Az ember kezdetektől fogva szoros kapcsolatban áll a természettel: létének helyszíne, táplálékának forrása, művészi kifejezésének alapeszköze és tárgya… valójában szétválaszthatatlanul összefonódtak, ezernyi szállal kötődnek egymáshoz. Mégis megfigyelhető az eltávolodás, az alá-fölérendeltségi viszony kialakulása, az ember uralkodni vágyása.
Számos természeti és társadalmi katasztrófa forrása lett ez a szeparáció, azonban jelen esetben nem a negatív következményekről, sokkal inkább a visszatalálás útjairól, az újrakapcsolódás lehetőségeiről és módjairól lesz szó.
Az építészet, mint az egyik legősibb emberi alkotói tevékenység is hosszú utat járt be. Az évezredekkel ezelőtti építmények mind a természetből nyert anyagok felhasználásával készültek, az emberi tudás és alkotóvágy eredményeképpen. Bár elgondolkodtató, hogy vajon az ősi városok építésénél felmerült-e a kérdés, hogy a kivágott erdők és elbontott hegyek milyen hatással vannak a környezetre nézve, mégis létezett az emberekben egy ki nem mondott ősi eszme, alázat a természettel szemben. A keleti kultúrákban a mai napig fellelhető ez a fajta természetközpontú szemlélet, ezzel szemben a nyugati társadalom saját igényeit és kényelmét helyezte a középpontba, a természettel történő összhang megőrzése és visszaállítása csak sokadlagos szempont lett.
Korunk sajátossága, hogy az ember egyre inkább elveszíti személyes kapcsolatát a tájjal, az őt körülvevő természeti környezettel. Megszűnnek a vizuális kapcsolatok, csökken az érzékelés mennyisége és mélysége is, miközben az ember egyre nagyobb hatással van környezetére. Ennek a kapcsolatnak visszaépítése, újrateremtése nem csupán szocio-ökológiai kérdéskör, hanem az építészet és a tájépítészet feladatkörei közé is tartozik. A válaszok és megoldások azonban nem csupán a tervek tartalmában, hanem a tervezés módjában és komplexitásában keresendők.
Hajlamosak vagyunk azzal áltatni magunkat, hogy természetbarát technológiák és alapanyagok felhasználásával, energiatakarékos és „okos” otthonokat építünk. De ha közben tönkretesszük a helyi természeti adottságokat, minimalizáljuk a zöldfelületeket és figyelmen kívül hagyjuk a tájban bekövetkező vizuális változásokat, valójában nem tettünk többet környezetünkért. Sok új beruházás könnyen átsiklik ezen szempontok felett, annak érdekében, hogy a növekvő emberi igényeket kielégítse. Kifogásokat mindig könnyebb lesz találni, mint elgondolkodni az alternatív megoldásokon, vagy esetleg kompromisszumot kötni a kényelmünkkel. Vagy talán, ha megpróbálnánk más szemlélettel közelíteni az építészethez fel sem merülne bennünk a kompromisszum, mint negatív fogalom?! Ha tudatosítani tudjuk magunkban és a megrendelőkben, hogy amit eddig hátránynak véltünk valójában a legnagyobb adottság, akkor nem csupán saját elégedettségünk növekszik, hanem környezetünk is profitál.
A hangsúly tehát a kommunikáción és a megközelítési módon van. Képes-e a tervező komplex módon, rendszerszemlélettel gondolkodni és ezt a szemléletet közvetíteni tudja-e a megrendelők felé. Ha nem csupán épülettömegekben gondolkodunk, ha túl tudunk lépni az épület szabta tér határain és a tágabb környezetet is beleszőjük a tervezési folyamatba, akkor lehetőség nyílik valóban komplex és jól működő megoldások kidolgozására.
Az épített környezethez való illeszkedésen túl, nagy fontossággal bír a természetbe való integrálódás egy tervezői döntéshozatal során. Az értékteremtés az új épülettel alap elvárás minden kor építészetében, ahogyan a természetes értékek megőrzése és helyzetbe hozása. Ez utóbbi azonban sok esetben elmarad. A területen lévő növényzetet sokan, az építkezést akadályozó tényezők közé sorolják, ahelyett, hogy kínálkozó lehetőségként tekintenének a természeti adottságokra. A természetben való ténykedésünk során fontos, hogy észleljünk és elemezzünk, ne csak rutinszerűen cselekedjünk.
Ebben a szellemiségben dolgoztak a Solar Decathlon Europe 2019-es szentendrei versenyén résztvevő oktatók és diákok a Pécsi Tudományegyetem, a Miskolci Egyetem és az algériai Blida Egyetem közös csapatában, SOMEshine fantázianévre keresztelt versenyépületük megalkotásakor. A projekt alapgondolatait a Magyar Építéstechnika 2021/11-12. számában megjelent az „ENERGIA „KOCKA”- Új típusú energiaterek bemutatása a “HUNGARIAN NEST +” projekten keresztül” című tanulmánya részletezi. A Wuppertalban megrendezett 2022-es Solar Decathlon versenyház a Lungs of the city szintén osztja ezeket a nézeteket és a környezetpozitív építészetre, energiatudatos, innovatív gondolatok megszületésére nevel.
Írásunkban megnevezett épületek esetében azt a tervezői attitűdöt kívánjuk bemutatni, amely, ha nem is képes az említett versenyen felhalmozott minden tudást felsorakoztatni, de alap téziseiben megidézi azokat. Lakossági projekten keresztül mutatjuk be építészeti és tájépítészeti gondolatainkat, járjuk körbe az épített és természetes környezet viszonyrendszerét, a lehetséges tervezési megoldásokat és vonjuk le a következtetéseket.
A tervezés során új szemléletmódra van szükség, mely a nyugati minta helyett inkább a keleti kultúra hagyományos megközelítésére, a természet tiszteletére és a harmónia megteremtésére épül. A holisztikus, vagyis rendszerszemléletű tervezés fontos alapvetése, hogy az épített környezet ugyanúgy a táj részét képezi, nem pedig azon kívül álló egység, ebből adódóan nem létezhetnek éles határvonalak az épített és természetes környezet között. Az épületnek a tájba kell illeszkednie, vele kölcsönhatásban kell élnie, nem pedig uralnia azt.
Pécs egyik legfrekventáltabb helyén, a Rezeda dűlőbe tervezett családi ház megfelelően illeszkedik természetes környezetébe, nem próbál túlnőni és elnyomni, sokkal inkább beépülni, szerves részévé válni a tájnak. Az épület látványkapcsolatai ugyanezt tükrözik belülről, szinte észrevétlenül vált át a belső tér a külső térbe. Az épület ugyan kialakít egy sajátos térrendszert a tájban, ahol a fizikai határok miatt beszélhetünk belső és külső térről, azonban e két fogalom egy sajátos viszonyrendszerben működik, nem létezik egyik a másik nélkül. A külső és belső tér határán pedig létrejön az az átmeneti tér, mely kapcsolatot teremt az épület és környezete között. Amennyiben ezek a határok összemosódnak, növelhető a transzparencia, az átjárhatóság és a közvetlen kapcsolat a természeti térrel.
Ezen megközelítés megkövetel egyfajta tudatos tervezői attitűdöt és alázatot, illetve egy teljesen új tervezési folyamatot. A funkció determinálja a formát, az épület tiszteli a természeti adottságokat és értékeket, képes hátra lépni és teret engedni a természetnek, hogy láttassa magát, alázatosan bánik a hely adottságaival és ennek rendeli alá a tervezői szabadságot.
Környezetére szintén érzékenyen reflektál az a Velencére tervezett lakóépület, melynek tömegformálása a domborzatot lekövetve, belülről pedig minden oldalról a természetre nyíló panorámával oldja az épület és természet határait. Hasonló elgondolással születtek a szentendrei hétvégi ház tervei is , melynek legnagyobb érdeme, hogy a nehéz terepviszonyokat az épület javára tudta fordítani és a telek legértékesebb adottságát, a természetre nyíló látványt maximálisan ki tudja használni. A másik kiemelendő szempont, az eredeti növényzet megóvása és integrálása a ház tömegébe. Már a tervezési folyamat elején figyelembe vették a telken található növényállományt és a lehető legkisebb beavatkozással, illetve a növényzet koncepcióba vonásával olyan terv született, mely az emberi igények kielégítése mellett, a természet értékeit megőrizve, rendszerben gondolkodva igyekszik komplex megoldást nyújtani.
Az alkotói szempontrendszer részévé kell, hogy váljon a tágabb természeti környezet is, amely azonban megköveteli az együttműködést más diszciplínák képviselőivel és lehetővé teszi a több perspektívából történő megközelítést egy adott projektnél. Sem a művészet, sem a tisztán természettudományos megközelítés nem képes arra, hogy a tájban rejlő komplexitást, mélyebb tartalmat a felszínre hozza. Ehhez egy inter- és transzdiszciplináris megközelítésre van szükség, mely a komplex problémákat részfeladatokra, témákra bontja és innovatív megoldási javaslatokat dolgoz ki.
Formát és teret kell adni az ember és a természet közötti kapcsolatnak, mint például az alábbi orfűi projekt keretében. Egy hajdani stég újragondolásaként született meg a NEST (N-ád, E-lmélyülés, S-tég, T-ermészetesség) vagyis FÉSZEK névre hallgató szakrális építmény, amelynek formai megjelenését a környező nádas struktúrája és az egyik legősibb építési forma, ágak egymásnak támasztása által kialakuló sátor alakzat inspirálta. A forma egy menedéket, hajlékot fogalmaz meg, mely azáltal, hogy kiemeli a szemlélődés helyét, lehetővé teszi a járókelők számára, hogy olyan módon kapcsolódjanak a környezethez, amely korábban elérhetetlen volt. Egyfajta híd ez a két világ között. Teszi ezt úgy, hogy közben harmonizál a természettel, kiemeli, de érintetlenül hagyja annak minden porcikáját. A fészekben való tartózkodás nem az ember kiváltsága, így beenged mindent és mindenkit. A szerkezet homogenitása és diszkréciója adja a hely szakralitását és egyben a kapcsolódás lehetőségét a természettel és önmagunkkal.
Az építészet azáltal, hogy formálja környezetét, hatással van rá és óriási felelősséggel is bír.
Egyrészt társadalmi szempontból az épület pszichológiai és szociális hatásait tekintve, másrészt ökológiai szempontból a környezetre nézve. A táj (melynek része az épített környezet is) nem egy statikus állapotot tükröz, hanem folyamatos fejlődésben van és a vizsgált pillanatban mindig csak egy manifesztációja az adott természeti, szociális és gazdasági folyamatok összjátékának. Éppen ezért a hozzá kapcsolódó tervezési munka is dinamikus megközelítést igényel, nem csak egy jelenlegi problémára ad megoldási javaslatot, hanem a jövőbeli fejlődési folyamatot is láttatnia kell. Az emberek kapcsolata a természeti térrel is folyamatosan változik, időben és kulturálisan egyaránt. Ezért nagyon fontos, hogy jó válaszokat adjunk a felmerülő problémákra.
A következő ugyancsak Orfűre tervezett családi ház projekt jól példázza az épület és környezetének finomhangolását. Főbb jellemzői az átjárhatóság, a praktikum és a funkció egyértelműsége, valamint az épülettömeg racionalitása. A ház minden helyisége egy adott természeti helyzetre fókuszál, egy-egy facsoportot vagy a domboldalt középpontba helyezve. A természetközeli megjelenés, a hagyományos formák és a lépték helyes megválasztása mind egy mértéktartó, jól viselkedő épület ismérveit tükrözi. Az épület reflektál az őt körülvevő tájra, a természetes környezet pedig kiegészíti, finomítja az épület karakterét. Nem csupán a zöldfelület közelsége és mennyisége, hanem minősége is befolyásoló tényező. Egy természetesnek ható zöldfelületnél érzelmileg erősebb kötődés alakul ki, mely fokozza a kognitív képességeket is.
Alkotásmódszertani paradigmaváltás szükséges ahhoz, hogy a természetes és az épített környezet egyensúlyba kerüljön. Az épület és az azt körülölelő természeti környezet egy egységként kezelendő, emiatt komplex gondolkodást és tervezést követel. A tervezési folyamatban, legyen szó kisléptékű családi házról és kertjéről, vagy település léptékű beavatkozásról, az építész és tájépítész egymás mellett, egymást segítve és folyamatos eszmecsere mellett kell, hogy dolgozzon. Így hozható létre az a harmónia, melyben az épített és a természetes környezet szinergiája figyelhető meg, vagyis egymást erősítve és kiegészítve jelennek meg.
Nézzünk egy példát arra, mikor a természet aktív résztvevője tud lenni az épített környezetnek. Egy balatonlellei üdülőépület felújítása kapcsán nem volt kérdés a területen található fekete fenyők sorsa. Nem csupán a megóvásuk mellett döntöttek, hanem egyedi megjelenésüket, struktúrájukat felhasználva, mint design elem kerültek előtérbe.
A Pine Nest névre hallgató épület vizuális kapcsolatot teremt a fenyőkkel, ahol a fehér falak festővászonként működnek, a fenyőfák árnyéka pedig állandóan változó egyedi megjelenést kölcsönöz az épületnek. A balatonlellei példához hasonlóan az Ikrek névre keresztelt diósdi kétlakásos épület is úgy reflektál környezetére, ahogyan az elvárható egy ilyen sűrűn lakott településrészen. A tervezés során erős koncepció volt a nappali tartózkodás tereit látványban összekötni a természettel. Így nem a szomszéd épület falának látványa kerül fókuszba, hanem egy zöld udvar, amely jótékony hatása a lélekre evidencia. A kerítés vonalában elhelyezkedő fenyők design elemként való alkalmazása ebben az esetben is kézenfekvő megoldás.
A rendezett közterületnek, zöldfelületnek ugyan már önmagában is értéknövelő hatása van, azonban, ha az ökológiai szempontokat is figyelembe vesszük a tervezés során, akkor hosszú távon biztosítható az épület és környezetének koherenciája, a fenntartható jövő megteremtése. Ezt a fajta tudatos tervezést pedig a megbízók felé is kommunikálni szükséges, hisz a tervező felelőssége, hogy a társadalom látásmódját olyan irányba terelje, hogy nyitottabbak legyenek a környezetbarát, természetközeli megoldásokra.
A legfőbb mozgatóerő a tervezés során nyomot hagyni a természetben úgy, hogy az ne elvegyen belőle, hanem hozzáadjon és a helyi adottságokat, láthatatlan értékeket kiemelje. A tájépítészet a kapcsolatteremtésen alapszik. Egyfelől kapcsolatot teremt az épített és természetes környezet között, az élettelen matéria és az élő anyag között. Másrészt összekapcsolja az embert környezetével, mégpedig fizikailag és spirituális értelemben is. A természet változásait megfigyelve, saját reflexióink által, mi is a tér részei leszünk, eggyé válunk környezetünkkel. A táj formálja az embert és az ember formálja a tájat.
Az építész és tájépítész a művészet és a tudomány határán áll és egy folyamatosan változó, élő környezettel, élő térrel dolgozik. Nagyon fontos az együttműködésre való hajlam, az esztétika és a funkcionalitás ötvözése, a természettel való összhang megteremtése, mely egyben a fenntarthatóság alapkövetelménye is. A tudomány sok olyan innovációt adhat a tervezők kezébe, melyek egy adott technológiai problémára megoldást nyújtanak, azonban a művészet hozzásegíthet ahhoz, hogy a közvetlen megtapasztalás és a belső érzékenység is megmaradjon a minket körülvevő világra.
Ennek szellemében ténykedik az Artium et Natura Kutatócsoport a Soproni Egyetemen, ahol különböző tudományágak és művészeti ágak szakemberei közösen dolgoznak „forma és funkció harmóniáján az élő környezetben”. Többek között workshopokat, alkotó táborokat szerveznek természetművészet, erdőtáj (urban forestry), városfejlesztés témakörökben, illetve a Soproni Egyetem ARTiquarium kiállító helyiségében – amely egyébként egy régi üvegház épületének újragondolt funkciójú tere – időről időre összművészeti kiállításokat szerveznek. Augusztus végén az épített és természetes környezet viszonyrendszerét próbálják megjeleníteni művészi formában és a tágabb publikum elé tárni.
Péterfalvi Ágnes
tájépítész mérnök
Soproni Egyetem
