A rovat kizárólagos támogatója
Forrás: hvg.hu/360

Elkerülhetetlennek látszik a fenntarthatatlannak tűnő magyar ivóvízhálózat nagy részének állami tulajdonba adása, és ebből is csak a NER-közeli vállalkozók profitálhatnak. Az országos szinten 2000 milliárd forintosra becsült víziközmű vagyont akár államosítják, akár nem, az önkormányzatok és a fogyasztók járnak rosszul.

Gondoskodó szerepben tetszelegne a kormány, augusztusban ugyanis „mentőövet” dobott a nehéz pénzügyi helyzetbe került önkormányzati víziközmű-szolgáltatóknak: felajánlotta, hogy ingyen átveszi a hálózatuk 75 %-os tulajdonrészét, cserébe a 2022-es tartozásuk kifizetéséért.

A kormány arra számított, hogy a 40 szolgáltató legalább fele él majd az állami integráció lehetőségével, ehhez képest legfeljebb tíz – köztük a Nyírségvíz, a Baranya-Víz vagy a Borsodvíz – jelezte, hogy hajlana a dologra. Nem csoda, hogy leghamarabb az évek óta csődközeli helyzetben billegő Alföldvíz jelentkezett. A kormány által remélt átütő siker tehát elmaradt, a jogköreiktől fokról fokra megfosztott vagy azokról lemondani kényszerülő önkormányzatok főként érzelmi okokból nem hajlandók megválni a tulajdonukban lévő, országos szinten kétezermilliárd forintosra becsült vagyonról. De rákényszerülhetnek.

Szinte a csodára várnak ugyanis azok a polgármesterek, akik azt remélik, hogy előbb-utóbb normalizálódik a költségek legnagyobb részét kitevő villamos energia ára. Az idén az előző évinek közel a duplájára, majdnem 51 milliárd forintra emelkedett a víziközművek működtetéséhez szükséges áram ára, ami az idei összes kiadásuk legalább ötödét adja. Jövőre pedig az áram már a legnagyobb költségelemmé ugrik elő, a HVG információi szerint egy közbeszerzésen például egy szolgáltató olyan ajánlatot kapott, amit elfogadva a villamos energia kifizetése a jövő évi teljes árbevételét elvitte volna.

Már most is akadnak olyan cégek, amelyek nem képesek fizetni az áramdíjat. Az áramszolgáltató ugyan nem szüntetheti meg a kritikus infrastruktúrák ellátását, indíthat viszont csődeljárást az érintettek ellen. Az ellátás veszélyeztetése esetén pedig a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal jelöl ki egy közérdekű üzemeltetőt, általában a regionális állami szolgáltatót. Miközben ez minden önkormányzati kontrollt megszüntet a szolgáltató felett, az állam által most indítványozott integráció legalább biztosítaná a helyi szolgáltatók fennmaradását és az önkormányzatok kisebbségi befolyását – magyarázta a lapnak Szabó Iván szakjogász.

rozsdás lyukas vízcső kép: Sarkadi Péter greenfo

Több polgármester is inkább azt szeretné kiharcolni, hogy az állam közvetlenül az önkormányzatoknak adjon támogatást, amit majd – belátásuk szerint – beforgatnak a veszteséges cégeikbe. Erre azonban vajmi kevés esély van, hiszen míg a kormány az állami tulajdonban lévő regionális vízműveknél tíz év alatt 135 milliárd forintnyi tőkepótlást hajtott végre, addig az önkormányzati tulajdonúak semmilyen támogatást nem kaptak – írta még augusztusban, drámai hangvételű nyílt levelében Schmidt Jenő, a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének elnöke, Tab fideszes polgármestere.  Ezért a legtöbb vízműnél csak akkor történik felújítás, amikor a baj – például egy csőtörés – már bekövetkezett. Az infláció miatt pedig az eredetileg rekonstrukciós munkákra, vezetékek cseréjére és átemelők felújítására szánt pénzek egyre nagyobb részét is az emelkedő bérköltségek fedezésére kénytelenek felhasználni. Ez ördögi kör: minél elavultabb a rendszer, annál több pénzt emészt fel az egyre sűrűbben jelentkező hibák elhárítása.

Magyarországon az ivóvíz csaknem harmada szivárog el, ami a beruházások alacsony szintjére vezethető vissza – állapította meg az uniós szabályok szerint a szektort vizsgáló Európai Számvevőszék egy 2017-es jelentésében. Mi több, egy tanulmány már 2010-ben rámutatott, hogy a rendelkezésre álló források mellett a hálózat teljes cseréje 300 évet venne igénybe. Az pedig már a 2018-ban a Századvég Gazdaságkutató Zrt. és a Magyar Viziközmű Szövetség (MaVíz) közös tanulmányából derült ki, hogy a hazai ivóvízellátó rendszerek 56 százaléka túlnyomóan kockázatos, idézi a hvg.hu-n idén márciusban megjelent cikk.

Márpedig azóta csak romlott a helyzet: iparági források szerint nemhogy a csere, de a szükséges felújításoknak is kevesebb mint a tizede valósul meg évente. A 2011 végén befagyasztott szolgáltatási díjakból már akkor kigazdálkodhatatlan volt az állagromlást meghaladó rekonstrukció. E helyzet rendezését 2012-re ígérték, ez azonban azóta sem történt meg, helyette 2013-ban meghirdették a rezsicsökkentést, ami az eleve nyomott díjakat még tíz százalékkal lejjebb vitte. S ez nyilván nem is fog egyhamar megváltozni.

eterrnit/ azbeszt vízcső toldás mint kiállítási darab. kép: Sarkadi Péter greenfo

A mostani energiaárak mellett ugyanis a közműcégek költségeihez igazodó, reális vízdíj akkora terhet jelentene a lakosságnak, ami már politikai kockázatokat rejt – magyarázza Szabó.

További extra költség volt a kisebb szolgáltatók számára az igazságtalanul megalkotott közműadó is, ami a vezetékek hosszában határozta meg az adóalapot, függetlenül az ellátásban részesülők számától. Mivel a vízellátás alkotmányos alapjog, a szolgáltatóknak kötelességük volt kihúzni a szórványtelepülésekre, tanyákra is a vezetéket, ami után rengeteg adót fizettek. A rendelkezés nyertesei a városi szolgáltatók lettek, amelyek rövidebb szakaszokon sok fogyasztót szolgálnak ki.

A víziközműtörvény 2021-es módosítása óta viszont már a vezeték hossza és a lakosságszám hányadosa alapján képződik az adóalap, így a legtöbb adót a nagyvárosi szolgáltatóknak kell kicsengetniük. Ugyanakkor ők eleve magasabb díjon szolgáltatnak, így megengedhetnek maguknak némi professzionális szemléletet. A kevés nyereséges szolgáltató egyike, a Szegedi Vízmű például a Veoliával karöltve olyan beruházásokat hajt végre, amelyekkel már kevesebb mint felére csökkentették a vásárolt villamos energia mennyiségét, például a szennyvíztisztító telep biogáz-előállításával.

Akármennyire is húzódoznak az önkormányzatok attól, hogy megváljanak a kezelésükben lévő vagyontól, a kisemmizésükre játszó kormányzati szándék és a romló gazdasági környezet mellett a legtöbbjüknek nincs választása. Pedig a folyamatot az sem teszi vonzóbbá, hogy a legnagyobb veszteségeket éppen az állami tulajdonú cégek halmozzák fel, igaz, esetükben az állam állja a cechet.

A több évtizedre adott koncessziók korában nagy kérdés, mit kezd az állam a megszerzett szolgáltatókkal.
hulladékgazdálkodás példája azt mutatja, hogy politikai szándékok is vezérlik a kormányt: a forráshiányos szektor üzemeltetését úgy akarja konszolidálni, hogy az a központi költségvetésnek a lehető legkevesebb kiadást okozza, a bevételek pedig azokhoz a vállalkozói körökhöz áramoljanak, amelyeket kedvezményez. A polgármesterek érthetően nem élték meg sikersztoriként a hulladékágazat átalakítását: szűkült a ráhatásuk a folyamatokra, és a szolgáltatási színvonal csökkenésétől is félnek.

Persze ahhoz, hogy a víziközmű-szolgáltatásokat is koncesszióba adják, kezdeni kellene valamit a támogatott díjakkal, ami azonban egyenlő lenne a fegyverletétellel a kormány szélmalomrezsiharcában. Ennél is lényegesebb szempont lehet azonban a hatalom számára, hogy a remélt uniós helyreállítási alapokból bőven adhatna a közműhálózat fejlesztésére, amire már előre több kormányközeli építőipari vállalat is ácsingózik.

Márpedig a „megfelelő” kivitelezők kiválasztása olajazottabban működne az állami közbeszerzéseken, mint ha több száz önkormányzattal kellene egyezkedni, amelyek ragaszkodhatnának a valódi versenyhelyzetet teremtő pályázathoz. Mint általában, a centralizációs törekvés itt is a közpénzek NER-tulajdonba talicskázását vetíti előre, bónuszként pedig újabb fejezet nyílna az önkormányzatok elsorvasztásában.

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek