Franciaországban évtizedek óta próbálják megmenteni a kecsege és a viza rokonát. A tokfélék védelme nálunk is kihívás.
Az ELTE kutatójaként és a greenfo.hu tudósítójaként nemrégiben a franciaországi Bordeaux-ban jártam, ahol kihalás szélén álló atlanti tok (Acipenser sturio) megmentésétre irányuló programot látogattam meg. Ez a faj Nyugat-Európa édesvizeinek legnagyobb halfaja: egy idősebb atlanti tok hossza akár az 5 m.-t is elérheti, súlya pedig az 500 kg-ot. Alapvetően a tengerben, illetve a folyótorkolatokban él, de szaporodáskor nagy távolságokra, akár 1000 km-re is felúszik a folyókon. A tengerekben viszont csak korlátozottabban vándorol, 70 m-nél mélyebb vizekre nem úszik ki, inkább a partokkal párhuzamosan mozog. A faj egykor igen nagy területeken fordult elő: az Északi-, a Földközi-, és a Fekete-tengerben, illetve számos, ezekbe beömlő folyóban (Elba, Odera, Spree, Nílus, Gironde). Az emberi tevékenység káros hatásai nyomán az atlanti tok nagymértékben megritkult, jelenleg komolyan fenyegeti a kihalás veszélye. Jelenleg Európában már csak a francia Gironde, Garonne és Dordogne folyók összefüggő vízrendszerében és az Atlanti-óceánban fordul elő néhány ezer példány a fajból. A megritkulás több tényezőre vezethető vissza: a folyókon épített gátak elzárják a halak vándorlási útvonalát, a kavicsbányászat miatt csökken a szaporodásra alkalmas folyómedrek területe, illetve a nemzetközi egyezmények által szavatolt védett státusz ellenére folytatódik az illegális halászat. A szakemberek utoljára 1988-ban és 1995-ben észleltek szaporulatot a Gironde-ban.
Atlanti tok (Acipenser ruthenus) a francia szaporítótelepen
Szaporítás
A Bordeaux külvárosában, Cestasban található CEMAGREF mezőgazdasági, hidrobiológiai és környezetvédelmi kutatóintézet az 1970-es évek közepétől foglalkozik az atlanti tokkal. A kutatók egyik fő célja a faj életmódjának, biológiájának minél teljesebb megismerése tudományos módszerekkel, hogy megbízható adatokra támaszkodva tudják kidolgozni a védelem gyakorlati intézkedéseit.
A program részeként Bordeaux-tól 70-km-re keletre, St-Seurin sur Isle-ben létrehoztak egy szaporító-telepet. Itt először ún. modellfajként a szibériai tokkal kezdtek el foglalkozni, hogy egy jobban ismert, könnyebben szaporítható, nem veszélyeztetett fajon próbálják ki a szaporítás módszereit. A telepen 1981-ben sikerült először vadon befogott, ivarérett atlanti tokokat szaporítani. Komoly nehézséget okoz, hogy a faj vad állományának csökkenése miatt egyre ritkábban lehet ivarérett, szaporítható egyedeket befogni. Ezenkívül a faj csak 15-20 éves korában éri el a szaporodóképes kort, így a telepen 1995-ben született állatokat még nem tudták tovább szaporítani. Szintén problémát jelent, hogy az állatok különleges táplálékot igényelnek: a szaporító-telep munkatársai sokféle táplálékkal próbálták etetni őket, de csak a tengeri rákokat és a Gironde torkolatának iszapjában élő férgeket fogadják el, így költséges a napi táplálékukat előteremteni.
A fogságban tartott állományt 1996-ban kettéosztották, azóta a német Leibniz Édesvíz-ökológiai és Halászati Intézet (IGB) is nevel 27 egyedet a fajból. Az atlanti tok védelme érdekében mostanában egy széleskörű összefogás körvonalazódik, a CEMAGREF, a WWF francia szervezete, a Tokvédelmi Egyesület (Society to Save the Sturgeon), a Világ Tokvédelmi Egyesület (World Sturgeon Conservation Society), a Nemzetközi Természetvédelmi Unió Tokspecialista Munkacsoportja (IUCN Sturgeon Specialist Group), és két, a Dordogne és a Garonne környéki megyéket összefogó szervezet részvételével.
Medence az atlanti tokok számára
A legtöbb tokféle veszélyeztetett
A több, mint 350 millió évvel ezelőtt kialakult tokfélék családjába tartozó ősi halak jellegzetes megjelenésűek: alakjuk hosszúkás, hasuk lapított, testfelszínükön több sorban csontlemezek találhatók. Állati eredetű táplálékukat a vízfenéken keresik, ebben nagy segítségükre vannak a szájnyílásuk előtti bajuszszálaknak. Életmódjuk is különleges: a legtöbb faj a tengerek partvidékén található táplálkozó-területeiről a folyókba vándorol fel szaporodni. Egyes fajok igen nagy méretet – több, mint öt méteres hosszúságot és 1000 kg-os tömeget – érhetnek el. Emiatt, illetve a nőstényekből nyert ikra, a kaviár okán halászati jelentőségük is kiemelkedő. Az egész északi féltekén előfordulnak, bár az emberi tevékenység hatására állományaik a korábbiak töredékére estek vissza. Különleges igényeik és gazdasági felhasználásuk miatt mára a legtöbb faj veszélybe került. A halászat, a vándorlást akadályozó gátak, a vízierőművek, a szaporodó-helyeket elpusztító folyami kavicsbányászat és a vízszennyezés egyaránt hozzájárult megritkulásukhoz.
Viza-ikrából készült orosz kaviár
A tokfélék helyzete Magyarországon
Egykor a tokfélék családjának öt képviselője élt Magyarországon: a kecsege (Acipenser ruthenus), a viza (Huso huso), a sőregtok (Acipenser stellatus), a simatok (Acipenser nudiventris) és a vágótok (Acipenser gueldenstaedtii). Mára egyedül a kecsegének maradt nagyobb állománya vizeinkben, de az utóbbi években ezen faj állománya is visszaesett. Amióta a Duna szerb-román szakaszán, a Vaskapunál az 1970-es években megépült Európa legnagyobb vízi erőműve, a kecsegén kívül egyedül a vágótok fordul elő szórványosan hazánkban, hiszen a vándorló fajok nem tudnak felúszni a felsőbb szakaszra az erőmű miatt.
Az IUCN nemzetközi Vörös Listáján az összes említett faj veszélyeztetett státuszt kapott, mivel e fajok globális szinten is veszélyben vannak. A Duna vízrendszerében előforduló fajok a Fekete- és az Azovi-tengerben, a Kaszpi- és Aral-tóban élnek, íváskor pedig ezen tengerekbe torkolló édesvizekbe vonulnak.
A Viza 2020 program
A WWF Magyarország által útjára indított Viza 2020 célja, hogy nemzetközi összefogás keretében elősegítse a Duna vízrendszerében előforduló tokfélék helyzetének stabilizálását, és visszatérésük elősegítését azon területekre, ahonnan kiszorultak. Ugyanakkor a program hosszú távú célja nemcsak a tokfélék kutatása és szaporítása, hanem a folyóvízi élőhelyek újjáélesztése és fejlesztése annak érdekében, hogy az EU víz-keretirányelvében meghatározottakkal összhangban 2020-ra a folyóink elérjék a jó ökológiai állapotot. Ennek az egyik fontos lépése, hogy a folyókon biztosítani kell a hosszanti és a keresztirányú átjárhatóságot, vagyis a vízi szervezetek zavartalan vándorlását, és a régi ártér mára elszigetelt részeit (például a holtágakat) ismét össze kell kapcsolni a folyó rendszerével.
Kecsege-szaporító telep Homokmégyen
Amennyiben a Duna jó ökológiai állapotának helyreállításához általános indikátornak elfogadjuk a folyón az emberi beavatkozások előtt kétszer is végigvonuló vizát, akkor az ökológiai javulás eléréséhez szükséges beavatkozásokat is ennek megfelelően kell megtervezni. A Viza 2020 programban meghatározott 20 év elegendőnek tűnik arra, hogy realitássá váljon a tokfélék tömeges megjelenése és fennmaradása a Kárpát-medencében. A Dunán egykor előforduló tokfajok a kecsege kivételével ma már közel állnak a kipusztuláshoz. A veszélyeztetett tokfélék megőrzéséhez a következő intézkedések szükségesek:
-az eredeti állományok még létező maradványainak megőrzése és erősítése,
-az egyes tokfajok egyedfejlődésében meghatározott szerepet játszó élőhelyek védelme és rekonstrukciója,
-a fajok mesterséges szaporítása és telepítése a még megmaradt és a helyreállított élőhelyekre,
-a fajok folyamatos nyomon követése,
-a halkereskedelem és a fajok halászatának szigorú szabályozása.
A Duna jó ökológiai állapotának elérése a folyó vízgyűjtőjén lévő államok szoros együttműködését igényli, a konkrét célkitűzések eléréséért pedig az egyes államok felelősek. A Viza 2020 intézkedési programban a koordinációt a WWF hazai és Duna menti társszervezetei vállalták magukra. A WWF Magyarország célja ezen kezdeményezéssel, hogy cselekvésre buzdítsa mindazon intézményeket, szervezeteket és magánszemélyeket, akik az ügy érdekében tenni tudnak. Az együttműködés végeredménye lenne a tokok visszatérése vizeinkbe.
A több ezer szaporított egyed egyike
A Duna hazai szakaszán még megtalálható tokhalfajok közül a legkisebb, a kecsege is fogyatkozóban van. Túlélésére csak a halászati, természetvédelmi és vízügyi hatóságok és civil szervezetek összefogása ad reményt. A WWF szerint az egyik legkomolyabb veszélyeztető tényező az orvhalászat.
A hazai kecsege-állomány megerősítése céljából az elmúlt három évben több alkalommal összesen több, mint 17 000 kecsege-növendéket telepítettek a Dunába a program keretében. A Kalocsa közelében, Homokmégyen szaporított halakat Rideg Árpád haltenyésztő ajánlotta fel. A telepítések a Szigetközben, illetve Ercsi, Visegrád, Érsekcsanád, Baja és Esztergom térségében történtek, mint arról a greenfo.hu rendszeresen hírt adott. A halak egy részét egyedi jelöléssel látták el – ha esetleg kifognak, megtalálnak egy jelölt példányt, értékes információkat lehet nyerni a telepített kecsegék mozgásáról, növekedéséről. Az állatokat örökbe lehetett fogadni, így bárkinek lehetősége nyílott a természetvédelmi program támogatására, és saját kezűleg szabadon engedni az örökbefogadott halat.
Visszatelepítés a Dunába Esztergomnál
Reméljük, hogy az erőfeszítések sikerrel járnak és sikerül megállítani a tokfélék állományainak csökkenését, hiszen ezen fajok tudományos és természetvédelmi szempontból egyaránt értékesek.
Közel a szabadság….
Örökbefogadók engedik szabadon a halakat
Kecsegék (Acipenser ruthenus)
Kapcsolódó anyagok:
Kecsege visszatelepítés a Nemzetközi Duna Nap alkalmából
