A félelemmel teli várakozás nem volt hiába. A kagylók többsége valóban állt a homokban, de úgy, mint a lábon száradt fák. Héjuk szétnyílt állapotban, tátongó ürességgel. A lakatlan kagylóhéjak élőt próbáltak mímelni, de legfeljebb a héjukon élőbevonatot képező algák és néhány állat révén volt jelen az élet bennük és rajtuk. A haditemetők monoton fejfáiként álltak az üres kagylóhéjak az aljzatban.
Nem csupán jól hangzó címet kívántam kitalálni rövid írásomnak Deila Owens világsikert hozó első regényének címét alapul véve. A meghökkentő regénycím (a belőle készült filmé is ez) – Ahol a folyami rákok énekelnek ─ azt sugallja, hogy ott van még háborítatlan természet és a természetben menedéket kereső ember számára biztonság, ahol jól érzik magukat az állatok.
Pár hete jártam az Észak-Adrián, ahol több mint negyven éve voltam először. Néhány partszakaszon azóta is gyakran megfordultam, jól ismertem több olyan – búvárnyelven szólva- merülőhelyet, ahol megtapasztalhattam, hogy milyen az, amikor jól érzik magukat az állatok. Az utóbbi tíz évben eszméltem csak rá, hogy milyen mértékben felgyorsultak a kedvezőtlen változások. Ennek egyik jeleként számos régi ismerőssel egyre ritkábban találkoztam rendszeres évi látogatásaimnál. Korántsem csak Milánra, a nálam kicsit idősebb piráni halászra utalok. Folyamatosan nőtt az idegen fajok, a jövevények száma a tengerben. Évről-évre értek a meglepetések, melyek egy részének – újdonságukból adódóan – talán még örültem is, bár tudtam, láttam, hogy a változás egyre erőteljesebb.
![](https://greenfo.hu/wp-content/uploads/2022/10/sonkakagylo-strunja-horvatorszag-2013-kep-szinetar-csaba-1024x768.jpg)
A szlovén Isztrián 1989 nyarán jártam először, az akkor még éppen regnáló Jugoszlávia végnapjaiban. Az Isztriai-félsziget keleti és déli szakaszait elhagyva egy búcsúfürdésre álltunk meg akkor Koper határában. Az ipari hangulatot árasztó kereskedelmi kikötő hátterét látva úgy gondoltam, hogy ez egy gyors megálló lesz. A partról nem sejtettem, hogy olyan sonkakagylókat rejtő neptunfű mezőben találom magamat, ahonnan csak több órányi szabadtüdős merülés után tudok megszabadulni.
![](https://greenfo.hu/wp-content/uploads/2022/10/sonkakagylo-kezben-horvatorszag-kep-szinetar-csaba-796x1024.jpg)
Ezt követően harminc éven keresztül hol családosan, de legtöbbször diákjaimmal jöttem évente 1-2 alkalommal, hogy a sekélytengeri élővilágot minél jobban megismerjem és megismertessem. „Covid előtt” egy évvel, 2019-ben még gyönyörködtem a Fiesai-öböl sonkakagylóiban, melyekről készült kis videómat egy kolléganőmmel – Dr. Török Juliával – is megosztottam. Levelében írta, örül, mert látja, hogy a többségük még él, de a helyzet reménytelen, mert egy egysejtű élősködő rohamos terjedése nyomán drámaian pusztul a faj, és ez már az Isztriai-félsziget déli részein is tapasztalható.
Várakozással, és persze félve merültem ez év szeptemberében újra a jól ismert öböl vízébe. A feltűnően jó átlátszóságú felső métereket elhagyva, az első 7-8 méter mélységben lévő homokos platón már távolról lehetett látni a jól ismert sonkakagylók sziluettjeit. Az átlagosan 50-60, ritkábban akár 80-90 centiméter hosszúságú kagylók merőlegesen álltak a laza homokos aljzatban.
A félelemmel teli várakozás nem volt hiába. A kagylók többsége valóban állt a homokban, de úgy, mint a lábon száradt fák. Héjuk szétnyílt állapotban, tátongó ürességgel. A lakatlan kagylóhéjak élőt próbáltak mímelni, de legfeljebb a héjukon élőbevonatot képező algák és néhány állat révén volt jelen az élet bennük és rajtuk. A haditemetők monoton fejfáiként álltak az üres kagylóhéjak az aljzatban.
A Piráni Akváriumban, mely tanulmányútjaink egyik megszokott helyszíne végtelenített üzemben vetítik a Pulai tengerbiológiai állomás biológusai által készített filmet a Földközi tenger legnagyobb kagylófajának, a sonkakagylónak a tragédiájáról. A spanyol partoktól 2016-ban indult pusztító járvány okozója, egy olyan élősködő egysejtű (Haplosporidium pinnae), melyről valószínűsítik, hogy a kereskedelmi hajók ballasztvízével jutott be a térségbe. „Jól” érzi magát, hiszen melegigényes faj, 13,5 °C foknál hidegebb vízben nem szaporodik, de ott már ez a kagyló sem. A megfertőzött kagylók halálozási aránya a vizsgálatok szerint 100%. Sokan fogtak össze, hogy tudásukat és forrásaikat a faj kipusztulástól való megmentésére összpontosítsák.
Közben szükségszerűen folytatódik a tengeri kereskedelem, és vele a véletlenszerűen hurcolt fajok utaztatása, a világtengerek évmilliók alatt kialakult mintázatainak „újratervezése”, de nevezzük inkább véletlenszerű (önkényes) összekeverésének. Most már a klímaváltozást tagadók is csendben tudomásul veszik a szárazföldön és vizekben tapasztalható felgyorsult hőmérsékleti változásokat. Az élőlények természetesen tökéletesen érzékelik ezt, számos trópusi faj tudja elterjedési területét a megváltozott körülményekhez igazítani.
Több szempontból is határkő volt számomra ez a most őszi adriai merülés. Eddig mindig találtam optimizmusra okot adó jeleket is a Fiesai- és Strunjani-öblökben.
Milánnal, a kilencvenes években megismert piráni halásszal nem találkoztam idén. Hagyományos halászeszközei már nem biztosítottak számára megélhetést az elszegényedett tengerben. Évek óta nem halászott, de azért ott szokott lenni valahol a Tartini tér melletti kikötőben, vagy valamelyik teraszon. Idén már a sonkakagylókkal sem találkoztam, csak a „fejfáikat” láttam. A természet csodákra képes, ezt biológusként is tudom értelmezni. Bizonyára nem reménytelen, hogy a Földközi tenger egy eldugott öblében lesznek túlélői e fajnak, ami annak a népességnek a genetikai adottságai, avagy a szerencsés, de véletlenszerű környezeti körülményeknek köszönhetően nem pusztul ki. A nemzetközi természetvédelmi unió a kritikusan veszélyeztetett kategóriába helyezte 2019-ben a fajt.
Hiába tudják egyre többen, hogy mit teszünk a Földdel. Tűzzel-vassal ragaszkodunk a megszerzett javak fenntartásához. Már egyre ritkábban halljuk a fenntartható fejlődés fogalmát, ami eleve értelmezhetetlen a természeti rendszerekben. Csak egy szintig lehet fejlődni, onnantól legfeljebb egy egyensúlyi állapotot lehet némi kilengésekkel fenntartani. A világ fejlettebbnek mondott országai egy illúziót kívánnak fenntartani, és vannak, akiket ez is kielégít.
![](https://greenfo.hu/wp-content/uploads/2022/10/meretrix-lyrata-kagylo-horvatorszag-kep-szinetar-csaba-1024x768.jpg)
Közben meghozták a tengergyümölcseivel megpakolt makarónit a parti sétány teraszán. Nézem, ismét egy ismeretlen kagyló. No, íme mégis megismerek egy újabb fajt idén is az adriai tanulmányúton. Egy kifejezetten dekoratív és roppant kemény héjú kagyló jelent meg a Trieszti-öböl éttermeinek kínálatában. Némi nyomozás alapján kiderül, hogy vietnámi folyótorkolatokban tenyésztett délkelet-ázsiai jószágról van szó (Meretrix lyrata). Egy trópusi kagylókkal foglakozó specialista segítségével tudtam azonosítani. Ő Alaszkában és Spanyolországban találkozott a fajjal, hasonlóan étteremben. Az íze és a kinézete hasonló más kagylókéhoz. Az illúzió működik.
Kérdem, ki csodálja, hogy a sonkakagylók elhallgattak?
Sajnos az emberek többségét ez nem is érdekli. Attól tartok, hogy a többségük eleve nem is járt ott, és nem is hallotta, „mikor azok énekelnek”.
Szinetár Csaba
Nyitókép: elpusztult sonkakagyló Pinna nobilis. fotó Franco Banfi Biosphoto via AFP