A rovat kizárólagos támogatója
Teológiává lett az energetika Magyarországon. Vajon mikor mozdulnak meg az óriáscégek és próbálják meg lerázni magukról a fejőstehén szerepét, és ezután mikor rokkan bele az állam (és még inkább a fogyasztók) azokba a százmilliárd forintokba, amit a lelakott energiarendszerekre kell költeni ahhoz, hogy legalább az alapellátás ne kerüljön veszélybe.
Félelmetes gyorsasággal árad szét a kormányzati demagógia az energetikai kérdésekben. A rezsiszámlákat fizetni alig tudó százezrek teljes joggal érzik úgy, hogy valami nincs rendben, és mindig könnyebb azt a sárga csekket okolni, illetve annak hinni, aki levág belőle egy darabot, mint a dolgok mögé nézni.
A rezsicsökkentési börleszkben a szereplők jelzik mindennél világosabban, hogy egy alapvetően reáltudományos kérdésben a szándék sincs meg arra, hogy legalább szakmainak tűnő válaszokat adjon a kormány. Az energetikáért – elvileg – felelős államtitkárság még csak úgy sem tesz, mintha köze lenne a témához. Nem tudhatjuk, hogy ez a döntés tudatos volt részéről vagy csak „így alakult”, de azon nem csodálkozhatunk, hogy a jó szakember hírében álló Kovács Pál államtitkár ehhez már nem adja a nevét. Helyette a mindennapi játszmákban megkoptatott, vagy éppen újként előhúzott polgármesterek terjesztik az „igét” – hiszen itt már érvekről nincs szó, a tényekkel szemben csak a hit áll, teológiává lett az energiagazdaság.
A helyzet odáig fajult, hogy a legújabb energetikai módosítót már maga Németh Szilárd, csepeli polgármester, országgyűlési képviselő, a rezsitudományok legfrissebben kinevezett doktora jegyzi. Az a Németh, aki januárban a Hír TV-ben már odáig ment, hogy ha nem a decemberi összeg 90 százaléka lesz a januári energiaszámlán mert a Magyar Energia Hivatal nem megfelelően számolt (!), akkor jelzi a miniszterelnöknek (!), hogy módosítsák a rendeleteket. Ugyanebben a beszélgetésben még Varró Lászlónak (egykori Molos szakember, jelenleg a Nemzetközi Energiaügynökség, az IEA egyik igazgatója) is nekiment a képviselő úr, ami persze nem tilos, de legalábbis nem ilyen érvekkel szokás (Németh szerint a „nemzetközi” ügynökség színeiben Varró a magyar közműszektort privatizáló nemzetközi erőket képviseli, miközben ő maga a fogyasztókat). Ha nem bírják a szolgáltatást, akkor fel kell állni az asztaltól – tromfolt Csepel első embere. A helyzet legalábbis komikus. Főleg annak tükrében, hogy a hírek szerint nem is olyan egyszerű felállni az egyetemes szolgáltatás asztalától, a hatályos szabályozás legalábbis nem egyértelmű. A polgármester ráadásul a köztelevízióban január 20-án az alapdíj intézményét is kétségesnek nevezte, szerinte ugyanis az ebből fedezett adminisztratív és egyéb kiadások a cégek „magánügyei”, ezért azt sem érti a politikus, hogy azt miért a fogyasztókra terheli a szolgáltató. Hiszen a boltban sem kell alapdíjat fizetni a termékekért – kontrázott Németh. Az ismerethiány azonban hiába ad kellemes magabiztosságot ehhez a nagyszabású kampányakcióhoz, hiszen azt mindenféle politikai színezettől függetlenül látni kell: az alapdíjat – az árhoz hasonlóan – az állam határozza meg, kidolgozott képletek alapján. Kényelmes, de teljesen téves mindezt összevetni „egy kiló krumplival”: a szolgáltatónak ugyanis mindig rendelkezésre kell állnia, nem mondhatja, hogy „ma nincs gáz” – a krumpliárus már csak ezért sem kérhet alapdíjat. A csövek és vezetékek a fűtési idényen kívül is (rendelkezésre) állnak, a gáz és az áram minden körülmények között „jön belőlük”, többek közt ezt szolgálja az alapdíj. Németh ráadásul azzal sem értett egyet a minap, hogy a Főtáv Zrt. levélben hívta fel fogyasztói figyelmét arra, a januári hideg miatt lehet, hogy mégsem 10 százalékkal lesz alacsonyabb a számla. Azt is mondhatnánk, hogy a politikus nem ért egyet a fizikával: ha hidegebb van, akkor több hő fogy, így hiába olcsóbb egy egység, a fogyasztó többet használ belőle. A gond csak annyi, hogy a valódi szakértőket már a gondolat is frusztrálja, hogy az ilyen politikusi „tévedéseket” korrigálják.
Számos fórumon olvasható, hogy a „szakmai” és „civil” vélemények a versenyt, illetve annak hiányát látják az energiaellátás és a közszolgáltatások legnagyobb problémájának. Néhány ön- vagy pártjelölt megmondóember a legkisebb kétely nélkül teszi közhírré, hogy „ezek a tolvaj nemzetközi cégek” csak talicskázzák kifelé a pénzt. Ráadásul a „verseny” még csak „olcsóbbá sem tette” (vagyis a cégek nem tették) a különböző termékeket, szolgáltatásokat. Ilyenkor a „szakértők” hajlamosak eltekintetni például attól a körülménytől, hogy a többségében önkormányzati tulajdonú vízművekből és/vagy szemétszállítókból – ha maradunk az előbbi logikánál – nemcsak a külföldi tőke vitte ki a pénzt, hanem az önkormányzatok, azaz maga az állam. Arra sem vesztegetnek szót, hogy a központi ármeghatározás mellett egy-egy szolgáltató hogyan is tehetné olcsóbbá az általa eladott terméket? Mint ahogy innen nézve mellékkörülménynek tűnik a tény, hogy az áram árának kétharmada az államé, a szállító és a kereskedő – legalábbis a lakossági szegmensben – csak az e feletti részen osztozik, ami jellemzően veszteséges gazdálkodásban ölt testet. Arról ne is beszéljünk, hogy a gáz ukrán–magyar határon kifizetett ára hogyan duplázódik meg, mire a fogyasztóhoz ér – itt sem az egyetemes szolgáltató nyeresége lesz a legnagyobb.
Az összegek csak röpködnek, Rogán Antal Fidesz-frakcióvezető szerint például „óriási pénzeket kaszáltak” az energiacégek. Igen, ők azok, amelyek hatósági áron adják-veszik az energiát. Közben a családok már azt sem tudják, hova tegyék azt az évi 40, sőt, a legújabb nyilatkozatok szerint már 80-90 ezer forintot, amit a kormány a zsebükben hagy.
A képlet azonban nem ilyen egyszerű, a lakossági rezsicsökkentést ugyanis elég nagy részben a céges fogyasztók fizetik meg. Jön ugyanis a kis- és közepes vállalat, majd bejelentkezik a nagy, és azt mondja, mutat ő is egy kalkulációt: szorozzuk be a tej, a kenyér és úgy egyébként minden más árát is egy egynél nagyobb számmal. A matematika pedig nem kegyelmez, a rendszer egyensúlyra törekszik: ha javasolhatnánk valamit a közüzemi számla új, tisztán kormánypropaganda céljából készült mintájának analógiájára: a hipermarketben és a kisvállalkozónál kapott blokkokon is tüntessük fel narancssárga alapon, hogy a rezsicsökkentés mennyivel növelte meg az adott számla végösszegét. Mert így lenne fair a játék.
Az állam mindent megtehet, legalábbis sokáig így tűnt. Az energiacégek úgy ültek – sokan még most is – a kormány által rájuk osztott „rossz fiú szerepben”, mintha nem is lenne más választásuk. Pedig elhihetjük, hogy az Eni, az E.On, az RWE, az EdF vagy éppen a GDF világtérképén méretében és jelentőségében is a legapróbb pontok között szerepel a magyar piac. Természetesen az itt beruházott százmilliárdokat senki sem hagyná szívesen veszni, illetve lehet várni a „jobb időkre” is, a végtelenségig azonban nem halogatható a lépés. Mind többen beszélnek kivonulásról, ki komolyabban, ki csak fenyegetésként – egyelőre. Eddig csak az Elmű–ÉMÁSZ (vagyis a német RWE) hallatta hangját nyilvánosan, a többiek vagy félnek vagy kivárnak (a gázüzletágát jó áron az államnak adó E.ON, vagy a legtöbb „vassal” rendelkező Tigáz, az olasz Eni leánya). Biztosak lehetünk benne, hogy ha eljön a pillanat, különösebb szívfájdalom nélkül állnak majd fel ezek az óriások és rázzák le magukról a Magyarországnak nevezett bolhát. A kormánynak ez nem is lenne ellenére – legalábbis van olyan, aki hivatalosan is nyilatkozott már így. Miért is lenne, hiszen egy évek óta csak a legalapvetőbb karbantartásokkal szinten tartott, masszívan veszteséges romhalmazhoz juthat az állam – szinte ingyen. Hogy aztán elkezdje belepumpálni azokat a forint százmilliárdokat, amit korábban éppen ő vett ki a rendszerből, ehhez pedig – vagy közvetlen áremeléssel vagy közvetetten – a fogyasztókhoz kell majd fordulnia. Probléma lehet azonban, hogy addigra már ez a hatalmas befektetés is csak arra lesz elegendő, hogy ne csak délután hatig, hanem, mondjuk, nyolcig legyen áram. Hasonló rendszer most is működik, például Egyiptomban.
