A vágy veszélyes fegyver, és ha nem tanuljuk meg kezelni, kíméletlenül ellenünk fordul. Vágyaink végigkísérik egész életünket: az első játékautótól a LEGO-készleten át a tengerparti utazásig megannyi teljesítendő, elérendő célt tűzünk ki, melyben a társadalmi elvárások és szokások is erősen befolyásolnak.
Kell egy lakás, autó, a legújabb 4 kamerás telefon, látni akarjuk mi is élőben azt a helyet, amit az a celeb posztolt az Instára, gyermekeinknek is a legjobbat szeretnénk, legyen meg mindene, legyen jobb gyerekkora és élete, mint amilyen a miénk volt. Ha 100 embert megkérdeznénk, hogy helyes-e ez így, valószínűleg mind azt mondaná, hogy igen. Vágyaink azonban, mint minden ezen a világon, erőforrásokba kerülnek. Nem közvetlenül pénzbe, annál sokkal értékesebbe: tiszta levegőbe, érintetlen környezetbe, kimerülő ásványi-kincsekbe, degradálódó talajokba, megbolydult időjárásba, egészségkárosodásba. Ez az ára vágyainknak. Ha Magyarországon annyi erőforrást használnánk fel, mely évről évre megújuló módon rendelkezésre áll, akkor létünk hosszú távon fenntartható lenne. Csakhogy mi magyarok úgy élük, hogy már május 30-án elértük a túlfogyasztás napját, vagyis 2023-ban 7 hónapnyi erőforrást hitelbe kapunk a Föld nem megújuló tartalékából.
Ma olyan világot élünk, melyben a természet- és környezetvédelem mellőzött, megtűrt szereplő, melyet bármikor félre lehet állítani, ha a gazdasági növekedés úgy kívánja, s mellyel bármikor lehet tetszelegni, ha kifelé jó képet kell mutatni. Az értékrendünk ilyen mérvű felborulása oka, de egyben következménye is a kialakult helyzetnek. Fenntartható növekedésről papolni ilyen világban a tudományos-fantasztikum körébe tartozó cselekedet, ahogy az is, ha problémáink megoldását a technológia fejlődésétől várjuk. Félre ne értse senki, a technológiai fejlődés szükséges, és szinte az egyetlen dolog, mely eddig megmentett minket attól, hogy a feje tetejére álljon a világ, de minden csodálatos újításával együtt sem volt alkalmas másra, minthogy kitolja a valószínű katasztrófa bekövetkeztének időpontját. Akkor mit tehetünk mégis?
Kiváló egykori akadémikusunk Láng István gondolatait idézve, a megoldás nem más, mint a mértékletesség! Mértékletesség erőforrásaink felhasználásában és mértékletesség vágyainkban.
Ha mindnyájan autóra vágyunk, legyen az bár a legmodernebb elektromos vagy üzemanyagcellás csoda, a világ nem lesz jobb vagy kevésbé szennyezett hely. Ha olyan ingatlanokban élünk, melyek energetikai tulajdonságai a ’80-as években megrekedtek, ha nem teszünk óriási lépéseket a fenntartható energiatermelési és fűtési módok kialakítására, ha továbbra is pazarló módon élünk, akkor hogyan várhatjuk el, hogy nálunk ne is legyen túlfogyasztás napja? Márpedig fenntarthatók csak akkor lennénk, ha nem lenne ilyen nap. De van! Okolhatunk érte másokat, de kereshetjük magunkban is a hibát. Mértékletességre van szükség a vágyainkban. Nem az a kérdés, hogy meg tudjuk-e venni az adott fogyasztási terméket, nem az a kérdés, hogy megengedhetjük-e magunknak, hanem az, hogy képesek vagyunk-e vágyainkból leadni cserébe azért, hogy gyermekeink valóban jobb világban nőhessenek fel. Úgy tűnik, ez ma nem megy!
Pedig a jóléti társadalom és a vágyaink önkéntes korlátozása nem ellentétei egymásnak. Minden erőnkkel arra törekszünk, hogy kiszolgáljuk az egyéni motorizált közlekedési igényeket, a helyett, hogy biztosítanánk a minőségi közösségi közlekedési szolgáltatásokat és kedvező feltételeket teremtenénk az aktív közlekedés számára. Soha nem látott mértékű energiahatékonysági programok helyett inkább olcsóbban adjuk az energiahordozókat, és homokba dugjuk a fejünk.
Maradjon minden így, és finanszírozzuk továbbra is a pénzükből az autógyárakat, olajipari vállalatokat, dohánygyárakat, akkumulátorgyárakat, vagy legyen ökoszociális, zöld fordulat, eséllyel a negatív folyamatok visszafordítására? Mielőtt megválaszolnád, tedd fel a kérdést magadban: képes lennél saját vágyaid korlátozásával, életmódod megváltoztatásával aktívan tenni azért, hogy mindez megvalósuljon?
És most gondold azt, hogy ez az egész iromány nem is neked szól! Ez a képviselődnek, az államtitkároknak, minisztereknek, cégvezetőknek, reklámszakembereknek, döntéshozóknak szól. Most pedig gondold azt, hogy te is döntéshozó vagy, aki nem csak év végéig képes gondolkozni, hanem olyan, aki az ország sorsát valóban szívén viseli.
Horváth Zsolt környezetvédelmi mérnök – Levegő Munkacsoport
