Kezdjük ott, hogy a kötcsei találkozóra alapvetően autós újságíróknak érdemes lemenni. Az egyébként tündérszép falu, ilyenkor egy napra szabadtéri autóskiállítássá válik, a somogyi löszbe vájt kis utcákban ott csillognak a fideszes illetékes elvtársak, főispán urak, kormánypropagandisták legújabb szerzeményei; a luxusmercik, BMV-k, Audik szélvédőin törik meg a koraőszi napsütés.
Persze Kötcsének bérelt helye van a magyar politikatörténetben, Orbán sok-sok éve itt fejtette ki a műanyag székeken kuporgó híveinek, hogyan fogják majd a világválságban botladozó magyar demokráciát pártállammá visszaalakítani. És lőn. Igaz, a jobboldal gonoszsága és romlottsága mellett az akkori baloldal balekségére is szükség volt, hogy stabil féldiktatúra épülhessen, de hát a világ már csak ilyen, a lószar és az agyagos sár is összekeveredve betonná szilárdul a napon.
Azóta az égegyadta világon semmi említésre méltó nem történt itt.
Az évről-évre a közpénzüzemű böhömökből előkászálódó fideszes értelmiségipótlékok, rafkós karrieristák, oligarchák táskahordói jobbára a pártállami kontraszelekció által kitermelt, tökéletesen jelentéktelen, önállótlan figurák, akik csak azzal tudják észre vétetni magukat, hogy egy súlyosan elszegényedő, leszakadó ország élén hivalkodnak a teljesen nyilvánvalóan közös pénzünk megcsapolásából szerzett vagyonukkal. Láthatunk elvonulni ex-miniszterfeleséget tizenötmilliós karkötőben, kézzel varrott, méretre gyártott, méregdrága lakkcipős minisztert, ifjú, fedettpályás közbeszerzési bajnokjelöltet akkora Gucci emblémás nadrágszíjjal, hogy az utca végéről is lássa a sajtó, hogy ő most sem akárki.
Jönnek, a többség pókerarccal odacsörtet a bejárathoz, majd egy ugrás és már is bent van a fideszesek safe space-jében, messze a sajtótól és messze a valóságtól. Odabent lehet ismét peckesen, emelt fővel járni, örökké büszkén valamire, amiről ők sem tudják pontosan, hogy mi lenne az, ám annál inkább feszíti belülről a mellkast.
Előre mondom, jobb rá felkészülni: egyszer véget ér a rezsim a legrosszabb az lesz, amikor az ország ráeszmél, hogy miféle borzasztó, halvány gyenge nímandok tarolták le az országot. A fideszesek Dobozy-kúria előtti fontoskodó hallgatása éppen abból fakad, hogy valójában nincs is mit mondaniuk. Hatalmuk titkos receptje ugyanis egyszerű mint a raklap: rátelepedtek az ország erőforrásaira és gátlástalanul felélték azokat, mindenki mást pedig elutáltak az kondértól, vagy az út szélére lökdöstek. Ennyi. És most itt vagyunk. A fideszes siserahad a 12 éve alatt tökéletesen felzabált mindent, a magyar gazdaság lehetőségeit maradéktalanul elherdálta, az ország mára mindenhonnan kisorolódott, és tévedhetetlen magabiztossággal ismét egy vesztes, erkölcstelen hódító nagyhatalom, Oroszország utolsó csatlósává tette Magyarországot. És a Fidesz bukása is kiszámítható, ahogy a penészburjánzás és sáskajárás is matematikai szabályokat követ: ha elfogy a felélhető táplálék, akkor összeomlik a rezsim. Ahogy sajnos ebből következik, hogy minél tovább maradnak hatalomban, annál nagyobb lesz a kártételük is- írta Batka Zoltán a Népszava véleményrovatában.
Nézi az ember az özönlő szellemi elitet.
Megérkezik a Nemzeti Múzeum főigazgatója, aki elődeivel ellentétben sem nem régész, sem nem történész, ám rögvest megsértődik, mert igazgatónak lett szólítva: főigazgató vagyok – mondja öntudatosan (azt nem teszi hozzá, hogy se nem régész, se nem történész, se nem múzeológus), kéjesen nyalogatva saját ülepét. Aztán jön a Petőfi-szakértő, egyszemélyben jeles filmrendező, aki minden idők „legnagyobb” magyar filmjének forgatásán van túl (fizetek bárkinek, ha hasonló mondatot tud idézni Ingmar Bergmantól vagy Federico Fellinitől), s aki csak Petőfihez és a Pilvax-körhöz ért, a pedagógusok fizetéséhez nem. (Mindenesetre meghallgattam volna egy vizsgáját Németh G. Béla tanár úrnál, amint a tételek közül Petőfit húzza.) Érkezik az egyetemi professzor, a kis gőgös udvari ideológus, aki filozófiában ugyan nem alkotott semmi maradandót, de a „lopás mint a Fidesz nemzeti programja” teoretikus alapvetését egy életre lefektette, így hát mégiscsak van idézettsége, szóval a professzor arra a kérdésre, hogy mit gondol, helyénvaló-e, ha a határvadászok fizetése nagyobb, mint a pedagógusoké, azonnal visszakérdez: „rögtön egy erkölcsi ítéletet szeretne belőlem kiszedni?”, amiből annyi mindenesetre azonnal kiderül, hogy Lánczi András professzornak sem az erkölcs, sem az ítéletalkotás mibenlétéről sok fogalma nincs. És ez így megy, jönnek egymás után, a megszokott rendben és koreográfia szerint a vén huncutok és gonosz ostobák, sietős léptek, nem érnek rá, „féknyúz sajtónak nem nyilatkozom”, „jaj, hagyjon már békén ezzel” – kebelből feltörő sóhajával a terror igazgatónője, aztán a „van-e energiaválság, vagy nincs” kérdésre szépen felfeleli, hogy „a kérdés értelmezhetetlen”, végül terrorház-közgazdászként Friedmant, Krugmant, Kremert vagy Joshua Angristet megszégyenítő rövid ökonómiai eszmefuttatást oszt meg: „a hiány és a válság nem ugyanaz”. És érkezik a szép emlékezetű „álamfő”, aki komoly arcot vágva mondja, hogy „én drukkolok a tanárok fizetéséért, magam is tanítok három egyetemen.”
Csakhogy:
Az ország, a nemzet és a NER nagy kohójának szép emlékezetű és pótolhatatlan Plagi bácsija láthatóan nincs tisztában azzal, hogy a közoktatásban és a felsőoktatásban dolgozók bérezése különbözik. Aztán érdekelne az is, ha már szóba hozta, hogy nyolcvan évesen miként oktat három egyetemen, anélkül, hogy emeritálták volna? 2012 márciusában ugyanis – méltán – megfosztották doktori címétől, így nyugdíjaztatásáig tanársegédként taníthatott ugyan, de 70. életévüket betöltve kizárólag egyetemi tanárok oktathatnak tovább, professor emeritusként, ha az intézmény vezetése foglalkoztatni kívánja őket. De a 80. évében járó Schmitt Pál tanársegédre ez aligha vonatkozik.
Igaz, eszembe jut: minden fokozat, minden tudományos teljesítmény, minden publikációs elvárás, nyelvtudás, oktatási gyakorlat stb. nélkül is lehet ma már valaki egyetemi tanár, erről ugyanezek gondoskodtak, feltéve, hogy az érintett valamikor nagyot ugrott, gyorsan úszott vagy futott, gólt lőtt, bevitte a találatot, a bal horgot, kétvállra fektetett etc., vagyis olimpiát nyert.
Szóval minden rendben van, Plagi bácsi – a fent említett hölgyekkel és urakkal együtt – rendületlenül maga a megtestesült Fidesz-KDNP-rendszer: ikonikus figurák, akiket a mindhalálig hálás magyar nép a szívébe zárt, nem engedi el őket, megunhatatlan mind, annyi, de annyi jót alkottak, filmeket és múzeumokat, filozófiai tételeket és örökbecsű tanításokat, jó látni minden évben az érkezésüket Kötcsére, maszkabál és panoptikum, nejestől és férjestől, babakocsistól és testőröstől, gondterhelt arccal vagy épp egy tányér fölé görnyedve, jóízűen falatozva, elegánsan kilépve csillogó verdájukból, vacak, alig pármilliós órájukkal és karkötőikkel, semmibe sem nézett, szarrá alázott újságíróktól körülvéve, elvégre ők a legnagyobbak: akár múzeumigazgatóként, akár filozófusként, akár filmrendezőként, akár színészként, akár lepukkant popzenészként, akár a nap 24 órájának permanens megmondóembereként, egyetemi professzorként és bármiként, szépek és okosak, bölcsek és moráltól duzzadóak, és ez így megy megállíthatatlanul és feltartóztathatatlanul, minden és mindenki ugyanaz, újságírói mikrofonon innen és mikrofonon túl, legfeljebb az órák és karkötők változnak, meg a bajuszok méretei.
Otthon vagyunk, családias itt minden.
És a pedagógusokért kivétel nélkül mindenki felettébb aggódik, meg az egész magyar oktatási rendszerért, a jövő onnan kikerülő cselédségéért, elvégre ők fogják majd tíz és húsz és harminc év múlva is nekik, emitt meg a kastélyaikban is felszolgálni a pacalt és a pogácsát, ők fogják majd nyakon csípni a kapu előtti hangoskodókat és rabomobilba gyömöszölni a renitenseket, ők lesznek a kegyelmes úramék sofőrjei, testőrei, felszolgálói, autóajtó-nyitogatói és milliókat érő sáros csizmáik tisztára pucolói.
Szóval Kötcsén évről évre aggódva van, de nagyon.
Úri muri. Rokonok. Kivilágos kivirradtig.
Gábor György vallásfilozófus FB oldala
