Ecuador amazonasi őserdejének közel egyharmadát kínai olajvállalatoknak adná el – járta be a hír a világsajtót március végén. Szinte ezzel egyidőben került pont egy hosszabb huzavona végére és emelték ki a Berlint egykor kettéosztó fal újabb 22 méteres szakaszát. Hogy mi köti össze Berlint a tőle vagy 10.000 km távolságra lévő ecuadori őserdővel, egy nagy darab betont egy óriás kiterjedésű érintetlen erdőséggel? Mindkettő az emberiség közös múltjának és jelenének része, jövőjének viszont – már úgy tűnik – nem. A fenntarthatóság hívei egy hét alatt két újabb vereséget szenvedtek a fejlődés és fejlesztés oltárán.
Pedig a fenntarthatóság képviselőinek veresége nem szükségszerű. A többség ma már belátja, hogy a Föld erőforrásai végesek, korlátlan kiaknázásuk zsákutcába vezet. Mégis a mai napig uralkodó az a felfogás, hogy fejlődés csakis növekedéssel valósítható meg, ehhez pedig mindig és mindig szükség van újabb óriás kőolajmezők kiaknázására vagy épp a lakóparkok építéséhez szükséges újabb területekre. A két ügy egyszerre jelent a fenntarthatóság híveinek tényleges és szimbolikus vereséget. Brazíliától Peruig, Kongótól Indonéziáig számos ország példája igazolja, hogy a a trópusi őserdő kincseinek és a földben rejlő ásványi anyagoknak a kiaknázása mindig a gyors profit és sosem a fenntartható gazdaság érdekeit tartja szem előtt. Peru épp a minap tett végre lépést arra, hogy az ország északi, amazonasi részén kőolajat kitermelő argentin Pluspetrolt megregulázza. A legalapvetőbb környezeti sztenderdek több évtizednyi elhanyagolása vezetett végül oda, hogy a kormány környezeti szükségállapotot rendelt el a Pastaza folyó menti kitermelőhelyek vidékén. A már több évtizede zajló kitermelés következtében a térség kőolajszármazékokkal, báriummal, ólommal és krómmal való szennyezettsége drámai mértéket öltött, a bennszülött indián gyerekek vérében lassan egy évtizede mérik a határérték többszörösét meghaladó ólom és kadmium szintet. Ecuador most úgy tűnik ugyanezt az utat választja – ráadásul a még nem eldöntött konstrukciójú ügyletben a 3 millió hektárnyi (mintegy 30.000 km2!) kőolaj-kitermelésre szánt terület feletti ellenőrzésről is részben lemond. A mostani döntés egy folyamat következménye, aminek során az ország eladósodásából történő egyetlen kiútnak az őserdő és az alatta rejlő olajkincs kínaiaknak történő eladása tűnt. Arról egy szó sem esik, hogy az az őslakos indián törzsek és az ecuadori kormány mellett az emberiség egészének is lehet köze az amazonasi őserdő egy újabb szeletének a sorsához.
Mi marad?
Berlinben sem pusztán néhány 100 négyzetméter beton felület szétbontásáról van szó. Az 1,3 kilométer hosszan elnyúló East Wall Gallery a berlini fal legnagyobb, egybefüggően megmaradt darabja, egyben Európa lelkiismeretének élő része. Az ebből most kihasított 22 méteres darab a teljes hossznak csak töredékét teszi ki. A berlini fal története és az emberiség történelmében betöltött szerep azonban pótolhatatlan. Bárki, aki Európában nőtt fel érzelmileg is kötődik a berlini falhoz és azt érzi, a falnak itt sokáig állnia kellene. Ismét azok maradtak tehát kisebbségben, akik szerint a történelmi és kulturális emlékek léte és őrzése ugyanolyan, ha nem fontosabb része a közösség fejlődésének, mint az adott ország vagy város gazdasági fejlődése.
A felelős viselkedés szenvedett vereséget mindkét ügyben. A vállalatok felelősségének kérdése ma már kellően kidolgozott, úgy tűnik azonban, hogy az országok és a városok még adósak avval, hogy megalkossák és kövessék a felelős működés elveit.
Kapcsolódó anyagok:
