A Kínai KP döntése nyomán 130 milliós megaváros épül Peking körül. A Pekingből, Tiancsin kikötővárosból és Hebei tartományból álló kolosszus 200 ezer négyzetkilométerre terjed majd ki. Máris megkapta a földrajzi nevekből összevont kommunikációs becenevét: Jing-Jin-Ji.
Kína urbanizálódása valóságos forradalmat él át, mennyiségi és minőségi értelemben egyaránt. Az óriási országot gyökeresen átalakító belső migráció mértékére egyetlen reális párhuzam mutatkozik: a XIX. század második felében Európából az új világot jelentő Amerikába átáramló tíz- és tízmilliók története.
1980-ban kevesebb mint 200 millió városlakója volt Kínának. 2011-ben az urbanizálódás már történelmi mérföldkőhöz érkezett: a városi népesség létszáma elérte a 691 milliót, az összlakosság 51 százalékát. Ami az Egyesült Államoknak jó 130 évébe tellett, ahhoz Kínának 30 évre volt csupán szüksége. Még hajmeresztőbb a szakértők becslése, amit érzékelhetően alátámaszt a minapi pekingi döntés is, miszerint 2030-ra egymilliárd kínai él majd városokban.
Senzen – amúgy a történelmi kínai átalakulás kezdetének színhelye – az 1980-as évek elején álmos kis halászfalu volt csupán Hongkong tőszomszédságában. Napjainkban már tízmillió főt meghaladó, csillogó, vibráló nagyváros. Kínának 200, egymillió lakót meghaladó városa van immár, köztük tucatnyi öt- és tízmilliós megalopolisszal. Kifelé haladva a városmagokból olyan, mintha egy sajátos időutazás részesei lennénk, mintha a győzedelmeskedni látszó kapitalizmusból araszolgatnánk visszafelé, a letűnt szocialista rend irányába.
Szinte minden városközpont Manhattan-szerű, anyag- és formagazdag, egymással eszelős magassági versenyt vívó felhőkarcoló-seregből áll, ahol az életviszonyok is a nyugati kultúrkörre emlékeztetnek. Sanghaj elegáns főutcája, a Nancsing road kevéssé különbözik a New York-i Fifth Avenue-tól. E példátlan, robbanásszerű városiasodás legfőbb hajtóereje a gazdasági-társadalmi felemelkedés tömegigénye, ahogy az ország jelenlegi legfőbb vezetője, Hszi Csin-ping államelnök plasztikusan megfogalmazta: a „kínai álom” valóra váltása. Profán hasonlattal élve: Kínában a városiasodás olyan módon alkotja a társadalmi-gazdasági átalakulás keretét, miként az emberi szervezetben a fehérje, amelyben az élet alapvető eseményei zajlanak.
Nem szorul magyarázatra, hogy a város összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételrendszert kínál az oktatás, az egészségügy, a munkavállalás, általában a boldogulás terén, mint a falvak. Kínában is ez a tömeges migráció csillapíthatatlan hajtóereje. Emellett a városépítés szinte belső kényszerét magában hordozza Kína sajátos fiskális politikája is. Következményeként a helyi önkormányzatok krónikus pénzhiányban szenvednek, s ebből a természetes kiút a köztulajdonban álló földek ingatlanfejlesztőknek történő értékesítése.
Így tehát párban jár a helyi vezetés bevételi forrásainak növelése és a várostervezés, de nemritkán ez a korrupció melegágya is. Időnként és helyenként az építkezési láz elszakad a piaci realitásoktól, s így nőhetnek ki a földből városok teljes infrastruktúrával, olykor még metróval is felruházva – csak épp azok hiányoznak, akik élettel tölthetnék meg: a városlakók. Külső szakértők emiatt riogatnak az „ingatlanbuborék” veszélyével, hisz adódtak pillanatok, amikor 65 millió üres lakást tartottak nyilván.
Ám ami nyugati optikán át valóságos veszélynek tűnik, azaz a kínai modell természetéből fakadó, időnként öncélú, túlhajtott építkezés, a nagy társadalmi átrendeződés évtizedeit élő óriási országban biztosan nem vezet ingatlanpiaci robbanáshoz. Összességében a kereslet szinte kiapadhatatlan, évente húszmilliónyi ember tódul a városokba a magasabb életszínvonal, a jobb élet reményében. Előbb-utóbb valamennyi urbánus település, a „szellemvárosok” is benépesülnek.
Emiatt aztán a városfejlesztés önmagán túlmutató makro- és világgazdasági súlyú folyamat, amelyen belül az elmúlt évtizedben dominált a semmiből teremtett új város, szemben a meglévők bővítésével. Nyilvánvaló, hogy a városépítés kedvező szociális-gazdasági eszköz a növekedési ütem országon belül és kívül aggodalommal kísért csökkenésének mérséklésére. Joseph Stieglitz, az ismert Nobel-díjas amerikai közgazdász szerint eredendően két tényező adhat reményt egy világméretű pangás megakadályozására: az Egyesült Államok lüktető, technológiai megújulása és az urbanizáció forradalma Kínában.
Ennek ellenére az áldás mellett ma még bőséggel tartalmazza az átok elemeit is az urbanizációs forradalom.
Tom Miller, a kérdés ismert szakértője, a Kína urbánus milliárdja című könyv írója legkevesebb 250 millió főre becsüli azok számát, akik városokban élnek ugyan, de a szó klasszikus értelmében nem tekinthetők urbánus polgárnak. Azok a migránsok, akik a születési helyet rögzítő családi lakhelynyilvántartás, a hukou szerint jogilag falusi lakosok, a városba költözvén elemi jogaiktól megfosztott, kiszolgáltatott futószalagtömeggé válnak.
Még a tömeges városba özönlés kezdetén, 1989-ben fogadták el azt a törvényt, amely a legszigorúbb fékrendszerrel próbálta lassítani a városok ellenőrizhetetlen bővülését. Ez azonban a jelek szerint túl jól sikerült, s ha Kínát valami tényleg fenyegeti belülről, az azoknak az embermillióknak a tűrési határa, akiknek – s itt százmilliókról van szó – nemritkán a puszta fekvőhely életük egyetlen biztos pontja a hőn áhított városban.
Urbanisztikai szempontból az a legsúlyosabb kifogás az építkezési lázzal szemben, hogy a semmiből teremtett, új városok, de még a reflektorfényben álló történelmi metropolisok – Peking, Sanghaj, Kvangzsu, Kunming stb. – milliós peremkerületei is sivárak, híján vannak a zöld területnek, a kikapcsolódásra, rekreációra alkalmas elemi infrastruktúrának. Jószerével kisöprik a hagyományos kínai építészet maradványait.
Épp csak a lélek hiányzik ezekből a gigantikus városnegyedekből, s végső soron inkább éjjeli menedékhelyként szolgálnak a beáramló vidéki tömegeknek, mintsem valóságos otthonként.