Gigászi hegymászó- és turisztikai központ építésébe kezd Kína a Mount Everest északi lábánál, az alaptábortól mintegy 30 km-re fekvő Gangkar településen. A komplexum 84.000 nm2-es lesz, és 4,3 milliárd forint tervezett költségvetéssel épül (csak egy magyar bevásárlóközpont nagyobb alapterületű ennél). 2019-ben adják át, építése már jövőre megkezdődik.
Igazából csak idő kérdése volt, hogy Nepál vagy Kína mikor rukkol elő valami hasonló tervvel, és azt is sejteni lehetett, hogy inkább a kínaiaktól várható először komolyabb turisztikai fejlesztés.
Nagy lépés volt ebbe az irányba az idén májusban átadott aszfaltozott út, amely Lhászából konkrétan az alaptáborig vezet (Lhásza pedig vasúton kényelmesen elérhető Pekingből). A turistabuszok már birtokba is vették, bár az alaptábor előtt egy kilométerrel megállnak, és a csoportok onnan csodálják a Föld legmagasabb hegyét. Egy komolyabb szálloda és szolgáltató központ a megnövekedett igényekre adott abszolút logikus válasz.
A bevezetőben említetteken túl a tervekről annyit lehet tudni, hogy a komplexumban a hegymászókon kívül síelők, siklóernyősök és túravezetők számára szállást, valamint vendéglátó egységeket alakítanak ki, de lesznek orvosi szolgáltatások, utazási irodák és mentőhelikopter-bázis is. Lesz hegymászó múzeum, autó-, motor- és kerékpárkölcsönző, valamint ezek szervize. A hír finoman szólva vegyes visszhangot keltett a közösségi médiában. Vannak, akik a kaland halálát látják benne, egy himalájai Disneylandet, mások üdvözlik az infrastrukturális fejlődést. Az igazság alighanem valahol középen keresendő.
A fejlődés ezeken a vidékeken is elkerülhetetlen. Amikor 1865-ben Edward Whymper és társai először jutottak fel a Matterhorn csúcsára, aligha gondolta valaki, hogy másfél évszázad múlva naponta száznál is több mászó ostromolja a legendás hegyet, melyet fix kötelekkel tesznek könnyebben elérhetővé. Arról nem is beszélve, hogy milyen változáson ment keresztül a hegy lábánál fekvő Zermatt.
A Mount Everest északi oldala így látszik Tingriből (Fotó: Wikipédia/Joe Hastings)
Ugyanez a folyamat zajlik most a Himalájában is.
A kereskedelmi hegymászó expedíciók már nemcsak az Everestre, hanem más nyolcezresekre is kínálnak fizetett túrákat. Már a rettegett K2-n is megjelentek a kereskedelmi expedíciók. Aki igazi hegymászó romantikát akar, értve ezalatt az érintetlen természetet, annak már évek óta messze el kellett kerülnie az Everest vidékét. A nepáli és tibeti normál utak túlzsúfoltak, a déli alaptáborban a tavaszi mászószezonban akár ezer ember is összegyűlik. De ez nem jelenti azt, hogy magán az Everesten ne lehetne találni izgalmas utat. Ebből a szempontból semmiben sem különbözik a Mont Blanc-tól, ahol tömegek mozognak a normál úton, de nem sűrűn látni embert a Grand Pilier d’Angle-on.
A Himalája vidéke eddig még a nem hegymászók közül is elsősorban a komolyabb túratapasztalattal rendelkező, nomádabb viszonyokat jól tűrő, kényelmi szolgáltatásokat nem igénylő (vagy egyenesen kerülő) turisták számára volt elérhető és vonzó célpont. A lenyűgöző hegyvidék persze másokat is vonzana, ha lenne erre megfelelő infrastruktúra: könnyebb megközelíthetőség, minőségi szállás és ellátás. Kína most ebbe az irányba tesz egy hatalmas lépést. Jó kérdés persze, hogy hol a határ? Egy kabinos felvonó gondolatától azért már borsódzik az ember háta. Pedig középtávon ez sem elképzelhetetlen, egy olyan országban, ahol úgy építik a repülőtereket és vasútállomásokat, ahogy nálunk a családi házakat. Kína felismerte az Everestben rejlő gazdasági lehetőséget, és nem csak a hegymászókon akar pénzt keresni.
A hegymászók számára kétségkívül jár majd hátrányokkal a fejlesztés, elsősorban a nagyobb tömeg, valamint a megnövekvő érdeklődés miatt várhatóan emelkedő csúcsdíj formájában (Nepálban 11000 USD, Kínában 7000 USD az Everest csúcsengedély ára fejenként).
Lesznek azonban pozitív következményei is a fejlesztéseknek. Ezek közül legfontosabb az egészségügyi ellátás javulása, a biztonság a hegyen. A tibeti oldalon ugyanis eddig semmiféle mentési lehetőség nem volt, a helikopterek repülése tiltott. Ha valaki bajba került a hegyen, azt emberi erővel kellett valahogy leszállítani az alaptáborba, ahol egy orvosi sátorban tudták ellátni, majd dzsippel tovább szállítani. A tibeti plató átlagmagassága 4500 méter, így egy akut hegyibeteget eddig nem nagyon lehetett gyorsan lejjebb vinni. A komplexum tervei között azonban szerepel mentőbázis, mégpedig a nepáli hatóságokkal együttműködve, akik a déli oldalon irányítják a helikopteres mentést. Ez a lépés nagymértékben növelné a hegyen mozgó expedíciók biztonságát.
A másik fontos előnye a fejlesztésnek az északi oldalon lévő útvonal jobb menedzselése lehet. Ez alatt az expedíciókat érintő szervezési feladatokat (teherhordó logisztika, fix kötelek telepítése, csapatok koordinálása, összekötő tisztek munkája), valamint a keletkező hulladék elszállítását kell érteni. Utóbbi különösen fontos szempont, mert a hegyet lassan elborítja a szemét, bár az elmúlt években ez már inkább csak a nepáli oldalra jellemző.
További pozitív hatás lehet, ha a fejlesztések Nepált is a körülmények javítására ösztönzik. Az Everest csúcsengedélyekből befolyó bevételt az állam jelenleg átláthatatlanul kezeli (leginkább lenyeli), a kötelező összekötő tisztek többnyire csak a szolgáltatásért kiszabott összeget kérik el, de ki sem teszik a lábukat Katmanduból. A hivatali bürokráciában általános és nagymértékű a korrupció. Évek óta beszélnek arról, hogy maximalizálják a hegyre egy szezonban kiadható engedélyek számát, és valamiféle tapasztalathoz próbálják kötni, hogy ki próbálkozhat a Csomolungma megmászásával. Jelenleg helyi szervezők akár 25ezer dollárért is kínálják a déli normál utat (a „nyugati” irodák ára 60ezertől felfelé mozog), szaktudásuk azonban kétséges, ahogyan a vezetett klienseké is. Előfordul, hogy a kliens az alaptáborban próbál fel először hágóvasat. Ezzel szemben a kínai oldalon kínai állampolgár csak akkor kap csúcsengedélyt, ha már járt legalább egy nyolcezresen. Ezért aztán inkább ők is a nepáli oldalon próbálkoznak, ott kevésbé szigorúak a feltételek.
Úgy vélem, naivitás azt gondolni, hogy egy ilyen presztízsű hegy, mint az Everest, megőrizhető érintetlen formájában. A tervezett komplexum nem jelenti a hegy halálát, de az biztos, hogy örökre megváltoztatja azt- írta a mozgasvilag.hu.
Hogy Tibet mekkora árat fizet mindezért, arról csak sejtéseink lehetnek.
