Az emberiség legdurvább és legszervezettebb népességszabályozási programjának vet véget az egykepolitikáját hivatalosan megszüntető Kína. A gyakorlat súlyos demográfiai és társadalmi problémákat okozott, emberi sorsok millióit tette tönkre.
Az amúgy is hivatali bikkfanyelven fogalmazott közlemény egyetlen száraz mondatából tudhatták meg a kínaiak, hogy véget ér országuk egyik nagy társadalommérnöki kísérlete. A Kínai Kommunista Párt központi bizottságának plénuma a jövőre kezdődő 13. ötéves terv kapcsán a múlt héten nyilvánosságra hozta, hogy a társadalom öregedésének megállítása érdekében a jövőben a kínai házaspároknak két gyerekük is születhet. Ezzel hivatalosan is véget vetettek az egykepolitikának, bár a gyakorlati részletek kidolgozását a tartományokra bízzák, és az a szabály továbbra is él, hogy a házaspároknak engedélyt kell kérniük a gyerekszülésre, ennek birtokában kaphatják majd meg ugyanis újszülöttjük számára az egészségügyi és szociális ellátásra, valamint az iskolai oktatásra jogosító igazolványt, a hukout. Arról sincs szó, hogy ez a dokumentum járna az egyedülálló nőként vagy élettársként gyerekre vágyóknak, akik jelenleg is csak trükkökkel és kenőpénzzel juthatnak hozzá a papírhoz.
A Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltása után Mao Ce-tung sokak életét nem kímélte ugyan, de a gyerekvállalást bátorította. Ennek következtében az ország lakossága 540 millióról a Nagy Kormányos 1976-os halálának idejére 920 millió fölé emelkedett. A növekedést látva 1975-ben kiadták ugyan a jelszót, hogy a kínaiak később házasodjanak, tovább várjanak a gyermeknemzéssel, és kevesebb utódjuk legyen, ám ezt kevésnek találta a Mao örökségét felszámoló és a gazdasági reformokat elindító Teng Hsziao-ping. Azzal is szembesült, hogy a „nagy ugrás” pusztító gazdaságpolitikája és a kulturális forradalom által megtépázott országban a lakosság 97 százaléka élt a Világbank által meghatározott szegénységi küszöb alatt, és a magas népszaporulat nehezíti az éhezés felszámolását.
Peking ezért 1979-ben elrendelte, hogy a kínai házaspároknak ezt követően csak egy gyerekük lehet, kivéve az ország lakosságának 8 százalékát alkotó etnikumokat – köztük az amúgy elnyomott tibetieket és ujgurokat –, ahol kettő volt engedélyezett. A parasztok ugyancsak felmentést kaptak, s ha az első gyerekük lány volt, akkor próbálkozhattak még egyszer, vidéken ugyanis a fiúk kellettek az örökléshez és a földeken végzett munkához. A drasztikus központi születésszabályozás ötletgazdája a Moszkvában matematikát tanult, rakétatudósként dolgozó Szung Csian volt, aki első, 1978-as nyugati útján felfigyelt a Római Klub hat évvel korábban publikált, A növekedés határai című jelentésére, amely sötét jövőképet festett a túlnépesedő Földről. A malthusiánus nézetek rabjává vált Szung hazatérve meggyőzte álláspontjáról Tenget, az egykepolitika bevezetésével pedig egészségügyi miniszterként Csien Hszin-csungot bízták meg, aki a Szovjetunióban szerzett orvosi végzettséget, és korábban a néphadseregben a vezérőrnagyi rangig vitte.
Az új politikát katonás fegyelemmel vezették be. A Nemzeti Egészségügyi és Családtervezési Bizottság irányításával hatalmas apparátus épült ki, amely felügyelte az előírások végrehajtását, és még ma is hétmillió főt számlál. Valóságos győzelmi jelentésként hozták nyilvánosságra 1983-ban, hogy egy év alatt 17,8 millió spirált helyeztek fel nőknek, 16,4 millió petevezeték-elzárást, 4,3 millió vasectomiát és 14,4 millió abortuszt végeztek el. A szigor embertelen volt, a spirál eltávolítását bűncselekménynek minősítették. A falusi elöljárók és a városi párttitkárok feladatává vált az ellenőrzésük alá tartozó nők menstruációs ciklusának figyelése, s ha kellett, terhességi tesztet is elrendelhettek. Hatékony tervgazdaság módjára a települések és megyék számára gyerekszületési mutatókat vezettek be, amelyeket helyben tűzzel-vassal igyekeztek betartani, gyakran szó szerint.
Az egykepolitika erőltetése időnként példátlan brutalitással járt. A kényszerabortuszokról és a nőkre erőszakolt sterilizációról rémtörténetek kerültek napvilágra. Az ellenük küzdő leghíresebb aktivista, a vak Csen Kuang-cseng 2012-ben az USA pekingi nagykövetségére szökött, majd a feleségével és két gyerekével menedékjogot kapott az Egyesült Államokban. Három éve az amúgy szigorúan cenzúrázott kínai közösségi oldalakat járta be annak a vidéki nőnek a sokkoló képekkel illusztrált sztorija, akit törvénytelen terhességen kaptak – és nem tudta kifizetni a minimum az éves jövedelme háromszorosával egyenlő büntetést, ami egy 2001-es szabálymódosítás alapján mentességet adott volna számára –, ezért kórházba cipelték őt, ahol egy injekcióval megölték, majd a méhéből kirángatták a hét hónapos magzatát. Vidéken elharapózott az újszülött lánycsecsemők meggyilkolása, majd amikor megjelentek a korszerű ultrahangos berendezések, teret nyert a célzott abortusz. Nem hivatalos források úgy tudják, hogy a kínai árvaházakban élő gyerekek 95 százaléka lány. Emellett a becslések szerint 13 millióan élnek szürkezónában, mert a születésükkor nem kapták meg a hukout, így nem jogosultak semmilyen ellátásra, s az állam számára nem léteznek.
A kínai születésszabályozási politika eleinte még nemzetközi elismerést is kapott, Csien extábornokot 1983-ban az ENSZ – Indira Gandhival egyetemben – népesedési díjjal tüntette ki. A szörnyűségeket taglaló hírek megjelenésével párhuzamosan, különösen az ezredfordulótól, viszont már demográfusok figyelmeztettek arra, hogy az egykeszabály társadalmi értelemben öngyilkossággal ér fel. Bemutatták, hogy a születések száma a drasztikus beavatkozás nélkül is csökkent volna, az ország lakosságának nagysága pedig stabilizálódott volna, mert ahogy a gazdaság nőtt, és az életszínvonal javult, a kínai párok is egyre kevesebb gyereket vállaltak. Kiderült az is, hogy felborult a nemek közti egyensúly, és volt olyan év, hogy 100 lánycsecsemőre 120 fiú is jutott, miközben a természetes a 105. Ez azzal fenyeget, hogy a század közepére már 40-50 millió kényszeragglegény él majd Kínában, akinek egyszerűen nem jut feleség, ezért társadalomtudósok fölvetették, hogy egy-egy nőnek informálisan több párja lehessen.
Ennél sokkal nagyobb gond, hogy az egykepolitika felgyorsította a kínai társadalom öregedését, amit amúgy is kivált az ország fejlettebbé válása, és a várható élettartam emelkedése. Ijesztő példaként Japánt emlegetik, ám Kína a jelenlegi demográfiai trend alapján előbb válik a világ legnagyobb idősotthonává, mint hogy az idősek ellátásához elég gazdag lenne. A népességszabályozás mellékhatásaként kialakult az egykeként elkényeztetett „kis császárok” rendje, családok millióiból tűntek el nemcsak a testvérek, de az unokatestvérek, nagybácsik és nagynénik is, és létrejött a 4-2-1 generációs modell, azaz a négy nagyszülő, a két szülő és az egy unoka. Ez pedig a hézagos szociális hálóval és ingatag nyugdíjbiztosítással terhelt Kínában megoldhatatlanná teszi a hagyomány továbbélését, amikor a fiatalabb generáció gondoskodik az idősebbről.
A demográfiai szakadékhoz vezető trendet érzékelve 2006-ban központi jóváhagyással több tartományban engedélyezték, hogy két gyereke legyen azon városi házaspároknak, akik maguk egykék. A központi bizottság két évvel ezelőtti plénumán pedig a lehetőséget kiterjesztették azokra a párokra, akiknek legalább az egyik tagja egyke. Az utóbbi döntés eredménye azonban messze elmaradt a várttól, mert az idén júniusig az arra jogosultaknak csak a nyolcada kért összesen 1,45 millió szülési engedélyt. Ezt látva sokan úgy vélik, Peking legalább egy évtizedet késett az egykepolitika feladásával, és kétlik, hogy meglesz a döntéstől várt évi 3–6 milliós születési többlet a tavalyi 16,5 millióhoz képest- írta Nagy Gábor a hvg.hu-n.
Pekingben egyre többen vállalhatnak második gyereket
Tovább lazul a kínai "egykepolitika" – több mint 53 ezer pekingi házaspár kérvényezte, hogy második gyereket vállalhasson, miután tavaly februárban a fővárosban is lazítottak a korábbi születésszabályozási elveken – számolt be a kínai állami média.
