat lényegében mindenevőnek tekinthető, de táplálékának legnagyobb részét növények alkották, ezért is nehéz eldönteni, hogy a kihalását mennyiben okozták a vele kortárs, és rá vadászó emberek, vagy mennyire a klíma, s vele együtt a növényzet változása. Mindenesetre az év ősmaradványának történő választásával fel lehetett hívni a figyelmet a mai modern embernek az éghajlatra gyakorolt hatására, bizonyos fajok túlvadászatára, illetve a „jégkorszak” kifejezés valódi jelentésére és a klímaváltozások valódi mibenlétére.
Aztán 2018-ban ezeket a „sárkányokat” egy triász korú „tengeralattjáró”, a nevében hazánk legnagyobb tavának nevét viselő fejlábú a Balatonites balatonicus váltotta.
Bár a nevet nem azért kapta, mert a tóban élt volna, ami egyébként abban az időben még egyáltalán nem létezett, hanem mert a maradványai viszonylag gyakoriak a Balaton-felvidék egyes, triász időszaki kőzetrétegeiben. Ezeknek a rétegeknek az úgynevezett vezérfosszíliái. Ez azt jelenti, hogy ha egy kőzetben megtaláljuk a maradványait, akkor biztosra vehetjük, hogy az a középső-triász anizusi korszakában, vagyis 247,2 millió és 242 millió évvel ezelőtti időintervallumban képződött, hiszen ez a puhatestű csak ebben az időszakaszban élt. Egyébként a Balatonites nemzettség további képviselőit hazánkon kívül is több lelőhelyen megtalálták. Ilyen lelőhelyek vannak Szlovákiában, Ausztriában, Olaszországban, Törökországban, Kambodzsában, Vietnámban, Tibetben, Kínában, Oroszországban, Japánban és az Amerikai Egyesült Államokban is. Bár az ammoniteszek 66 millió évvel ezelőtt, a kréta időszak végén történt tömeges kihalás során végleg letűntek, egy hasonló életmódot folytató rokon csoportjuk a nautiluszok máig fennmaradtak. Az év ősmaradványa program során felhívhattuk a figyelmet az ilyen ritka és veszélyeztetett fajokra, az úgynevezett élő kövületekre, amik nagyon fontosak többek közt az evolúció kutatásának szempontjából is. Ezenkívül, a vezérkövületek hasznosságát is hangsúlyozni lehetett, illetve a sokak által csigaházaknak hitt ammonitesz maradványok és a valódi csigaházak elkülönítésére is lehetőséget adott.
2019-ben a „tengeralattjárót” rejtélyes lábnyomok követték a múltból. Ezek a lábnyomok a Komlosaurus carbonis nevű kisméretű dinoszauruszhoz tartoztak. Felfedezésekor ezek voltak az első, hazánk mai határain belül előkerült dinoszaurusz leletek.
A nyomok 200-205 millió éve, vagyis nem sokkal a triász és a jura határa után lerakódott üledékekben találhatóak. Sajnos ezekből a kőszén rétegekből, amiről a carbonis fajnevet is kapta, a testfosszíliái eddig még nem kerültek elő. Így az állat testfelépítésének, valamint rendszertani hovatartozásának meghatározása is nehézségekbe ütközött. A lábnyomok alakjából kiindulva, amely eléggé madárszerű, korábban az Ornitophoda („madárlábúak”) csoportba sorolták, amelybe a legtöbb növényevő dinoszaurusz is sorolható. Későbbi tanulmányozása után, ma már inkább a valódi madarakat is magába foglaló Theropoda („szörnylábúak”) dinoszauruszok csoportjába teszik a kutatók, oda, amelybe többnyire húsevő dinoszauruszok tartoznak. Hasonló korú kőzetekből, hasonló méretű és megjelenésű lábnyomok Európa, Észak és Dél-Amerika számos pontjáról, Ázsiából és Ausztráliából is ismertek, amelyeknek a revíziójára lenne szükség. (Ilyen lábnyomtípusok tartoznak például a Grallator, Eubrontes, Anchisauripus fosszilis nemzetségekbe is) Ezért az is elképzelhető, hogy a mi dinoszauruszunk nem is külön nemzetségbe, hanem egy már korábban leírt taxonba tartozik. Az év ősmaradványa címre történő jelölésének egyik célja volt az, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy a nagyközönség számára jobban ismert testfosszíliák mellett (megkövesedett csontok, fogak, páncélelemek stb.) egy másik maradványtípus, a nyomfosszíliák (lábnyomok, bőrlenyomatok, fészeknyomok, táplálkozási nyomok stb.) is fontos őslénytani információkhoz juttatják a kutatókat. A Komlosauruséhoz hasonló lábnyomokból többek között következtethetünk az állat elterjedésére, az akkori környezeti viszonyokra, a lábnyom méretéből és a lépéstávolságból pedig magának az állatnak a méretére és sebességére, de a lábnyomok mennyiségéből akár arra is választ kaphatunk, hogy milyen mértékben számíthatott társas élőlénynek.
Az idei 2020-as évben az egykori őshüllő nyomait egy, akár tenyérnyi méretet is öltő fogra cserélték le. Ez a fog az óriásfogú őscápához (Otodus megalodon) tartozik. A cápa megjelenését nagyjából 16 millió évvel ezelőttre, vagyis a miocén közepére tehetjük. Egyes kutatók szerint viszont a közvetlen őseivel (ilyen cápa például a Otodus chubutensis), egy fejlődési sorozatot alkot, illetve egymás morfotípusainak tekinthetők, emiatt egy fajba sorolják őket. Ebből kifolyólag az óriásfogú őscápa megjelenését 23 millió évvel ezelőttől, a kora-miocéntől számítják. A faj eltűnését korábban 2,6 millió évvel ezelőttre datálták, de az újabb kutatások szerint ez az esemény már akár egy millió évvel korábban bekövetkezhetett. Ugyanakkor még sokan hisznek abban, hogy akár a mai napig fennmaradhatott olyan mély vizekben, ahova az ember ritkán jut el, így nem kerül szem elé. Ha a fosszilis rekordot nem is vennénk figyelembe, magának az állatnak az egykori életmódját megismerve is kizárhatjuk ezt a lehetőséget. Ugyanis ez a cápatípus főként tengeri emlősökkel táplálkozott, amelyek ritkán merészkednek le a mélyebb régiókba, valamint a légköri oxigén felvételéhez gyakran kell a felszínre jönniük. Illetve, mint a legtöbb nagytestű cápa, az utódait az úgynevezett cápaneveldékben, a part közeli nagyon sekély vizekben hozta világra, amik fejlődésük első szakaszában még hosszú ideig itt maradtak.Az év ősmaradványának választásával lehetőség nyílt annak az ismeretnek a terjesztésére, hogy habár ma már nincs tengerünk, évmilliókkal ezelőtt itt is hullámzott egy őstenger, az egykori Tethys-óceán maradványa, a Paratethys. Továbbá felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy a tengerek szennyezésével, a túlhalászattal, és a dísznek megvásárolt cápafogakkal, állkapcsokkal mennyire veszélybe sodorjuk egy több mint 400 millió éve bolygónkon élő állatcsoport fennmaradását. (Bár ugyanez igaz a börzéken árult más halak maradványaira, védett, ritka csigák, kagylók és fejlábúak héjaira is).
Ha többet szeretne megtudni az Év ősmaradványa és az Év ásványa programokról, és a velük kapcsolatos tervezett eseményekről akkor látogassa meg az év ősmaradványa honlapját, Illetve keresse fel a facebook oldalait is.
