Éppen negyedszázada annak, hogy a Hungaroton kiadásában megjelent egy hanglemez, amely a madárhangok különös természetével foglalkozott. A madárhangok előbb eredeti, majd több lépcsőben lelassított változatban hallhatók rajta. A lassításokból kiderül: amit mi trillának, csicsergésnek hallunk, az hibátlan kvintek, kvartok, olykor népdalszerű, pentaton dallamok sokasága.
Ezek a hangok néha olyanok, mintha érces trombita, máskor mintha érzékeny fuvola szólna. Az album azt a tudományos elgondolást támasztja alá, mely szerint az emberek által használt dallamok a madaraktól származnak. A madarak éneke és a zenei dallamok fantasztikus egyezéséről gyakran kérdezik dr. Molnár Gyulát is, és ez nem csoda, mert ő nemcsak kitűnő ornitológus, hanem a szegedi Molnár Dixieland Band klarinétosa is. Molnár Gyula nem szokott elugrani a kérdés elől, zenész feleségével sűrűn tart előadásokat Zene a természetben, természet a zenében címmel.
Molnár Gyula kilencéves volt, amikor a család a május elsejei ünnepség után Szeged egyik szabadtéri kerthelyiségében múlatta az időt, miközben a kisfiúnak életét meghatározó élményben volt része. Szülei, rokonai beszélgettek, kártyáztak, ő pedig kerekre nyitott szemekkel bámulta a zenészeket. Különösen azt a muzsikust, aki egy billentyűkkel sűrűn felszerelt vékony, fekete csőből fájdalmasan szép hangokat csalt ki. Milyen hangszer ez?, kérdezte az édesapját, és először hallotta azt a szót: klarinét. Klarinétos szeretnék lenni, jelentette ki a kisfiú, és több volt ez, mint gyermeki túlzás, múló szeszély. Ezt szülei is megérezték, kapott tőlük egy kezdők számára alkalmas klarinétot, és beiratták a zeneiskolába. Sokat gyakorolt, a kedvét még az sem vette el, hogy tanára, a zene ritmusát kopogtató csehszlovák fémceruzájával olykor-olykor rákoppintott arra az ujjára, amelyikkel hibázott. Az okkersárga ceruza pontosan csapott le. Fájdalmat nem okozott, de figyelmeztetésnek épp elég volt.
Teltek az évek, Molnár Gyula ujjai egyre ügyesebben billentek a hangszeren. Amikor 12 éves korában egy szívbetegség miatt nyolc hónapra ágyba kényszerült, már annyira hozzánőtt a klarinét, hogy orvosa erre tekintettel még muzsikálás közben is megvizsgálta. És mert kiderült, ő bizony tényleg szívből fújja, a vizsgálat után arra kérte, átmenetileg hagyjon fel a gyakorlással. Amikor végre újra klarinétozhatott, a szegedi Radnóti gimnáziumban zenekart is alapított. Lelkesen játszották az akkori slágereket, mígnem a még jócskán gimnazista Molnár Gyula meglepő ajánlatot kapott: Szeged leghíresebb mulatóhelyére, a Tóth vendéglőbe hívták muzsikálni, a katonának behívott szaxofonost kellett helyettesítenie. Szegedi zenész számára a Tóth vendéglőben muzsikálni olyasmi volt, mint focistának a Népstadion gyepére kifutni. Másfelől viszont olyan szigorúság uralkodott az említett Radnóti gimnáziumban, hogy ha egy tanulót este nyolc óra után megláttak az utcán, igazgatói intővel jutalmazták. Márpedig a vendéglátós muzsikus olyan, mint a szentjánosbogár: éjszaka aktív, sötétedés után ragyog. De szülei ismét segítettek neki, érezték, valami nagyon fontos történt gyermekük életében.
Szép, egyenes vonalú muzsikuspálya ígérkezett Molnár Gyulának, csakhogy őt a zenén kívül más is rabul ejtette. A madarak világa. Tízéves volt, amikor osztályfőnöke, egy tanyasi iskola volt tanítója arról mesélt egy órán, miképpen vette elejét annak, hogy a kisfiúk csúzlival lőjék a madarakat. Odút épített velük, amit a tanyasi iskola udvarán helyeztek egy fára, és együtt kezdték figyelni a madarak életét. Akiket aztán a gyerekek soha többet nem bántottak. Molnár Gyulát megragadta ez a történet, édesapja segítségével ő is készített odút, bújni kezdte a természettel, madarakkal foglalkozó könyveket, és hasonló érdeklődésű társaival bújni kezdte magát a természetet is. Néhány barátjával elhatározta: Homoki-Nagy István alkotásait idéző természetfilmet forgat. Biológiatanára iskolai segítséget ígért, és a számlák ellenében minden alkalommal ki is fizette a nyersanyagot. Az már csak évtizedekkel később derült ki: saját zsebéből tette.
Molnár Gyulát különösebb nehézség nélkül felvették a szegedi József Attila Tudományegyetem TTK biológia–kémia szakára, de miközben a tudományokat töltötte a fejébe, 1963-ban, elsőéves egyetemistaként, beatzenekart is alapított. Egyik számukkal hetekig vezették a Budai Ifjúsági Park slágerlistáját, és amikor ennek hírét vette, Budapestre vonatozott, hogy saját szemével lássa a park bejárata mellett kifüggesztett listát. A Kristály együttes sikere egyébiránt a néhai Boncz Gézáé is volt, aki nemcsak kitűnő dalszövegeket írt, hanem rendre a rosszullétig röhögtette a társaságot, miképpen később, humoristaként az egész országot. A zenekarnak a szegedi tiszti klub alagsorában saját játszóhelye is lett. Odafönt ment a bokacsattogtatós „kérlek szépen, százados elvtárs”, odalent, a pincében dübörgött a beat. 1964-ben Molnár Gyula már a Szegedi Dixieland néven alakult zenekarral játszott, ebből lett később a jövőre fél évszázados Molnár Dixieland Band. Egy dohos pincében, különösebb cél nélkül, csupán a műfaj okozta vidámság kedvéért próbáltak, mígnem 1966-ban egy salgótarjáni zenei találkozón fel nem figyelt rájuk Kiss Imre, a Magyar Rádió dzsesszel foglalkozó szerkesztője. Meghívta őket a rádióba, hogy készítsenek néhány felvételt. És ettől kezdve nem volt megállás: fellépés fellépést követett, külföldi fesztivál külföldi fesztivált. Molnár Gyula olyan dixie-sztárokkal játszott egy színpadon, mint Chris Barber, Acker Bilk vagy a kopasz, hosszú szakállú amerikai Tony Scott, aki egy közös fellépés alkalmával, amikor hírét vette, hogy ellopták Molnár Gyula klarinétját, a sajátját adta neki.
És ha már Molnár Gyula megkapta ezt a hangszert, meg is kérdezte rögvest az amerikai muzsikust, miképpen csalja ki belőle azokat a csak rá jellemző, gyönyörű hangokat. Tony Scott különösebb magyarázat helyett a szájába vette Molnár Gyula mutatóujját, és megmutatta egyedi fújástechnikáját. A zenekar tagjai számára máig emlékezetes az a pillanat, amikor az öltözőbe lépve meglátták ezt a furcsa jelenetet. A nagy színpadok mellett megfordultak furcsa helyeken is. Játszottak például egy alkoholelvonóban, ahol a barna egyenruhás, üveges tekintetű, közönyös ápoltakat csak akkor tudták kibillenteni egykedvűségükből, amikor rázendítettek a Kiskocsmában című nótára…
Mindeközben Molnár Gyula előbb kollégiumi nevelőtanár, majd később főiskolai adjunktus lett: a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán tanított természetvédelmi biológiát, állatrendszertant, biogeográfiát, ökológiát, etológiát, környezetvédelmet. Megszállottan szereti a természetet, aktív természet- és környezetvédőként ma már azzal büszkélkedhet, hogy nyolc dél-alföldi terület védetté nyilvánítása fűződik a nevéhez. A természet szépségeit fotográfiákon is gyakran megmutatja, merthogy a zene mellett a művészet ezen ágához is erős vonzalom köti. Molnár Gyula ma már legismertebb természetfotósaink egyike, képei szaklapokban, folyóiratokban, könyvekben is megjelennek, kiállításokon szerepelnek. Alapítója a Magyar Természetfotósok Szövetségének. És persze az is hosszú út volt, ami a fotós sikerekhez vezetett. Tízéves korában kapta első fényképezőgépét, egy játéknak is alig alkalmas, NDK-ból származó masinát, ezzel kezdett madarakat fotózni. Eleinte nemigen mondhatta el, hogy itt repül a kismadár, mert képein a kismadár nemhogy nem repült, de nem is látszott. Később, a zenélésből szerzett pénzből egyre jobb, egyre profibb felszereléseket vásárolt. Vett mást is, a tápéi gyékényszövő asszonyoktól egy gyékénysátrat, amit mind gyakrabban helyezett el a természetben. Belebújt, ezzel belesimult a környezetbe, s csőre töltött fotómasinájával olykor napokig várta moccanatlanul a madarakat.
Most persze úgy tűnik, Molnár Gyula sokszínűsége, szerteágazó tevékenysége nehezen jutott közös nevezőre, de azért ez nincs így. A közös nevező ugyanis az élet szeretete, a harmónia. A zenében, a természetben, a fotográfiában. És tényleg mindegy, hogy a vidám, játékos dixieland életszeretetéről, harmóniáiról beszélünk; vagy a természetről, amellyel tényleg jobb lenne harmóniában élnünk; esetleg a fotóiról, amelyek ugyanerre hívják fel a figyelmet. Vagy éppen a madarakról, amelyek azt üzenik nekünk, az élet igazi dallamai akkor hallatszanak, ha lassítunk a tempón.
Névjegy
DR. MOLNÁR GYULA 1944-ben született Szegeden. A József Attila Tudományegyetem TTK biológia–kémia szakán végzett. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola adjunktusa, nyugdíjas óraadóként ma is tanít. Címzetes egyetemi docens. 1964-ben alapította a Molnár Dixieland Bandet, melynek klarinétosa. Elismert természetfotós, a Magyar Természetfotósok Szövetségének egyik alapító tagja, később alelnöke. EMeRTon- és Juhász Gyula-díjas előadóművész, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjének kitüntetettje.
Kapcsolódó cikk. Molnár Gyula, a természetvédelem alföldi lovagja
Kép forrása >>>
