Az ivóvíz a 21. század olaja, a nyersanyag, amiért már ma háborúk folynak. Évente 5-8 millió ember hal meg és körülbelül 250 millió ember kap súlyos betegséget szennyezett, fertőzött víz fogyasztása vagy használata miatt. Míg a 20. század elején körülbelül 25 ezer köbméter víz jutott egy főre, mára ez kevesebb, mint negyedére, hatezer köbméterre csökkent a népességnövekedés következtében. 2025-re pedig az emberiség ötöde, több mint másfél milliárd ember él majd olyan területen, ami vízhiánnyal küszködik.
Az ivóvíz jelentette kihívással még mindig nem vagyunk tisztában: azokon a területeken, ahol a vízhez könnyen hozzá lehet férni, ott az ember mértéktelenül használja, miközben még szennyezi is azt. Míg Európában átlagosan 250 liter tiszta vizet használ el egy fő egyetlen nap alatt, Amerikában ennek a kétszerese, Afrikában pedig több órát gyalogol az ott élők legalább negyede, hogy vízhez érjen, a víz minőségéről mit sem sejtve.
A fertőzött víz és a nem megfelelő higiéniás körülmények miatt 115 ember hal meg óránként.
A világ népességének robbanásszerű növekedése ráadásul egyre nagyobb vízszükséglet-növekedést indukál. Ez a jövőben újabb hatalmas migrációs hullámot indíthat, hiszen az ivóvíz hiánya meg fogja követelni azt, hogy az emberek oda vándoroljanak, ahol a víz van. A vízháború pedig már elindult, még ha azt innen nem is mindig látjuk. 2025-re pedig több mint az emberiség ötöde, 1,8 milliárd ember él majd abszolút vízhiányos területen és a Föld lakosságának a kétharmada számára jelenthet majd nehézséget a vízhez való hozzáférés.
Az egyik legismertebb vízzel kapcsolatos konfliktus a Csád-tóhoz köthető Nyugat-Afrikában.
1963-ban több mint 25,000 négyzetkilómétert borított a Csád-tó vize, 2001-ben már csupán alig 1,350 négyzetkilóméternyi területtel számolhattunk. Az 1960-as években négy ország osztozott a tó vízfelületén és használta fel azt mezőgazdasági és egyéb célokra. Azonban mindössze 30 év alatt a tó mérete annyival csökkent, hogy 2001-re már csupán két ország, Csád és Kamerun tudta vizét felhasználni. A tó visszahúzódását a helyi halászok is követték, így falvaik időközben arrébb települtek. A Nigéria és Kamerun között hosszú idők óta fennálló határkonfliktust tovább mélyítette, hogy a „költöző” halászfalvak hovatartozásáról sem tudtak megállapodni. A vitás kérdést végül 2002-ben a Nemzetközi Bíróság rendezte, Kamerunnak ítélve a kérdéses körülbelül 30 települést. Nigériai katonai erőknek el kellett hagyni ezt a területet. Ezzel a politikai konfliktus ugyan megoldódott, de az ott élők mindennapi vízhasználatának kérdése nem. Mivel a régió mezőgazdasága erősen függött a tó vízkészletétől, így annak csökkenése a megélhetést is veszélyezteti a környékén.
szudáni gyerekek "ivóvize"
Afrika legnagyobb tavát, a Viktória-tavat, szintén egy potenciális konfliktuszóna övezi.
E természetes vízen három ország, Kenya, Uganda és Tanzánia osztozik, ám a köztük húzódó határok nem pontosan meghatározottak, így a halászati és egyéb jogokat is bizonytalanság veszi körül. Ahogy a halak mennyisége csökken a tóban, 2003 óta egyre több halász hajózik addig számára ismeretlen vizekre – sokszor illegálisan belépve a szomszédos országba. A három határos ország mellett a Viktória-tó felosztása Egyiptom számára is kiemelkedően fontos. A tóból áramlik ki ugyanis Egyiptom irányába a nagy vízhozamú Fehér Nílus. A Níluson kilenc ország osztozik, így még a Nílus-egyezmény megkötése mellett is az elmúlt években Kairó számos alkalommal kijelentette, hogy akár fegyverrel is biztosítani fogja a számára értékes vízhozamot.
Dél-Afrika egyik legcsodálatosabb természeti kincse került veszélybe, amikor a namíbiai kormány mérsékelni akarta az országát sújtó szárazságot és aszályt. Egyik lehetséges megoldásnak az Okavango folyó vízének kiaknázását találta. Létrehoztak egy nagyjából 260 kilométer hosszú vízvezetéket, melyen keresztül évenként közel 17 millió köbmétert vízet vezettek ki. Az 1600 kilométer hosszú Okavango folyó egy része természetes határt képez Namíbia és Angola között, majd Botswanába lépve beletorkollik a Kalahári-sivatagba és létrehozza az Okavango-mocsárvidéket. Ez évente a folyó mintegy 11 milliárd köbméter vizét nyeli el. Botswana nemcsak vízkivételezés céljából hasznosítja ezt a területet, hanem a több nemzeti parknak otthont adó deltavidék hatalmas turisztikai látványosságával rengeteg látogatót is vonz az országba. Az éves áradások elmaradása szomjúságokhoz és a mocsárvidék teljes eltűnéséhez vezethet. A száraz éghajlat miatt a folyó párolgás útján történő vízvesztesége igen nagy, ezért az ország számára az Okavango folyó minden egyes cseppje nagyon drága kincs. Namíbia és Angola azonban úgy gondolják, hogy joguk van a közöttük folyó víz hasznosítására, amennyiben azt a nemzeti érdekeik úgy kívánják, figyelmen kívül hagyva az ezzel járó természetkárosító következményeket. Namíbia hiába érvelt azzal, hogy alig egy százalékát hasznosítják a folyó vízének, Botswana a lehetséges válaszlépések között az esetleges fegyveres beavatkozás lehetősége is felvetette.
ivóvíz problémák a világban
Tények a vízről:
-– Egy európai átlagosan 250 liter tiszta vizet használ egy nap, míg egyes fejlődő országokban ez alig 5 liter. (ENSZ, Human Development Report, 2006)
-– Afrikában és Ázsiában a nőknek átlagosan 6 kilométert kell gyalogolniuk, hogy vízhez jussanak.
— A föld vízkészletének nagyjából a 0.003%-a használható az emberek számára. (2015)
— A vízzel kapcsolatos betegségek minden tizenötödik másodpercben egy kisgyerek halálát okozzák. Ez azt jelenti, hogy miközben ezt a cikket olvassuk, már több mint 10 gyerek halt meg vízzel kapcsolatos betegségben. Holnap ilyenkorra ez a szám már eléri a 2500-at. (2015)
— A migránsválság oka a klímaváltozásban is keresendő, hiszen 2008-ben egy súlyos szárazság miatt több százezer szíriai volt kénytelen elhagyni szülőföldjét. (2016)
— Egy 200 forintnyi anyagi támogatás is elég lenne ahhoz, hogy egy fejlődő világban élő kisgyerek egy éven át megfelelő minőségű ivóvízhez jusson. (2015) A vízproblémák enyhítésén számos hazai civil szervezet dolgozik, többek között az Afrikáért Alapítvány.
Vízháború, made in China
Kína az elmúlt évtizedek brutális tempójú iparosodásának energiaigényét két forrásból fedezte: az irtózatosan környezetszennyező szénerűművekből, és a vízierőművekből, amikből ma több mint 85 ezer van az országban (pontosabban ennyi gát dolgozik az erőművek alá). Amíg ezek az ország keleti részén épültek, mint például a hírhedt Három Szoros, a világ legnagyobb erőműve, addig csak Kínának okoztak helyrehozhatatlan környezeti károkat. Nagyjából tíz éve azonban az erőműépítési láz elérte a délkeleti Yunnan tartományt, és a Mekongot, a világ tizedik legnagyobb folyóját. A Mekonggal az a gond, hogy a Jangcéval és a Sárga-folyóval ellentétben nem csak kínai területen folyik, vagyis ha a kínaiak tönkreteszik, azzal más országoknak is keresztbe tesznek. És most éppen ez zajlik, főleg, mióta megépült a Xiaowan-gát, Kína harmadik legnagyobb vízierőműve (és most is még nyolc erőmű épül éppen a Mekong kínai szakaszán).
A kínai erőművek Thaiföldtől Kambodzsáig, Laosztól Vietnamig okoznak gondokat a halászatnak, a mezőgazdaságnak és a turizmusnak, és a dolog csak most kezd igazán komolyra fordulni. Laosz ugyanis saját gát és erőmű építését tervezi a Mekongon. A délkelet-ázsiai országok eddig együtt próbáltak Kínával tárgyalni a folyó ügyében, de könnyen lehet, hogy ez az egység a Don Sahong gáttal szétesik. Egy magas rangú thaiföldi kormányhivatalnok erről ijesztő nyíltsággal így nyilatkozott : "Igen, természetesen háború lesz, az országok harcolni fognak a vizükért, az emberek harcolni fognak, amikor elveszik tőlük az ivóvizet. Vízháború lesz a konfliktusból Laosz, Thaiföld, Kambodzsa, Mianmar között, csak várjuk ki.”
