Ma már mindenki biztos benne, hogy jövőre megsülünk, de ha mégsem, akkor elvisz az ár, vagy jégpáncél ejt foglyul bennünket. Az időjárási csapások a címlapokra kúsztak; naponta halljuk, hogy jó, ha hozzászokunk a szélsőséges időjáráshoz és beletörődünk, hogy árvizek, szélviharok, ónoseső, vagy éppen méteres tavaszi hó keserítik meg az életünk.
A drámai időjárási események bekövetkezte után még pár napig olvashatunk a katasztrófavédelem helytállásáról, a károsultak és a biztosítók „élményeiről”, esetleg néhány tudós ember nyilatkozik arról, hogy ez már igazán az éghajlatváltozás (vagy éppen nem, mert „belefér a természet szokásos üzletmenetébe”). Arról kevesebbet hallani, hogy mi a teendő, miért kell ezeket a csapásokat elviselnünk, miért van mindez? Mit tehet az állampolgár, a közösség, a munkáltató az önkormányzat, az állam?
Az alábbiakban néhány, itt-ott provokatív, vitára sarkalló, esetenként a tudományos véleménytől tartalmában és stílusában is valamelyest eltérő személyes gondolatot szeretnék megosztani az érdeklődő Olvasóval. Igyekszem néhány, a közbeszédbe beégett félreértést más megvilágításba helyezni, természetesen ezek – ahogy a vitairat egésze is – további mérlegelések, viták tárgyát képezhetik.
1. Mi az, hogy globális felmelegedés?
Mostanában a csapból is a klímaprognózisok „nyerőszámai” folynak. Az érdeklődő Olvasók arra is felfigyelhettek, hogy tekintélyes tudós testületek, intézmények nyilatkozói gyakorta emlegetnek néhány fokos globális hőmérsékletemelkedést a 21. század végére, mely „varázs-szám” általában további következtetések kiindulópontját is képezi. (A globális felmelegedés mutatószáma a 40-50 évvel ezelőtti „korai” éghajlatmodellekből származik, amelyek még nem látták az éghajlati folyamatok térbeni dimenzióit és időbeni lefolyását sem.) Az ENSZ és az EU éghajlatvédelmi előírásai egyenesen úgy fogalmaznak, hogy el kell kerülni a veszélyes mértékű éghajlatváltozást, melynek záloga, hogy a globális átlaghőmérséklet emelkedése nem haladhatja meg a 2 oC-ot. Megjegyzem, a „két fok alatt jó, két fok felett rossz” dogmája a 90-es évek közepén került a nemzetközi klímapolitikai tárgyalások örvényébe, ám tudományos alátámasztása (azaz, hogy e szint felett visszafordíthatatlan változások következnének be és valóban 2 oC globális felmelegedés lenne a kritikus választóvonal) mindmáig hiányzik.
Gyakorta találkozhatunk a globális átlaghőmérséklet múltbeni becslésével is, például azzal, hogy a „Föld-hőmérő higanyszála” az 19. század vége óta kb. 1 oC-kal emelkedett. E becslések bizonytalansága azonban számottevő; ugyanis a meteorológiai megfigyelő hálózat nem egyenletes lefedettségű: például az óceánokon, a tundravidéken, vagy az Antarktiszon sokkal ritkább, mint Európában, vagy Észak-Amerikában. További bizonytalanságot jelent a korai és a mai adatok „összehozása”. Az elmúlt évszázadban sokat fejlődött a mérési technika, ám az gondot jelenthet, hogy a napjaink korszerű mérései hogyan vethetők össze a 1900-as évek elejének egyszerű hőmérős méréseivel. Ha vetünk egy pillantást az USA Lég- és Óceánügyi Hivatalának (NOAA) adatsorára, láthatjuk, hogy az 1950-es évekig a bizonytalanság mértéke meghaladta az átlagos értékek szintjét, de napjainkban is 30-40% hiba terheli az adatokat. Például a tengerek felett mért léghőmérséklet adatokban sokáig szisztematikus hibát okozott az, hogy a 1920-as évektől, a hajók méretének növekedésével a fedélzetszint is egyre magasabbra került, így a hőmérsékletmérések egyre magasabbról származtak. Mindez a tengeri léghőmérsékletek látszólagos csökkenését vonta maga után, mígnem szemfüles tudósok e hibaforrást felfedték, és statisztikai „trükkökkel” kiszűrték az átlagos értékekből. Vajon hány ilyen – az adatbányászok szúrós tekintete elől egyelőre rejtőzködő – szisztematikus hiba terelheti még a globális átlaghőmérséklet múltbeli becslését?
El kell oszlatunk egy féleértést: a globális felmelegedés önmagában nem jellemzi az éghajlatváltozást! A természet „nem ismeri” a globális átlaghőmérsékletet és – ellentétben a például a népességszámmal vagy az acéltermeléssel – nem lehet csak úgy összeadni az egyes térségek, országok adatait. E földi átlagos „mű-szám” – bár kétségkívül jól kommunikálható és politikai mérlegelések szempontjából is egyszerűen kezelhető – elfedi, hogy az éghajlatváltozás rendkívüli térbeni változatossággal jelenik meg. Lesznek térségek, ahol az évi átlaghőmérséklet egyáltalán nem emelkedik, mert a telek hűvösebbek a nyarak pedig melegebbek lesznek. Máshol ugyan lehet kisebb mértékű átlagos hőmérsékletemelkedés, de a „lényeg” nem ez lesz, hanem a több, vagy éppen kevesebb csapadék. Megint másutt az éghajlatváltozás következtében az évszakok menete zökken ki a szokásos kerékvágásból, vagy az extrém időjárási események formájában ölt testet. Nincs kétség afelől, hogy napjainkban a globális átlaghőmérséklet emelkedése egyértelműen kimutatható jelenség, ám fókuszt tévesztenénk, ha a változatos helyi megnyilvánulási formák vizsgálata helyett pusztán erre a mutatószámra összpontosítanánk.
2. Nem a mérték, hanem a lépték számít, ha a klíma elszabadul!
Szögezzük le: az éghajlatváltozás természetes jelenség! A fák évgyűrűi, a jégmintákba zárt légbuborékok, a fosszíliák tanúsítják, hogy a földi klíma mindig is változott. A Föld pályájának változásai jégkorszakokat hoztak, a naptevékenység alakulása is folyamatosan nyomot hagy az éghajlaton. Ezek a változások gyakran hasonló „rohamtempóban” alakultak ki, mint a napjainkban tapasztalható kedvezőtlen klimatikus folyamatok, így érdemes egy pillantást vetni a következményeikre.
Az egyik legismertebb példa a hirtelen éghajlati változásokra az úgynevezett „Nagy Fagy esemény” (Younger Dryas lehűlés), amely kb. 13 ezer évvel ezelőtt következett be. Az évi középhőmérséklet Észak-Amerikában és Európában néhány évtized alatt több, mint 5 fokot zuhant és a lehűlés kb. egy évezredig tartott. A természetben lassú alkalmazkodási folyamat indult be, melynek eredményeképp eltűntek az óriásemlősök (pl. a gyapjas mamut, kardfogú tigris), de valószínű, hogy a neandervölgyi-ember kihalásában is szerepet játszott.
Egy másik példa a 17. század második felében tapasztalt naptevékenység-minimum (úgynevezett Maunder-minimum) amely egybeesett az európai kis-jégkorszakkal. Ekkor több éven keresztül nem érett be a termés, télen befagyott a Temze és a Rajna; nem volt ritka, hogy a holland partvidéken korcsolyázni lehetett, mint azt Bruegel festménye is bizonyítja.
A telek, tavaszok és a nyarak egyaránt hidegebbé váltak, de a nyarak karaktere változott meg a legdrámaibb módon. Svájcban a XVI. század végén a mai átlaghoz képest 0,8 °C-kal hűvösebbek és 20%-kal csapadékosabbak voltak a nyarak. Az 1550-es évek közepének meleg-száraz nyarai az egész kontinensen a század végére hűvössé és csapadékossá váltak. Az évi középhőmérséklet Európa-szerte közel 1 °C-kal csökkent. A 16. század végén egész Európában katasztrofális mezőgazdasági terméshozamok voltak, ami éhínségekhez és járványokhoz vezetett. Közép-Európában (Magyarországon is) gyakorlatilag megszűnt a szőlőtermesztés, egekbe szökött a bor ára – ez viszont serfőzés fellendülésének kedvezett; a mai kedvelt sörfajták jelentős része ebből az időszakból eredeztethető. Szintén az alkalmazkodást mutatja, hogy a késő Tudor-kori Angliában a földművesek egyre inkább felhagytak az árpatermesztéssel és akkoriban a „trendi agrár-innovációt” a legeltetéses juh tartás jelentette. A gyapjú pedig, egy új gazdasági fejlődés természeti erőforrását adta: kialakult a textilgyártás, megerősödött a kereskedelem, ezzel megnyitva az utat az ipari forradalom felé.
A hirtelen éghajlati változások tehát egyes fajok kihalását, mások előretörését hozták magukkal, azaz az élővilág „saját hatáskörben lerendezi a dolgot”. És mi lesz velünk? A történelemkönyvekből azt olvashatjuk ki, hogy az éghajlat átalakulása fájdalmas társadalmi-gazdasági következményeket vonz magával; és – bár áldozatok árán – előbb-utóbb spontán alkalmazkodtunk. Ne legyenek illúzióink, hogy civilizációs vívmányaink megóvnak ettől! A kritikus infrastruktúra, a közüzemek (pl. energia- és vízellátó rendszerek, telekommunikációs infrastruktúra, út- és vasúthálózat), az élelmiszer-lánc, az egészségügyi ellátórendszer mind-mind roppant sebezhető – mint azt megtapasztalhattuk az utóbbi idők szélsőséges eseményei kapcsán. Lényeges tehát eloszlatni egy félreértést: nem elsősorban a néhány fokos felmelegedés, hanem sokkal inkább annak térbeni megoszlása és kibontakozási üteme számít! Ám van egy jó hír is: „okos” alkalmazkodási stratégiákkal, összehangolt felkészülési lépésekkel, a hatásokat mérséklő, vagy megelőző beruházásokkal a drámai következmények valószínűleg elkerülhetők, vagy számottevően csökkenthetők!
3. Ki tehet róla?
Sok tudós véleményét tükrözi az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) álláspontja: a földi éghajlaton megfigyelhető változások igen nagy valószínűséggel az emberi tevékenység rovására írhatók és, ha a kiváltó okokon (azaz elsősorban a fosszilis energiahordozók felhasználásán) gyökeresen nem változtatunk, akkor a néhány emberöltőn belül katasztrofális következményekkel kell szembenéznünk. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az IPCC nem folytat önálló kutatásokat, hanem egyfajta „nagyítóként” a tudományos közlemények alapján alakít ki konszenzusos véleményt. Bár e szintetizáló munka igen kiterjedt és szinte katonás rendbe szervezett, mégis időről-időre becsúszik egy-egy hibás eredmény, illetve a tudós testületet a korrupció és a politikai befolyásoltság gyanúja is megérintette. Sokakban az is kétségeket ébresztett a szervezet függetlenségét illetően, hogy az IPCC – az amúgy önállóan is megérdemelt – 2007-es Béke Nobel-díjat egy politikussal (Al Gore USA alelnök, elnökjelölt) megosztva kapta.
Számos kutató szakember, szakmai szervezet klímaszkeptikusnak vallja magát. Szerintük a megfigyelt változások az éghajlat természetes változékonyságának tudhatók be és az üvegházhatású gázok, mint a szén-dioxid, a metán vagy a dinitrogén-oxid légköri felhalmozódása nem feltétlenül vezet felmelegedésre. A klímaszkeptikusok álláspontja szerint globális léptékekben az emberi hatás elhanyagolható, ráadásul a földi környezetben számos önszabályozó mechanizmus működik, amelyek hatásosan kompenzálják a „megszaladó” klimatikus folyamatokat. Gyakran a Gaia-elméletet (a „Földanya mindent megold”) hívják segítségül és a régészeti, paleoklimatológiai eredményekkel támasztják alá, hogy a klímaváltozásban „semmi új sincs”. Az is sűrűn felmerül az érveléseikben, hogy a tudományt mindig is a kisebbségi, esetenként elnyomott nézetek vitték előre; s ez esetében ők lennének e fősodortól eltérő szemlélet zászlóvivői. Mindkét oldal ördögi praktikákkal gyanúsítja a másikat. A klímaszkeptikusok szerint a „klíma lobbi” csak a kutatási pénzekre és a segélyprogramok forrásaira hajt, ráadásul számos tudományos intézmény, szervezet és sztár-tudós egzisztenciája függ e pénzcsapoktól.
A klímatudományos „mainstream” képviselői szerint pedig a klímaszkeptikusok a „sötét erők emberei”, az ipari lobbik pénzelik őket, azért, hogy szennyező termékeikkel minél tovább kereshessenek rajtunk. A szkeptikusok váltig állítják, hogy létezik egy „tudós omerta”, amely nem engedi őket publikálni nívós tudományos szaklapokban. A másik oldalon pedig biztosak benne, hogy a szkeptikusok nem állnak meg a tagadásnál, hanem pénzes háttérszervezeteik segítségével beépülnek a politikába.
Akkor hát, miben lehetünk biztosak?
Abban mindenképp, hogy az emberi tevékenységnek köszönhetően megváltozott a földi légkör összetétele! Az elmúlt 1 millió évben meg sem közelítette napjaink szintjét az CO2 légköri mennyisége: csak az utolsó 100 évben a CO2 koncentrációja 37%-kal, a metáné 156%-kal, a dinitrogén-oxidé pedig 19%-kal növekedett. Legalábbis gyanús, hogy az utóbbi időkben világszerte tapasztalt kedvezőtlen éghajlati jelenségek ezek a rovására írhatók.
A tudósok még jó ideig elvitatkoznak azon, hogy a megtapasztalt klimatikus jelenségeket az emberiség okozza-e, vagy a természet „szórakozik velünk”. A hatásviselők (azaz mindannyiunk) és a következmények szempontjából tulajdonképpen értelmetlen a „ki tehet róla” kérdés: azaz annak feszegetése, hogy a tartós hőhullámok, a pusztító aszály vagy árvíz, romboló szélviharok az emberi tevékenységre vezethetők vissza, vagy sem?
Lényeges következtetés, hogy sebezhetőségünk nem klímaváltozás kiváltó okaitól függ, ahogy az éghajlati alkalmazkodás és a felkészülés szükségszerű lépései sem.
4. Van-e teendőnk?
Akár a természet tehet róla, akár az emberiség rovására írható, legfőbb felelősségünk a tájékozódás és a véleményalkotás. Nem kell feltétlenül a „klímatudósok” vagy a „klímszkeptikusok” táborába bejelentkezni! Nézzünk, olvassunk utána, alakítsunk ki saját véleményt! Vitatkozzunk, legyen téma a családi asztalnál, a baráti partikon, a munkahelyi kávézókban, a virtuális chat-szobákban. (Például az AIDS visszaszorításában is jelentős szerepe van a tájékozottságnak és az emberek közötti „laikus” kommunikációnak.)
El kell oszlatnunk egy félreértést: elsősorban ne az ipart hibáztassuk! Magyarországon például az épületeink fűtése/hűtése, illetve a gépjárműveink felelnek a hazai üvegházhatású gázkibocsátás háromnegyedéért.
Szintén jelentős üvegházhatású gázkibocsátással jár a mezőgazdaság és egyes élelmiszerek nagyüzemi előállítása: például a húsok vagy a sajtok esetében 1 kg termék előállítása 10-30 kg szén-dioxid kibocsátással jár! Ezért, amikor az emberiség klímakárosító tevékenységét illusztráló képi közhelyként füstöt okádó gyárkéményeket látunk, akkor a házunkra, a gépkocsinkra és a tányérunkra gondoljunk. Egy energetikai épületfelújítás (vagy pusztán annyi, hogy 1 fokkal lejjebb tekerjük a termosztátot); az autóhasználati szokásaink átgondolása (pl. családi/baráti telekocsi, rövidebb távra autó nélkül), vagy a zöldségek felé forduló egészségesebb táplálkozás: már nagyokat léptünk egy klímabarát(abb) életmód felé!
Kis pont vagyunk a világszínpadon, érdemes-e egyáltalán a kibocsátás-csökkentéssel erőlködnünk? Mielőtt rávágnánk, hogy nem érdemes, gondolkodjunk „önzőn”. Vajon nem szeretnénk, ha a benzinkútnál csak negyed annyit fizetnénk, miközben autónk trendi és megfizethető árú lenne? Vajon ki állna annak ellen, ha házépítésnél az építész azt ígérné, hogy otthonunkat egy hajszárítóval be lehet majd fűteni, klímaberendezésre pedig ne legyen gondunk, mert sohasem lesz melegebb bent 26 oC-nál? S ki nem szeretné, ha huzatos, zajos, itt-ott penészes otthonából egy „felújítási tündér” egészséges, jó levegőjű, energiatakarékos otthont varázsolna? S van-e olyan, aki nem szeretné lenullázni a villanyszámláját, napelemekkel annyi villanyt termelve, amennyit évente elfogyaszt? Vegyük észre: ezek az „önző” lépesek a fenntarthatóság felé való átmenet útjára vezetnek, és „mellékhatásként” számottevően mérséklik a CO2 kibocsátásokat. Persze mindennek ára van, alkalmazásuk komoly megfontolásokat igényel mind műszaki, mind pénzügyi oldalról. Végül azt se felejtsük el, hogy a klímaprobléma „csak” egy, a világ sorsát meghatározó kritikus kérdések sorában. A túlnépesedés, az elöregedés, a migráció, a biológiai sokféleség csökkenése, az energiakrízis, az urbanizáció, az ivóvízhiány, az élelmiszer-válság, a természeti erőforrások kimerülése, a környezetszennyezés valamint klímaváltozás olyan komplex problémakört alkot, amelyre hatásosan csak „egyszerre” lehetne válaszolni. (Kár, hogy ezt a választ megadó varázsképletet még senki sem ismeri.)
5. Sebezhetők vagyunk, de okos felkészüléssel elkerülhetjük a kiszolgáltatottságot!
Az éghajlatváltozás akár a természet műve, akár az ember tehet róla, hatással van ránk: meg kell válnunk a hamis biztonságérzetünktől! Civilizációs vívmányaik bástyái mögött azt hihetnénk, hogy a fejlett technika, az építményeink, a folyamatosan működő ellátó rendszerek megóvnak minket a természet erejétől. Pedig pont az ellenkezője az igaz: roppant mértékben függünk az éghajlati szempontból sérülékeny infrastruktúrától! Például az áram- vagy a telekommunikációs szolgáltatások hiánya, az út és vasúthálózat használhatatlansága súlyos anyagi és emberi áldozatokkal járhat és térdre kényszeríthet egy várost, vagy akár egy országrészt is.
Az „okos” felkészülésben kiemelkedő szerepe és felelőssége van az önkormányzatoknak. Ki kell alakítani a rugalmasan alkalmazkodó településtervezést és település-üzemeltetést: a városrészek átszellőzésének biztosítása, a csapadékvíz-elvezetés, az utak, épületek, közüzemek „klímabiztossá” tétele nem halogatható! Fontos lenne feltérképezni, hogy az egyes települések, térségek éghajlati sérülékenysége miben jelentkezik, hogyan érinti a „helyiek” egészségét, életminőségét, megélhetését. Bár e vizsgálatok még a kezdetüknél tartanak, az máris világosan látszik, hogy a klímaváltozás következményei nagy térbeni változatossággal „mindenkinek a kertkapujában kopogtatnak”. Ezért a kockázatok kezelésére, a felkészülés és az alkalmazkodás tervezésére nincsenek másolható, sablon-megoldások: a településeknek, térségeknek, ágazatoknak saját sérülékenység-vizsgálatot, önálló stratégiát és kockázatkezelési lépés-sorozatot kell kidolgozniuk. A klímabiztos önkormányzati és ágazati tervezésbe sürgősen bele kell vágni, ehhez az állam részéről biztosítani kell a stratégiai és jogi keretrendszert, az intézményi (módszertani) támogatást és információkat, valamint nem utolsó sorban a klímabiztos tervezéshez szükséges pénzforrásokat is. Szintén sok a teendő a tájékoztatás, az oktatás és a szemléletformálás terén. Hiába készülnének magas színvonalú klímastratégiák, klímabiztos tervek, ha emberek nem ismerik fel ennek jelentőségét, nincsenek meg a szükséges ismereteik a felkészüléshez és az alkalmazkodáshoz. (Igaz, létezik a spontán alkalmazkodás fájdalmas útja is, de azt jobb lenne elkerülnünk..)
S mi következik mindebből?
Az éghajlatváltozás kivédése nem a tárgyalóasztaloknál, hanem az emberek szívében és fejében fog eldőlni. Ha részünkről megfogalmazódik az IGÉNY, hogy „tessék már végre komolyan venni” és a SZÁNDÉK, hogy mi is hajlandók vagyunk beleállni, akkor akár nyertesen is kijöhetünk belőle. A politikusok, a gazdasági vezetők, a tudósok akiknek a felelőssége igen-igen nagy „érdeklődése”, arra fordul, amerre tömegesen nézünk. E szempontból fontos üzenetet hordoz a Magyarország köztársasági elnökének klímavoks-kezdeményezése: mindannyian „szóljunk” a világ vezetőinek, hogy haladéktalanul cselekedjenek.
Végezetül ajánlom az érdeklődő Olvasó figyelmébe Ferenc pápa intelmét: „Ha a klíma közjót jelent, mindenkié és mindenkiért van. Ha nem reagálunk a klímaváltozás jelentette drámára, az annak a jele, hogy elveszítettük a felebarátaink iránti felelősség érzését, amely minden civilizált társadalom alapja.”
Budapest, 2015. augusztus 20.
Dr. Pálvölgyi Tamás
a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet igazgatóhelyettese
a Nemzeti Alkalmazkodási Központ vezetője
