A 19. században történhettek utoljára ilyen nagy felfedezések, mint amire magyar kutatók több év szisztematikus kutatómunkájával rájöttek: megtalálták a világ legnagyobb kékvércse-gyülekezőhelyét Afrikában. Több védett madár gyűlik ott össze, mint ahányról addig egyáltalán a bolygónkon tudni lehetett.
Műholdas nyomkövetés, matematikai modell, aknamentesítés, csúzlival lőtt és megevett védett madarak – nem akármilyen történet következik, amelyet a Válasz online munkatársa, Élő Anita a természetvédelem sikereiről beszámoló Természet_Védelem_Itthon című kötet számára írt meg. A fejezetet a könyvet kiadó Aktív- és Ökoturisztikai Fejlesztési Központ engedélyével közöljük.
A húszéves terepjáró hatalmasat nyekken a buckán. Palatitz Péter, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület munkatársa úgy szlalomozik a földutakon, mint valami raliversenyző. Idefelé kétszer is dugóba kerültünk, így most tövig nyomja a gázt, hogy odaérjünk a kék vércsék gyülekezőhelyére, mielőtt leszáll az éj, és a madarak beülnek a lombok közé, ahol már nem lehet összeszámolni őket. A Jászságba tartunk – a sík vidéken akár nyílegyenesen is vihetne az út, de nem: vadul kanyarog. Lehúzott ablakkal robogunk, és közben a kék vércsék megmentésének történetéről beszélgetünk. Nem akármilyen kalandnak ígérkezik, ma legalább százat láthatok Magyarország legszínpompásabb ragadozó madarából. Ráadásul egy titkos madárváros felé közeledünk, amelynek pontos helyét senkinek sem árulhatom el.
Zsivajgó vércsevárosok
Ha a történetet a legelején kezdjük, a kilencvenes években, arra bukkanunk: a vetési varjak akkor csaknem teljesen eltűntek az agrárélőhelyekről Magyarországon, a maradék meg a pusztai fákról beköltözött a városokba. A zajosnak és kártékonynak tartott varjak számának drasztikus csökkenése majdnem magával hozta a kék vércse, a talán legkülönösebb sólymunk kipusztulását is – mivel ezek a madarak zömmel a vetési varjak fészkébe rakják a tojásaikat.
Azután jött az ötlet, hogy fészkelőládákat szereljenek a pusztai fákra és új vércsevárosokat hozzanak így létre. Egy ilyenhez tartunk, hiszen ma a kék vércsék 85 százalékban sajátságos madárvárosokban fészkelnek, ahol mellettük még számos madárfaj költ – mostanra jellemzően műfészkekben. A kék vércsék a leghangosabbak, nem is mindig tartják be a fészkelési etikettet, hajlamosak elzavarni minden más madarat, ha kinéztek egy fészket. A hímek légicsatákat vívnak egymással, a tojók pedig tollbakapnak – nem a legjobb szomszédság. Most a kék vércsék csendesebbek, már az afrikai nagy útra készülnek.
Ugorjuk most át a színes ládák történetét (izgalmas ugyan az is, akit érdekel, olvassa el, a díjnyertes Kék könyvben, amelynek Palatitz Péter az egyik szerzője), nézzük meg inkább, mi történt azóta, hogy vagy harminc egyedre műholdas jeladót szereltek a kutatók, és kiderítették, hogy a kék vércse a leghosszabb távot átívelő vonuló a ragadozó madarak közül.
FOLYTATÁS: Közeledünk, látom, ahogy a vércsék óvatosan leereszkednek egy-egy fára.
Nyitókép: Palatitz Péter: „Nemcsak a világ legszebb madara a kék vércse, de a legkülönlegesebb is” (fotó: Kurucz Árpád)
