A láptavak környéki vegetáció változatos szerkezetű, cserjékkel, fűzekkel, esetenként idősebb nyárakkal tarkított. Kis területen belül tehát eltérő ökológiai adottságú mikroélőhelyfoltok találhatók, igen változatos környezeti tényezőkkel. Ez a vegetációszerkezeti sajátosság kiemelt ökológiai jelentőségű a madárfauna számára, hiszen kis területen belül a megfelelő fészkelőhelyet és táplálékbázist találnak maguknak a bokorlakó és erdőlakó fajok, sőt egyes ragadozók is.
Magyarország mintegy 265 fészkelő madárfajából ötven faj állandó vagy időszakos jelenlétét sikerült kimutatni ezen az élőhelyegyüttesen. Szembetűnő a bokorlakó fajok viszonylag nagy száma, ami regionális viszonylatban is jelentős. Ez elsősorban a terület fás szárú borítottsági gazdagságával, valamint az egyes mikrohabitatok változatosságával magyarázható. A ragadozó életmódú fajok közül egyik sem költ a területen. Azonban téli vendégként (erdei fülesbagoly) vagy átvonulóként (barna rétihéja) esetleg itt vadászóként (karvaly, vörös vércse, egerészölyv) rendszeresen megfigyelhetők a területen.
A röptében csillogó kék drágakőként ragyogó jégmadár Európában, Ázsiában és Afrikában is él, ahol többnyire kisebb folyók és patakok partján halászik. A madár testhossza 16-17 centiméter, a szárnyfesztávolsága 24-26 centiméter, testtömege 34-46 gramm. A zömök testalkatú, aránylag nagyfejű madárnak, rövid farka és hosszú, egyenes csőre van. Elsősorban az apró halivadékkal táplálkozik, amelynek mozgását a vízparti bokrok és fák vízfölé hajló ágain ülve lesi mozdulatlanul. A jégmadár fejbúbja, tarkója, háta és farka csillogó kék, míg hasoldala rozsdabarna. Szemén át fahéjszínű pászta húzódik, amely a nyak oldalán világosodva folytatódik. A madár szeme barna, torka fehér. Különös módon a színpompás jégmadár díszes mintázatával jól el tud rejtőzködni mind a táplálékát képező halivadékok, mind pedig a ragadozó madarak, például a dunakeszi lápon is élő karvaly elől. A hasa olyan színű, mint valami elszáradt növényi rész, így a vízfelszín alól feltekintő halivadékok számára láthatatlanul illeszkedik a vízparti sűrűbe a mozdulatlanul lesben álló madár. Háti oldala a csillogó kék víztükröt utánozza, miáltal a magasból vadászó ragadozó madarak elől is rejtve maradhat.
A jégmadár emésztése a többi halászmadárhoz hasonlóan igen gyors. A halak szálkáit, pikkelyeit és úszóit nem emészti meg, ezeket kiöklendezi. Érdekes módon fészkeléskor 6-7 gömbölyű, fehér tojását ilyen kiöklendezett halmaradványokra rakja. Tojásait halászhelyeinek közelében a függőleges partszakaszba vájt, méternyi hosszúságú katlan mélyén rejti el. A tojásokon 21-27 napig kotlik. A fiókákat a hím és a tojó közösen gondozza.
A jégmadár Magyarországon nem számít ritka madárnak a vizes élőhelyek mentén. Fészkel a kisebb folyóknál és hegyi patakoknál, de az Alföldön az állóvizek közelében is megtalálja létfeltételeit. A hideget jól viseli, ezért azokat az élőhelyeket, ahol télen is hozzájut halzsákmányhoz, nem hagyja el a kemény hidegek ellenére sem. A kisebb állóvizek többsége télen teljesen befagy, ezért a jégmadarak ilyenkor az áramló vizekhez vándorolnak, ahol télen is halászhatnak. A dunakeszi láp ebből a szempontból is különleges élőhelynek számít, hiszen annak ellenére, hogy állóvízi élőhely, mégsem fagy be teljesen, mert láptavai mélyén olyan talajvízforrások fakadnak, amelyek még a legkeményebb teleken sem engedik megdermedni a teljes vízfelszínt. Így a pompázatos jégmadarak röptében akár januárban is gyönyörködhet az erre járó. A dunakeszi lápon költő jégmadár hazánkban védett faj, egyedeinek eszmei értéke 50 ezer Ft.
A vízimadarak közül gyakran találkozhatunk az Európában és Közép-Ázsiában költő szárcsával. A fekete madár szeme piros, csőre és homloklemeze vakító fehér.
Hazánk leggyakoribb récéje, a tőkésréce, más néven vadkacsa is költ a dunakeszi lápon. A gácsér szeptembertől májusig viseli díszes násztollazatát, az egyéb időszakokban a tojóhoz hasonló megjelenésű. Ilyenkor feje fémes zölden csillogó, nyakán fehér gallér van, melle gesztenyebarna, oldala és hasa világosszürke. Testének felső része, a nyak tövétől a hát közepéig, valamint a szárnyai külső felülete barnásszürke, a hát közepétől kezdődően kékesfekete, egészen a farokig, melynek oldalsó szegélyét a fehér színű kormánytollak alkotják. A farok közepén 3-4 szál fekete, visszahajló, ún. gácsértollat visel. A vízi életmódú fajok száma a lápterület kis mérete miatt alacsony. Ezzel szemben a bokorlakó énekesek nagy egyed és fajgazdagsága mutatja a terület madárfaunisztikai értékességét.
Az emlősök esetében a terület kis mérete miatt igen kis egyed és fajgazdagság figyelhető meg. Természetvédelmi oltalomban csupán a koraidenevér tartozik, azonban az itt előforduló példányok feltehetően a közeli lakótelepek panelhasadékaiban húzzák meg magukat napközben és csak inni, illetve táplálkozni (elsősorban szúnyogokra vadásznak) járnak ide.
A pézsmapocok egy faunaidegen, Észak-Amerikából behurcolt faj. Az őzek a bolygatott terület határában húzódó sűrű cserjésekben húzódnak meg.
A dunakeszi láp és környezete elsősorban kétéltű- és madártani szempontból rendkívül értékes. Az itt élő populációkat komoly mértékben veszélyeztetheti a terület nagyságának további csökkenése. Ennek következtében a fészkelő illetve táplálkozóhelyek feldarabolódnak, és ez egyre kisebb állomány megtelepedését teszi lehetővé. Igen komoly veszélyforrást jelent a folyamatos antropogén zavarás, ami részint az állandó szemétterhelést, részint padig párzási, költési időszakban való zavarást jelenti. Az utak által okozott zaj, por és forgalomnagyság a madarak számára jelenthet igen komoly problémát, hiszen a terület elhagyását vagy az oda való visszatérést zavarhatják. A párzási időszakban vagy a telelőhelyekre való húzódás idején, az utakon átkelő kétéltűek vannak fokozott veszélynek kitéve. A nyaralókhoz vezető földutakra ez fokozottan érvényes, hiszen az állatok számára vonzóbb egy ilyen úton való átkelés, mint az aszfaltútra való felkapaszkodás. A mozaikos maradványjellegű lápterület ennek ellenére rendkívül faj- és egyedgazdag gerinces állatvilágnak ad otthont. Az itt található fajok legtöbbje a közelben máshol nem találhat magának megfelelő élőhelyet, tehát ennek megszűnése az itt élő fajok többségének Dunakeszi környezetéből való eltűnéséhez vezethet.
A tó gerinctelen állatvilága elsősorban a vízi növényzethez kötődik. A csillárkát elkerülik az általa kiválasztott kémiai anyagok miatt, ezért leginkább a fonalas zöldmoszat között és a forrásmohában élnek. Ezek sűrűjében gyakori az 5-10 mm-es hosszúcsápú csőröscsiga, mely héjfedőt visel a lábán, ezért a házába visszahúzódva képes elzárni a ház bejáratát. A tóban gyakori még az éles csiga, a nagy tányér csiga, a karcsú csiga és a nagy mocsárcsiga.
Kiölthető szúróormányával támadja meg a puhatestűeket a csigapióca. A piócára jellemző az ivadékgondozás, petecsomóit, és egy ideig a kikelt kis piócákat is hasoldalán magával cipeli, és megvédi. A tó ritka gerinctelen állata az orvosi pióca. Az orvosi pióca a zsákmány közelségét a víz mozgásából vagy a talaj rezgéséből érzékeli, és kígyózó úszással elindul felé. Nemcsak melegvérű állatokon, hanem békákon is élősködhet, de ivarérettsége előtt mindenképpen emlős vagy madár vért kell szívnia. Az orvosi pióca színe igen változatos, néha díszes mintázatú. A sárgászöld hasoldal, fekete foltokkal tarkított. A hasoldal szélein fekete sáv húzódik, amely a háti rész sárga szegélyével érintkezik. A zöldesbarna hátoldalon rozsdabarna sávok futnak, melyeket fekete foltok szakítanak meg. Ez eredményezi az állat márványozott mintázatát.
Az orvosi pióca az állkapcsos nadályok közé tartozik. A névadó álkapcsok, három, a szájüregben található félhold alakú fogazott képződmények, amelyekkel a pióca 1-2 mm mély Y-alakú sebet fűrészel a zsákmány bőrébe. Innen szívja fel izmos garatja segítségével a vért, miközben véralvadás gátló anyagot, hirudint juttat a sebbe, mely így még a szívás után is sokáig vérzik. A vér a pióca gyomorbél-ágaiban raktározódik. A tó nyílt vízben lebegő kisrákjai (vízibolhák, kandicsrákok), csípő– és bojtos szúnyog lárvái mellett a növényzetben gyakoriak a bolharákok és a közönséges víziászkák. A rovarlárvák közül a kétszárnyú lárvák jelennek meg nagyobb egyedszámban. Közülük leggyakoribbak az eutrofizálódó partszegélyeken a nagy szerves-anyag-tartalmú víz indikátor szervezetei, mint például a herelégy-, redősszúnyog-, árvaszúnyog és a katonalégy lárvák. Az aljzaton gyakoriak még a laposhasú acsa lárvák és az örvényférgek közé tartozó mocsári- és fekete planáriák. A fonalas zöldmoszat lakói a kistermetű csiborok és csíkbogarak (pl. gyakori gömbcsíkbogár, ciripelő bukóbogár, harántsávos gyászcsíkbogár).
Előfordul itt a sárgaszegélyű csíkbogár, gyakori recéscsíkbogár, gyűrűscombú barázdáscsíkbogár és az óriás csibor is. A vízfelszín lakói a vízi ugróvillások, a víztaposó poloskák és a molnárkák.
A tó vizébe az évek során sok korhadó ág és fatörzs került, amelyek a megtelepedéshez kiváló aljzatot biztosítanak két csalánozó, a zöldhidra és a közönséges hidra, az édesvízi szivacsok és a mohaállatok számára. Az utóbbi két csoportba tartozó, helyhez kötött fajok az ágak vízbemerülő részén alkotnak sárgás, barnás telepeket. Jelenlétük a láp tiszta vízének egyértelmű bizonyítékai.
A telepes testű állatok ősszel elpusztulnak, és csak speciális szerveik élik túl a telet, amelyekből tavasszal újraképződnek. A szivacsok esetében ilyenek a fatörzseket borító 1 mm-es narancssárga gyöngysarjak és a mohaállatok vízfelszínen úszó fekete tartóspetéi, mely utóbbiak csak tavasszal emelkednek fel a pusztuló telepből, hogy szétsodródva a vízen, hozzájáruljanak a faj elterjedéséhez.
Nyitókép: Szürke gém. Fotó: Tenki Lajos
Előzmények:
A dunakeszi láp megmentése a civil összefogás győzelme. 1. rész: A dunakeszi láp
A dunakeszi láp megmentése a civil összefogás győzelme. 2. rész: A dunakeszi láp növényvilága
A dunakeszi láp megmentése a civil összefogás győzelme. 3. rész: A dunakeszi láp állatvilága – kétéltűek, hüllők
