Egy évvel a fukusimai baleset után még mindig nem lehet tudni, hogy pontosan mi okozta a katasztrófát az atomerőműben: mennyiben felelős érte a cunami, és mennyiben játszottak közre más tényezők is. Titkok és kérdések.
Robbanások egy atomerőműben, leolvadt reaktorok, szivárgó tartályok, évszázadokra sugárszennyezett területek, tízezrek kitelepítése… mindez nem 1986-ban, a Szovjetunióban, hanem 2011-ben, Japánban. A Csernobil utáni 25 évben a nukleáris ipar váltig ígérte: az ukrajnai katasztrófához hasonló eset nem történhet meg még egyszer. Fukusimának tehát nem lett volna szabad bekövetkeznie, ezeket a szavakat nem kellene máig olvasnunk, látnunk, hallanunk. Bármi okozta is a fukusimai balesetet, a nukleáris ipar ígérete foszlott szét napok alatt Japánban.
Az iparág számításai szerint a reaktorbalesetek valószínűsége olyan alacsony, hogy gyakorlatilag nem lenne szabad bekövetkezniük. Ennek ellenére az első két (az 1979-es amerikai és a csernobili) eset megmutatta, hogy balesetek márpedig megtörténhetnek. Fukusimával pedig végképp bebizonyosodott, hogy a korábbiak nem pusztán egy gyermekbetegségekkel küszködő iparág melléfogásai voltak – azaz balesetek voltak, vannak és lesznek.
Mivel az atomerőművek a Fukusima jelentette korszakhatár ellenére továbbra is üzemelnek, van némi hiányérzete az embernek: jó volna tudni, mi vezetett ahhoz, hogy a nukleáris energia ellenőrzése kicsúszott a világ egyik legfejlettebb, technológiai alapokra épült társadalma kezéből. És sajnos van egy olyan érzése az embernek, hogy mintha a nukleáris energia terjesztésében érdekelteknek nem is lenne olyan fontos ezt kideríteni. 1986 augusztusában, alig négy hónappal a baleset után, miközben Csernobilban javában építették a szarkofágot, Bécsben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség konferenciáján a szovjet delegáció, Valerij Legaszov akadémikussal az élén, meglehetősen őszintén beszámolt a baleset okairól. Fukusima esetében már az első évfordulónál járunk, azaz egy éve várunk arra, hogy legalább hasonló őszinteséggel tárják fel, mi vezetett a katasztrófához.
Gyakorlatilag egyedül a cunami került a "vádlottak padjára", de közben számos egyéb körülmény hatása nem ismert. Nem tudjuk, mennyiben játszott szerepet a balesetben a méretezésen felüli földrengés. Hozzájárult-e a balesethez az erőmű kora? Voltak-e tervezési hibái a különböző biztonsági rendszereknek? Milyen volt az erőmű biztonsági és üzemeltetési kultúrája, mennyire vették komolyan az öregedéskezelést, mennyire körültekintően, alaposan tervezték meg és hajtották végre a karbantartásokat? Az erőművet felügyelő hatóság lelkiismeretesen végezte-e a munkáját a baleset előtt, elégséges erőforrásokkal rendelkezett-e a felügyelethez? Megfelelőek voltak-e a balesetkezelési előírások, azokat betartották-e? Megfelelően reagáltak-e az érintett intézmények (az erőmű, a hatóságok, a kormány stb.) a baleset során, stb. ?
Bár különböző független vizsgálatok napvilágot látnak, újabb és újabb információk derülnek ki a baleset körülményeiről, hivatalos álláspont továbbra sincs, egy új bécsi konferencia késik. De miért? Annyival összetettebb lenne az eset, mint a csernobili volt? Aligha. A csernobilinál, legalábbis műszaki szempontból, nehéz komplikáltabb helyzetet elképzelni. Közelítsük meg máshonnan a problémát, tegyük fel kérdést: van-e oka titkolóznia a nukleáris iparágnak?
A válaszhoz vizsgáljunk meg a két atomerőmű-baleset közötti néhány különbséget. A csernobili baleset fő okai közül az egyik az volt, hogy a reaktor rossz, csak a Szovjetunióban használatos típus volt. Hányszor hallhattuk azóta érvként: a csernobilihoz hasonló baleset nem fordulhat elő, hiszen a többi erőmű sokkal biztonságosabb. Kétségkívül, a már 1986-ban és ma is elterjedt (könnyűvizes) reaktorok lényegesen különböznek a csernobilitől. Fukusimában valóban nem olyan baleset következett be, mint Csernobilban, mégis azzal azonos szintű, vagyis 7-es fokozatú balesetként volt kénytelen minősíteni a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség.
Csernobil másik oka az igen alacsony szintű biztonsági kultúrában keresendő. A szovjet gyakorlat rémes volt, a hibák tanulmányozásából pedig az iparág állításai szerint sokat tanultak a reaktort üzemeltetők, illetve az azokat felügyelő hatóságok. Fukusima után azonban fel kell tenni azt az igen kellemetlen kérdést, hogy ha a csernobili tapasztalatokkal is felvértezett japánok sem tudják garantálni reaktoraik biztonságát, akkor ki?
Ráadásul Fukusima után Csernobilhoz képest további rizikófaktorként jelentkezik a reaktorok kora. Megkérdőjelezhetővé vált az idősebb reaktorok biztonságossága, ami szintén igen kellemetlen: a ma a világon üzemelő 436 reaktorból 310 idősebb 25 évesnél, átlagéletkoruk meghaladja a 27 évet. Ma olyan atomreaktorok üzemelnek tehát döntően a világban, amelyekről eddig elképzelhetetlennek tartották, hogy a fukusimaihoz hasonló esemény bekövetkezhet náluk. Mégis megtörtént. Ezek, hasonlóan a fukusimaiakhoz, döntően a hatvanas-hetvenes évek biztonsági koncepciójára épültek, amelynek érvényességét a tavalyi katasztrófa megkérdőjelezi. Ráadásul nemcsak biztonsági koncepciójuk tekintetében avulhattak el mára, hanem fizikailag is öregednek. És valószínűsíthető, hogy gond lehet az atomerőműveket körülvevő humán infrastruktúrával is, azaz az ilyen létesítményeket tervező, gyártó, üzemeltető és felügyelő teljes intézményrendszerrel is.
Ez az intézményrendszer ugyanis joggal okolható a baleset bekövetkeztéért. Csak két példa. A japán nukleáris hatóság két hónappal a katasztrófa előtt engedélyezte az 1-es blokk üzemidejének meghosszabbítását. Pedig ha valamikor, akkor végre ezen engedélyezés során figyelembe kellett volna venni azokat – az erőmű építése óta felmerült, amúgy már régóta ismert – tudományos eredményeket, amelyek szerint az erőművet mind földrengés, mind cunami szempontjából rosszul méretezték.
És jóllehet a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség egy 2007-es földrengés után figyelmeztette a japánokat, hogy felül kell vizsgálni az atomerőműveik földrengésállóságát, ennél többre, jogkör hiányában, nem futotta. Pedig az elmúlt egy évben kiderült: áramszünet nélkül elbírja Japán, hogy az 54 reaktorból alig öt működött a tél közepén. Azaz a szükséges vizsgálatokat, javításokat nyugodtan el lehetett volna végezni, mégsem tudta ezt kikényszeríteni senki.
Összességében tehát, az általánosan, jellemzően öregedőfélben lévő blokkokban alkalmazott, könnyűvizes technológiának, nem kérdéses, igen sokat árthat a japán baleset. A nukleáris ipar most nem tud egy bizonyos reaktortípust bűnbaknak kikiáltani: a fukusimaihoz hasonló reaktortípusok gyártásában, építésében, a már üzemelő, korosodó reaktorok további használatában az iparág csaknem egésze érdekelt. És a további kérdések elkerülése érdekében feltehetően arról is egyszerűbb hallgatni, hogy az üzemeltetés kihívásainak a csernobili tanulságok feldolgozása ellenére, továbbra sem sikerült megfelelni. A csernobili balesethez képest így most komoly – elvi – ellenérdekeltség mutatkozik az okok feltárásában. Nyilván egyszerűbb az egészet rákenni a cunamira.
De mennyire veszélyesek a ma üzemelő reaktorok? Az atomerőműveket üzemeltetők és a gyártók összetett számítások alapján azt mondják, az atomerőművek annyira biztonságosak, hogy csak százezer évente történhet bennük baleset. Vagyis 400 reaktorral számolva 250 évente kerülhetne sor egy ilyen eseményre. Ehhez képest az elmúlt 57 évben – mióta atomerőművek működnek a Földön -, már három súlyos atomkatasztrófa következett be, vagyis 19 évente egy. A tapasztalatok alapján a biztonsági számítások nyilvánvalóan rosszak, valahol hiba van.
Eközben Fukusima körül a felszínen azon folyik a vita, hogy a sérült atomerőművet üzemeltető céget államosítsák-e, mert így a kormány több információhoz juthatna a balesetről. Pedig a hangsúly máshol van. Nem csak a Tepco titkolózik ugyanis: a hallgatás, az őszinte szembenézés halogatásában az egész iparág érdekelt, amit remekül tanúsít, hogy a feltárást a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség sem sürgeti túlzottan.
Ami ma Fukusima körül folyik, az megejtő: míg 1986-ban a titkolózás mesterei egyszerűen kénytelenek voltak meghajolni a nemzetközi nyomás előtt, addig 2011-ben, az internet és információs társadalom világában, a lényegesen kisebb eltussolási rutinnal rendelkező, demokráciában élő japánok nyugodtan elpiszmoghatnak mellékes kérdéseken. Egyszerűen azért, mert rajtuk nincs akkora teher: a közvetlen vészhelyzet elmúltával, a külső (formális, politikai és szakmai) nyomás gyakorlatilag eltűnt.
Az az intézményrendszer tehát, amely elhibázott felépítése vagy hibás működése révén hozzájárult a katasztrófához, az most, azzal, hogy nem igyekszik kideríteni az okokat, továbbra sem végzi a dolgát. Márpedig a fukusimai baleset okait teljeskörűen fel kellene tárni, mert az atomerőművek biztonságának alapjait csak azok alapján lehet felülvizsgálni. Csak ez után lehet eldönteni, hogy mi legyen a kiöregedőfélben lévő atomerőművekkel, különben attól kell tartanunk, hogy legkésőbb 2030-ig valahol újabb rendkívüli esemény lesz.
Kapcsolódó anyagok:
