A rovat kizárólagos támogatója
Talán a generációváltás a megoldás kulcsa. Lehet eredményt elérni, ha a Trianon-szindróma nem húz vissza bennünket. Sajnos a tavaly még reálisnak látszó gyors megállapodás hajója már elúszott, odaát is úgy gondolhatták, hogy lassabban a testtel. Pedig sürgős lenne végre megegyezni a mostani – 1995 óta „ideiglenes” – vízpótlást felváltó új rendszerről – nyilatkozta Baranyai Gábor, a magyar–szlovák vízlépcsőtárgyalások főfelelőse a Heti Világgazdaságnak.
Az egykori Horn-kormány meghatalmazottja, Nemcsók János óta a dunai vízlépcsőtárgyalások egyik vezetője sem merészkedett olyan messzire, mint ön, amikor tavaly szeptemberben ma már elérhetetlenné tett honlapon ismertetett műszaki megoldásban állapodott meg szlovák partnerével. 1998-ban Nemcsók és kormánya megbukott. Nem aggasztják a zöldszervezetek mostanság felerősödött támadásai?
A történelmi helyzet egészen más, és nem igaz, hogy olyan értelemben megállapodtam volna, ahogy akkori elődöm. Vele ellentétben nekem nincs szabad kezem az 1997-es hágai ítélet értelmezésében. Tárgyalásaim kereteit egy 2004-ben született kormányhatározat szabja meg, amely abból indul ki, hogy Hágában nem írták elő a nagymarosi vagy más vízlépcső megépítését – amit viszont a Nemcsók által parafált dokumentumban vállalt volna a magyar kormány. 2004 óta tehát a magyar tárgyalási pozíció nem változott.
Már amikor egyáltalán folytak megbeszélések, hiszen 2002- ben Medgyessy Péter kormányfő – aki miniszterelnök-helyettesként 1989-ben, a vízlépcsőszerződés felmondása előtt néhány hónappal az építkezés gyorsításáról egyezett meg – szinte első intézkedéseként leváltotta Székely László kormánybiztost. Meghatalmazott híján évekig szüneteltek a kormányközi tárgyalások, s ugyanez megismétlődött 2010 után is. A 2004-es kormányhatározatból pedig emberfia ki nem következteti, mennyi vizet kíván kapni Magyarország például a Szigetköz ellátására.
Ez igaz, de hát az ilyen pozícióban elkerülhetetlenek a bírálatok. Ahogy a palesztin vízügyi hatóság korábbi vezetője egy ENSZ-találkozó szünetében mondta nekem: tárgyalni veszélyes. Ő csak tudja, több vízmegosztási egyezséget hozott tető alá Izraellel. Az is világos, hogy ez az ügy érzelmileg, politikailag túlterhelt. Jellemző, hogy amíg nem történik semmi, addig nem érkeznek heves reakciók, de az egyezség leghalványabb esélye azonnal indulatokat kelt. Szlovákiában nyugodtabb a légkör, igaz, nekik a mostani helyzet, a status quo kedvezőbb. Másrészt már ott sem az eredeti vízerőművet tervező mérnökök a hangadók, partnereinkkel a magyar ökológusok, jogászok is jobban szót tudnak érteni. A bősi erőmű üzembe helyezése óta mindkét országban felnőtt egy új nemzedék, tompulnak az érzelmi, konfliktusgerjesztő mozgósító erők. Talán ez a generációváltás a megoldás kulcsa. A Dunának a hágai ítéletben is kimondott jogellenes elterelése számos problémát okozott, a legsürgetőbb a Szigetköz vízellátása. Ennek kialkudását a Nemzetközi Bíróság a felekre bízta.
Fenékküszöb Dunakilitin
Ehhez a két kormány szakértői által is kívánatosnak minősített megoldást közös úgynevezett stratégiai környezetvédelmi vizsgálat (skv) keretében végül is tavaly szeptemberben kiválasztották – további fenékküszöbök, kisebb- nagyobb duzzasztók révén a most kétségbeejtő állapotban lévő, kimélyült medrű főág és a nála magasabb medrű mellékágak összekötését. Hogyan hagyhatták ki az egyeztetésekből például az Akadémia szigetközi munkacsoportját, amely 1992 óta folytat megfigyeléseket és végez rendszeres kutatásokat? Igaz, az MTA a januári Szigetköz-konferenciára nem hívta meg őket, és a honlapján újabban nincs is nyoma a létezésüknek.
Nem látok bele az Akadémia működésébe. Hogy létezik-e a szigetközi munkacsoport, az nem közömbös ugyan, de tudni kell, hogy nem az Akadémia készítette azokat a tanulmányokat, amelyek az említett skv-t megalapozták. Azokat a kormány rendelte meg különböző kutatóintézetektől, köztük akadémiaiaktól is. Két évig folyt ezek alapján a magyar álláspont kialakítása, beleértve azt az egy évet, ami alatt a bosnagymaros.hu honlapon hozzá lehetett szólni, és ugyanott olvashatók voltak a vizsgálati eredmények. Így született meg a szlovákoknak 2010- ben átadott, hat fő- és több alvariánst tartalmazó „csomag”. A magyar fél javasolta, hogy ezekből válasszuk ki közösen azt, amelyik a legjobban szolgálja a Szigetköz és a Csallóköz ökológiai rehabilitációját, és amelyik a legközelebb áll ahhoz a célállapothoz, amilyen az 1950-es években, a nagy osztrák gátak építése előtt volt a táj, amikor még nem indult meg a főmeder mélyülése, a mellékágak feliszapolódása. A magyar–szlovák szakértői csoport 2015-re zárta le az egyeztetést. A közös értékelés során, egyeztetett szempontok, közösen kidolgozott pontrendszer alapján lett nyerő a kiválasztott variáns. Ebből azonban nem az következik, hogy az ott bemutatott fenékküszöbök fognak megépülni, hanem az, hogy ezt a javaslatot kell a továbbiakban részletesen megvizsgálni, kidolgozni.
Meglep ezzel, hiszen egy tavaly nyáron kiszivárgott, a Védegylet honlapján olvasható júliusi tárgyalási jelentéséből, amit miniszterének, Trócsányi Lászlónak írt, az derül ki, hogy a felek álláspontja igen közeli, és hogy „a szlovák kormánymeghatalmazott célszerűnek látná” az idén márciusi ottani választásokig „lezárni a folyamatot”. Mellesleg furcsállom, hogy tavalyi négy tárgyalásának egyikéről sem tartott nyilvános tájékoztatót.
Sajnos a tavaly még reálisnak látszó gyors megállapodás hajója már elúszott, odaát is úgy gondolhatták, hogy lassabban a testtel. Pedig sürgős lenne végre megegyezni a mostani – 1995 óta „ideiglenes” – vízpótlást felváltó új rendszerről.
De hát civil szervezetek épp azt hányják az ön szemére, hogy a jelenlegi – kevés – vízzel is beérné az új egyezségben.
Ugyan már! Mi értelme lenne ennek? Ha nem velem történne, azt mondanám, szórakoztató ez a helyzet. Van egy kormányzati ember, papírja van arról, hogy miről tárgyalhat, le van írva, hogy mik az elérendő célok – a jó vízminőségi, ökológiai állapot elérése –, mindig elmondja, hogy nem azt csinálja, amit az ellenzők rásütnek, és rendre azt kapja, hogy ő hazudik. Erre mit tudok a fentieken túl elmondani? Egy rossz megoldás politikailag is teljesen értelmetlen lenne. Nyilvánvaló, hogy a közel negyedszázada folytatott tárgyalási metódus nem vezet semmi jóra. A nemzetközi vízügyi konfliktusok gyakran viselik az érintettek közötti területi viták, nemzetközi jogi sérelmek terheit is. Minél magasabb hőfokú az érzelmi töltés, annál inkább kialakul az a mechanizmus, hogy a felek a saját közönségüknek játszanak. Ön szóvá teszi, hogy magamtól nem hoztam nyilvánosságra a tárgyalási anyagokat. De hát ez a diplomáciában így normális!
Mert mi is folyt korábban? Előre elküldtük egymásnak a kormánymeghatalmazotti találkozó záróközleményének tervezetét, majd amikor ténylegesen „tárgyaltunk”, mindkét delegációvezető megtartotta a maga beszédét, rögzítette hajthatatlan álláspontját, ez pár óra alatt lement, majd megebédeltünk, sajtótájékoztatót tartottunk, és éjszakába nyúlóan egyeztettük a véglegesítendő közleményt. Mindenki a hátát védte a saját fundamentalistáitól. Benne voltam sokáig, tudom, miről beszélek.
Mi meg árgus szemekkel lestük, melyik oldal puhul fel inkább.
Persze, „ne engedjünk a 48-ból!” De mégiscsak nekünk lenne jobb, ha több víz érkezne a Szigetközbe, amit – mint engedményt – azért a szlovák partnernek is el kell otthon magyaráznia. Mi meg tiltakozunk, mert „nehogy már jó fejek legyenek, és kedvezzenek nekünk”. Márpedig én úgy látom, szlovák részről valóban változott a megközelítés, azt keresik, mi a közös érdek, mi az, ami mindkét félnek kedvező. Mondjuk egy közös kerékpárút, a kompjáratok sűrítése Dunaremete és Bős között, és persze a természet helyreállítása a Csalló- és a Szigetközben.
Akkor is ilyen „jó fejek” lesznek, ha fölvetődik, hogy mostanáig több áramot termeltek a jogellenesen épült elterelésnek köszönhetően üzemelő, elvileg a két ország közös tulajdonát képező bősi erőműben, mint Magyarország teljes éves fogyasztása? Vagy a kártalanításról csöndben lemondunk? A hágai ítéletben az áll, hogy javallott a kölcsönös lemondás a kárigényekről. Na de közben negyedszázad úgy telt el, hogy a közös Dunát a szlovákok egyoldalúan hasznosították! Nem is beszélve a környezeti károkról.
Ez így van, de ahhoz, hogy jogot formáljunk a villamos energiára, előbb be kellene fizetni a beruházási hozzájárulásunkat, a károkról meg sokáig el lehet még vitatkozni. Az biztos, hogy ha ezzel kezdjük, sosem fogunk megállapodni a Szigetköz vízellátásáról. Úgyhogy most abban szeretnénk lépni, ami a mi számunkra fontos. A remélhetően megmaradó konstruktív szlovák hozzáállás esetén, azt hiszem, lehet eredményt elérni, ha a Trianon-szindróma nem húz vissza bennünket.
Baranyai Gábor
A 43 éves szakember tavaly júliusban vette át a sokat vitatott, meg nem valósított, a hágai Nemzetközi Bíróságon is tárgyalt 1977- es magyar–csehszlovák vízlépcsőszerződést „felváltó vagy kiegészítő” új egyezmény kialkudásáért felelős kormánymeghatalmazotti posztot. A Londoni Egyetemen a hágai perben Magyarország egyik védőügyvédje, Philippe Sands professzor tanítványa volt.
A magyar–szlovák kormányközi alkudozásba 2004–2008 között a tárgyalódelegáció tagjaként közvetlenül is bekapcsolódott. Előtte, 1999-től mint a zöldtárca környezetvédelmi attaséja az uniós csatlakozás környezetvédelmi fejezetének lezárásában vett részt.
Az előző kormányciklusban a külügyi tárca helyettes államtitkáraként is a környezetpolitikáért felelt, s a vízlépcsőtárgyalások rövid időszakában ő képviselte a tárcát. Tavaly augusztus óta az Igazságügyi Minisztérium „határokkal osztott természeti erőforrások fenntartható használatáért felelős” miniszteri biztosa is, emellett „civilben” a két éve alapított, környezetügyi tanácsadással foglalkozó ELDH Consulting Kft. társtulajdonos ügyvezetője.
SZABÓ GÁBOR HVG 2016 08 szám.
LÁSD MÉG AZ ALÁBBI CIKKEKET A TÉMÁBAN:
