A kutató fogott egy gyönyörű madarat, amelyet már vagy fél évszázada nem láttak a tudósok… Azután megölte. Ennyire egyszerű és otromba volna ez a történet? Hogyan szolgálja az élőlények gyűjtése a védelmüket?
Nemrégiben a fentihez hasonló címmel bejárta a világsajtót a hír, hogy az Amerikai Természettudományi Múzeum Biológiai Sokféleség és Természetvédelmi Központjának kutatója, Christopher Filardi a csendes-óceáni Salamon-szigetekre szervezett zoológiai expedíció során függönyhálóval fogságba ejtett egy jégmadárféle bajszos halciónt (Actenoides bougainvillei excelsus), amelyet elaltatott, és kipreparált. A madár szinte teljesen ismeretlen volt a tudomány előtt, mindössze három kitömött nőstény példánya létezett két tudományos intézetben. Ezen kívül a múltban még egy példányát látta valaki elsuhanni a lombok között. Azóta ebből a madárból nyugati ember egyet sem látott.
Az expedíciós csoport, amelynek Filardi is tagja volt, azért utazott a Salamon-szigeteki Guadalcanal-sziget magas hegyeinek ködbe burkolózott ormai közé, hogy felmérje az ott élő, nagyrész ismeretlen élővilágot, és megalapozott információkat nyújtson a terület védetté nyilvánításához. A szigetcsoport erdeit ugyanis faipari és bányavállalatok ritkítják, szükség van tehát a védelmi intézkedés zoológiai megalapozására. A kérdés azonban az, hogy ehhez el kellett-e pusztítani a tündérien bájos és gyönyörű állatot. Mielőtt megpróbálnék a kérdésre választ adni, tegyünk egy kis kitekintést a természettudományi gyűjtemények világába.
Bajszos halción A képen látható példány az első hím, amely valaha kutató kezébe és múzeumi gyűjteménybe került.
Állattetemek és kiszáradt növények a raktárakban – csak a múlt poros dokumentumai?
Mindenki hallott már lepke- és bogárgyűjtőkről. Mindannyian láttunk már tarkábbnál tarkább lepkéket gombostűre tűzve, amint katonás rendben sorakoznak a molyirtótól bűzlő üvegfedelű dobozokban. Többségünk azonban amatőr gyűjtők gyűjteményével találkozik, amelyek talán egy nap tudományos gyűjtemények részeivé válnak, ha szakszerűen építik fel, majd idővel múzeumoknak adományozzák őket – de léteznek ezeknél jóval nagyobb, tudományos közgyűjtemények is. A világ nagy természettudományi múzeumai óriási gyűjteményekkel rendelkeznek. Az Amerikai Természettudományi Múzeum például 126 millió gyűjteményi példányt tart nyilván, de a londoni Természettudományi Múzeum 80 millió vagy a Magyar Természettudományi Múzeum is 10 milliónál több preparált ízeltlábúval, gerinces állattal, embertani lelettel vagy éppen kövülettel és ásvánnyal rendelkezik. Ezek a gyűjtemények több mint két évszázada gyarapodnak.
A gyűjtési elvek az idők során sokat változtak.
Volt idő, amikor a muzeológusok hajlamosak voltak csak bizonyos különleges példányokat gyűjteni, vagy épp ellenkezőleg: az átlagos egyedeket preparálták ki a polcok számára. Mindenesetre fontos szempont volt, és mai is az, hogy az élővilág egyfajta reprezentációját alakítsák ki. Minden múzeumnak voltak és vannak fókuszterületei. Ez megnyilvánulhat abban, hogy egyes élőlénycsoportok nagyobb hangsúlyt kapnak a gyűjtések során (például jóval több bogarat gyűjtenek a bogarászok, mint más rovart, például álkérészt), de a földrajzi-politikai kapcsolatok révén, esetleg kulturális hagyományokból és legújabban tudományos együttműködésekből fakadóan a múzeumoknak lehetnek földrajzi fókuszterületei is. Így a British Múzeum anyagainak jelentős része az egykori gyarmati területekről, míg az amerikai múzeumok anyagainak nagy része az amerikai kontinensről, illetve az amerikai hadsereg műveleti területeiről gyűlt/gyűlik össze. A magyar gyűjteményekben a Kárpát-medencei anyagok mellett nagy hangsúlyt kapnak a nyugat és közép-ázsiai, valamint az afrikai vagy balkáni anyagok is. Természetszerűleg nem bővelkedünk óceániai gyűjteményi példányokban.
De vajon mire is jók ezek a gyűjtemények?
Hogyan szolgálja az élőlények gyűjtése a védelmüket?
Pusztulásuknak vannak-e további „hozadékai”?
Mi a helyzet tehát az elaltatott halciónnal?
Többek között ezekre a kérdésekre is válaszol Babocsay Gergely alapos és terjedelmes cikke.
