A lepkék minden tekintetben sokfélék. Méretük tág határok között változik: a világon a legnagyobb faj szárnyainak fesztávolsága (vagyis a kipreparált lepke elülső szárnyainak csúcsa közötti távolság) akár 300 mm is lehet, míg a legkisebb fajoké nem éri el a 3 mm-t. Két nagyságrendnyi különbség! A legapróbbak hernyói egy levél lemezének belsejében is képesek felnőni.
A legkisebb lepkéket az aknázómolyok között találjuk. Ez nem egységes rendszertani kategória, hanem azoknak a fajoknak összefoglaló neve, amelyek hernyóként a növények leveleinek belsejében rágnak járatokat, szakszóval élve aknákat, és a levél szövetét eszik. Az aknák alakja gyakran fajra jellemző, annak meghatározására alkalmas. Nemcsak a „húsos” pozsgásokban vagy tűlevelekben élnek, hanem igen sokféle, átlagos vékonyágú levélben is megtalálhatók.
Aknák, zsákok és csillogás
Az egyik, aknázó életmódot folytató lepkecsalád a fényesmolyoké (Heliozelidae). Elülső szárnyuk teljes felszíne fémfényűen csillog, és ezt a fényes hatást tovább erősítik a fajok többségén meglévő ezüstfehér foltok, szalagok. Életmódjuk egyedi jellemzője, hogy ha a hernyó már megérett a bábozódásra, akkor az aknája végén a levélből ovális darabot rág ki. Mivel a levélből az akna területén már csak a felszín és a fonák bőrszövete maradt meg, ez tulajdonképpen két ovális lemezt jelent. Ezeket a szegélyüknél a hernyó egymáshoz szövi, egyik végükön nyílást hagyva – így lakást, avagy zsákot készít magának. Ennek védelmében átmászik a tápnövény ágára vagy törzsére, ott zsákját az aljzathoz szövi, és a belsejében bábozódik. Kikeléskor a rögzüléssel átellenes ponton félig kinyomul a báb a zsákból, és így bújik elő a kifejlett lepke.
A fényesmolyok családjába tartozik az a két faj is, amelyeknek aknáit Takács Attila és Szabóky Csaba, múzeumunk lepkegyűjteményének rendszeres látogatói és adományozói találták meg az észak-amerikai eredetű fekete dió (Juglans nigra) és a Balkán-félszigetről behozott közönséges dió (Juglans regia) levelein. Ezek a lepkék a fényesmolyok Coptodisca genuszába tartoznak, és Észak-Amerikában őshonosak. (A fekete diót jó minőségű, kemény fájáért termesztik, míg a közönséges diót terméséért; ennek belseje „a” dió.)
Az olasz meló
Ám Attiláék nem valami hirtelen ötlettől vezérelve kezdték el diófák leveleit nézegetni. Megjelent ugyanis 2015-ben egy szakcikk, amely a dióaknázó fényesmoly (Coptodisca lucifluella) olaszországi felbukkanásáról szól. Szerzői fekete dión és közönséges dión egyaránt találtak aknákat, ám csak a közönséges dió aknáiból keltették ki a lepkéket, és ezeket határozták meg szárnymintázati, ivarszervi és molekuláris bélyegek alapján (a DNS egy rövidke szakasza szinte minden élőlényfajnál különbözik, így jó határozóbélyeg; egyedisége miatt vonalkód-szekvenciának nevezik).
Ne menjünk el szótlanul a figyelemre méltó esemény mellett: egy észak-amerikai lepke tápnövénynek választott egy Európában honos fafajt!
Attiláék 2017-ben mutatták ki a dióaknázó fényesmolyt hazánkból, Európában másodikként az olaszok után. Ebben az évben még csak a közönséges dió levelén találtak aknákat, de 2018-ban már feketedió-leveleken is megfigyeltek hasonló nyomokat. Ekkor gyanakodni kezdtek, mert nem találtak olyan irodalmi forrást, amely a fekete diót is említette volna a dióaknázó fényesmoly tápnövényei között, hiába mindkettő észak-amerikai eredetű. Ugyanakkor egy szintén észak-amerikai rokona, a feketedió-fényesmoly (Coptodisca juglandiella) a fekete dió levelein él. Begyűjtöttek hát néhány „elaknásított” levelet, és kinevelték belőlük a lepkét. Gyanújuk beigazolódott: a feketedió-fényesmoly példányai keltek ki, amelyet Európában addig még senki sem figyelt meg! (Valószínűleg Olaszországban is ez a faj eszi a fekete dió levelét, csakhogy ezt ott nem vizsgálták.)
Feketedió-fényesmoly (Coptodisca juglandiella) már elhagyott aknái az ovális lyukakkal, fekete dió levelén (fotó: Takács Attila)
Aki keres, talál
A kutatáshoz ezen a ponton csatlakoztam. Kiderült ugyanis, hogy a feketedió-fényesmolyt és a dióaknázó fényesmolyt részletesen még senki sem hasonlította össze: korábban csak a szárnymintázatot vizsgálták, míg az olyan, határozásban igen fontos jellegek, mint a lepkék ivarszervei, a hernyók alaktana, az aknák formája és elhelyezkedése ez idáig ismeretlenek maradtak az előbbi faj esetében. Elsősorban a szárnyerezet és az ivarszervek tanulmányozásához szükséges preparátumok készítésében lehettem társaim segítségére, de a többi felsorolt jelleget is együtt vizsgáltuk.
Eközben kutatótársaink összehasonlították a feketedió-fényesmoly néhány észak-amerikai példányának DNS-vonalkódját a hazánkban kikelt egyedekével: ezen adatok egyezése alátámasztotta, hogy hazánkban is a szóban forgó faj jelent meg.
Azt találtuk, hogy bár a két faj lepkéi igen kicsik – fesztávolságuk 3,5 mm körüli – elülső szárnyuk mintája alapján jól elkülöníthetők: a dióaknázó fényesmolynak több fekete mintája van, és egyik ezüstfehér foltja nagyobb, mint a feketedió-fényesmolyé. A két faj ivarszerve között viszont csak minimális eltéréseket találtunk. El lehet képzelni, mekkora egy 2 mm-nél rövidebb testű lepke ivarszerve. Ennek vizsgálatához egy szlovák lepkésztől kértünk segítséget, akinek több tapasztalata van ilyen méretű ivarszervek preparálásában.
Nemcsak a kifejlett lepkék, hanem a hernyók és azok aknái között is felfedeztünk különbségeket. A dióaknázó fényesmoly hernyója sötétebb, mint a másik fajé, aknái a levélkéken távolabb helyezkednek el a főértől, és alakjuk is más, mint a feketedió-fényesmoly aknái. Természetesen a két faj más-más tápnövénye is fontos különbség, azonban ha olyan diófajok levelén is találjuk aknáikat, amelyek nem szerepeltek a fajok addig felderített étrendjében – ahogy ez már több esetben is megtörtént! – akkor a gazdanövény ismerete nem segíti a lepke meghatározását.
A zsákjában bábozódáshoz készülő hernyó telel át. A bábállapot után május közepén kelnek ki az első lepkék. Egy-két héten belül párosodnak, ettől kezdve egészen szeptemberig folyamatosan találkozhatunk a levelekben aknázó hernyókkal és a bábot tartalmazó zsákokkal egyaránt, júniustól pedig már a kifejlődött lepkékkel is.
Miért érdemes odafigyelni szabad szemmel alig látható molyokra?
Két év alatt rögtön két idegenhonos lepkefaj is előkerült hazánkból. Jelenleg 220-nál is több lelőhelyüket ismerjük, de valószínűleg az ország egész területén jelen vannak már. Szerencsére eddig sem nálunk, sem őshazájukban nem okoztak károkat. Az is jó hír, hogy nem táplálkoznak őshonos növényeken, így a természetes életközösségeket nem károsíthatják.
Jelenleg nem tudjuk megjósolni, hogy erre sor kerülhet-e a jövőben, és ugyanez a helyzet minden új jövevénnyel. Ebben a helyzetben a legtöbb és a legjobb, amit tehetünk, a megelőzés és a megismerés: próbáljuk megakadályozni újabb fajok érkezését, és minél többet megtudni azokról, amelyek már itt vannak. Csak így van reményünk kordában tartani őket.
Kutatásunk eredményeit ebben az április közepén megjelent szakcikkben foglaltuk össze:
Takács A., Szabóky Cs., Tóth B., Bozsó M., Kutas J., Molnár S. & Richter, I. (2020): Nearctic walnut leafminers invade Europe: first Coptodisca lucifluella (Clemens, 1860) and now Coptodisca juglandiella (Chambers, 1874) (Lepidoptera, Heliozelidae). – Nota Lepidopterologica 43: 77–93.
Szerző: Tóth Balázs (Lepkegyűjtemény)
