A rovat kizárólagos támogatója
Szeptemberben lesz 25 esztendeje, hogy a Duna Kör és a WWF által a Magyar Tudományos Akadémián rendezett nemzetközi konferencia előadóitól a hazai közvélemény először kaphatott hiteles tájékoztatást, hányféleképpen sérti az ország érdekeit az odáig hírzárlattal és kormányzati propagandával védett dunai vízlépcsőrendszer.
A tömeges felháborodás és a röviddel ezután bekövetkezett politikai fordulat lehetővé tette, hogy Magyarország, ha megkésve is, de kihátráljon a beruházásból. A szlovákok nem éltek ezzel a lehetőséggel, elhallgattatták tudósaikat és környezetvédőiket, és nemzeti presztizskérdést csináltak a magyarok dacára felépített gabcikovoi duzzasztóműből. Meciarnak kellett a fínom tapintattal október 23-ra időzített erőszakos Duna-eltérítés, nekünk nem hiányzott a Szigetköz és a Dunakanyar tönkretétele.
A dunai gátépítésben érdekelt szűk szakmai csoport azóta nálunk is minden alkalmat megragad, hogy régi sérelmét felemlegetve a vízlépcsők előnyeit bizonygassa. Szinte minden bajunkra gyógyírt jelentenének, állítják: árvíz, aszály, globális felmelegedés, energiaválság mind elkerülné belépcsőzött hazánkat, csak a turista és az áruforgalom tódulna a tóvá terebélyesedő Dunához, a vadregényes visegrádi vízeséshez, ha ők végre szabad kezet kapnának.
Legutóbb, az árvíz apropóján az Index közölte nagy terjedelemben egy műegyetemi kolléga véleményét, készpénznek véve annak minden szavát. Nem fogok pontról pontra megfelelni szakállas érveire, ahogyan évről-évre tesszük, amikor a menetrendszerű támadások beindulnak, éspedig azért nem, mert ha belemegyek a szakmai részletekbe, nem olvassák el, ha pedig röviden válaszolok, rám fogják, hogy bölcsész vagyok, és nem tudom, mit beszélek. A dunai duzzasztás vélt hasznáról és természeti következményeiről egyébként tömör összefoglalót nyújt a jövő nemzedékek (azóta megszűnt) országgyűlési biztosának 2011-ben közzétett állásfoglalása, melynek elkészítésében minden érintett tudományág képviselői részt vettek. Érdekes módon, a sajtó annak idején nem csinált szenzációt belőle.
Ami az árvizet illeti, Mészáros kijelentésének racionális magva annyi, hogy ha Esztergom és Nagymaros között vagy bárhol másutt a duzzasztáshoz tervezett 6-8 méteres gát választaná el a folyót a parttól, azon bizony nem menne át a víz. Ilyen magas parti védműveket egyébként duzzasztás nélkül is építhetnének bárhol – a duzzasztás ugyanis, ó nyájas olvasó, nem a párhuzam- hanem a keresztgátakról szól -, azonban nem építenek, nem is volna semmi értelme. Iszonyatosan sokba kerülne, egymástól elvágva tönkretenné a víz és a partok élővilágát, rettenetesen elcsúfítaná a tájat, a folyót pedig csak azok láthatnák, akik felkapaszkodnak a gát tetejére. Hogy a háztető magasságban hömpölygő ár azután csökkentené vagy növelné a partmenti településekre leselkedő veszélyt, azt döntsék el a vízügyi szakemberek.
Komolyan persze, a nyilatkozó sem a gátak árvízvédelmi jelentőségét gondolta, a többiről azonban nehéz bármi újat mondani. Újszülöttek kedvéért: a duzzasztott terekben a kiülepedő súlyosan szennyezett iszap, a gát alatt a talajvíz szintjének süllyedése lerontaná a létfontosságú parti szűrésű kutak teljesítményét és az azokból nyert ivóvíz minőségét. A vízviszonyok megváltozása természetközeli állapotukat őrző nedves területeket és vízfolyásokat veszélyeztetne, a Szigetközben tönkre is tette őket. A Szigetközbe – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem a magyarok ellenkezése miatt, hanem az eredeti államközi szerződés értelmében jut ilyen kevés víz, függetlenül attól, hogy a “csap” szlovák vagy magyar területen van.
a Duna több, mint hajóútA hágai bíróság állásfoglalása szerint – az ott érvényesnek ítélt csehszlovák-magyar államközi szerződéssel is összhangban – ökológiailag megfelelő mennyiségű vizet kellene a Duna eredeti medrébe juttatni. A magyar félnek jogában állna, hogy a vízhozam rá eső felét, ha úgy látja jónak, akár teljes egészében az ökológiai vízigény kielégítésére fordítsa, azaz az eredeti állapot részleges helyreállítására. Nem a hágai pert veszítettük el, hanem az ítélet végrehajtása hiúsult meg a szlovák fél makacs ellenállása miatt. Birtokon belül lévén, büntetlenül és ingyen termelhetnek áramot a vitán felül magyar tulajdonú, önkényesen elterelt víztömeggel. A magyar kormányok erélytelen és következetlen magatartása az akadozó kétoldalú tárgyalásokon nem utolsó sorban azoknak köszönhető, akik minden eszközzel azon munkálkodnak, hogy a magyar felet rávegyék a szlovák verzió elfogadására. Szomszédaink érdeke azt kívánná, hogy építsük meg a rendszer csúcsrajáratását biztosító nagymarosi gátat, és ne vizet, ne is a jogtalanul használt víz árát követeljük rajtuk, hanem vegyünk részt mi is az áramtermelésben, a költséges rendszer üzemeltetésében és karbantartásában. Köszönjük, áramot ilyen áron nem kérünk.
A paksi atomerőmű kedvéért pedig még úgy se kérünk duzzasztást, ami elárasztaná a Duna-Dráva Nemzeti park legértékesebb területeit. Ez egyébként olyan sokféle nemzetközi szerződésbe ütközne, hogy talán nem kerül rá sor. De az is igaz, hogy e nélkül a kibővített paksi erőmű hűtővize több fokkal melegítené fel a Duna alsó folyásának hőmérsékletét, ami jelentős károkat okoz majd az ottani vizi élővilágnak. Ezek azonban nem a duzzasztás mellett, hanem az atomerőmű ellen szóló érvek.
Nem vitás, a magyarországi Duna-szakaszon volna mit javítani a hajózó útvonal minőségén. Lehetne is: környezetbarát eszközökkel, kisléptékű, célirányos beavatkozásokkal, melyekre tervek is készültek, de ezekre sem jutott pénz. Többek között azért nem, mert a vizi áruszállítás nekünk sajnos, jelenleg nem sokat jövedelmez, nincs mit szállítanunk. Nem mintha a tervezett 2-3-4 keresztgát és a zsilipeléssel járó macera olyan vonzó megoldást jelentene a hajóskapitányoknak.
Megfigyeléseim szerint ennél hosszabb terjedelemben a Duna sorsával csak azok hajlandók foglalkozni, akiket úgysem fogunk soha meggyőzni arról, hogy a költségvetési milliárdok eltérítése nem orvosolná a Duna eltérítésével okozott károkat. A mai világban azonban az ivóvízbázisok és nedves területek védelme összehasonlíthatatlanul kedvezőbb megítélésben részesül, mint a nyolcvanas és kilencvenes években. Ezért gondolom, hogy a kialakult helyzeten nem újabb nagyléptékű, drága műszaki beruházásokkal kellene segíteni, hanem a diplomácia és a nemzetközi jog eszközeivel.
