A rovat kizárólagos támogatója

A legtöbb rendszertani csoport (madarak, emlősök, növények, stb.) monitorozása úgy történik, hogy az nem jár az alanyok pusztulásával. Ehhez képest az ízeltlábúaknál a talajcsapdázás, a fűhálózás és a fénycsapdázás során egyaránt elpusztulnak az állatok. Biztos, hogy jól van ez így?

Az ízeltlábúak monitorozásában több ok miatt is jó lenne új módszereket bevezetni. Az egyik az etikai szempont: az ízeltlábúak ugyanúgy élőlények, mint egy parlagi sas, vagy egy leánykökörcsin, miért pusztítsuk őket, ha nem muszáj?  A természetvédelmi érveim szerint egyrészt az ízeltlábúak állományai is fogyatkozóban vannak. Erre utal többek között a Magyarországon 1962 óta üzemelő erdészeti fénycsapda-hálózat fogási adatainak kiértékelése, amely szerint „a 16 fénycsapda-állomás nagylepke együttesei közül 11 mintavételi helyen, azaz az együttesek 70 %-ánál a faj- és egyedszám hosszú távon kisebb-nagyobb mértékű csökkenést mutatott” (KVVM 2007). Úgyhogy nem kellene tovább gyéríteni az állományaikat a monitorozás kapcsán is. A tompai fénycsapda üzemelése „fénykorában” évente 50 000, a 2000-es években évi 7-8 000 lepke pusztulásával járt – ez elég jelentős mennyiség ahhoz, hogy elgondolkodjunk rajta.
Másrészt a fűhálókba és a talajcsapdákba védett és veszélyeztetett állatok is bekerülnek. Egy hortobágyi vizsgálatnál például boglárkalepkéket láttam a fűhálóban, és a talajcsapdákba több tízes nagyságrendben estek bele és pusztultak el "melléktermékként" kétéltűek is (dunai gőték, vöröshasú unkák) – ezek mind védettek.
Végül a hatékonyabb adatgyűjtést említeném: lehet, hogy előkerülnek olyan új módszerek külföldről, amelyek jobbak a jelenleg alkalmazottaknál.

Megoldási lehetőségek

A probléma megoldásához olyan automata módszer ötlete merült fel bennem, ami a vadkamerás rendszerekhez hasonlít.
E szerint a csapdába beeső ízeltlábúakról fotók készülnének automatikusan, az állatok pedig életben maradnának, és ki tudnának mászni a csapdából. A fotók alapján történne a határozás. Persze egy rovar esetében fotó alapján nem mindig lehet fajra határozni, de genusra valószínűleg már igen.

Olasz kutatók nemrégiben kifejlesztettek egy módszert a veszélyeztetett, Európai Uniós oltalom alatt álló havasi cincérek populációméretének nem invazív, jelölés-visszafogás módszeren alapuló vizsgálatára. Az állatokról fényképfelvételek készülnek, majd egy szoftver kielemzi a bogarak szárnyfedőjének egyedi mintázatát, és ez lehetővé teszi az egyedek azonosítását, ezután pedig a populáció méretének megbecslését. A monitorozásban potenciálisan nagy számú önkéntest (azaz nem szakembereket) is lehetne alkalmazni, akiknek az lenne a feladata, hogy fényképeket készítsenek meghatározott területeken, vagy transzektek mentén. Az így készülő fényképek bekerülnének az adatbázisba, ahol aztán a szakemberek a programot lefuttatva kielemeznék őket. A módszert más rovarfajokra is alkalmazni lehetne, mivel sok fajnál találunk olyan színes mintázatot, ami nagy valószínűleg jellemző az adott egyedre (Caci és mtsai. 2013).
Yao és munkatársai (2012) rizsföldek rovarkártevőinek faj szintű határozására dolgoztak ki egy csapdázáson és automata fotózáson alapuló módszert. A cikk alapján úgy tűnik, hogy itt a csapdázás invazívan történt, de a módszert talán tovább lehetne fejleszteni egy szelídebb irányba.

Egy másik potenciális irány, amit egyelőre főként vizes élőhelyeken lehet alkalmazni, a környezeti DNS (environmental DNA) módszere. A vízi és részben vízi szervezetek DNS-t juttatnak a környezetükbe a nyálkájuk, ürülékük, vizeletük és maradványaik révén. Ennek révén a víztestekben lévő DNS-t fel lehet használni egy-egy jelenlévő faj kimutatására (Ficetola és mtsai. 2013). Ehhez hasonló a „metacommunity DNA barcoding” angol néven illetett módszer, amelynek a lényege, hogy egy tó maréknyi üledékéből, iszapjából kivonják a DNS-t, majd meghatározzák az összes élőlényt, ami előfordult ott. Ezen új eljárásokat elvileg szárazföldön is lehet használni, ha például ledarálunk egy mintát egy rét biomasszájából és megszekvenáljuk a benne lévő DNS-t, csak ez már invazív módszer lenne. Vajon a talajban lévő elpusztult szerves anyagot lehet-e ilyen célokra használni?

Bajomi Bálint írása vitaindító szándékkal született. A témához itt várják a hozzászólásokat >>>

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek