Mióta az USA elnöke úgy döntött, hogy felmondja a nemzetközi klímaegyezményt, heves viták bontakoznak ki a klímaelmélet támogatói és ellenzői között. Sajnos a vitában főleg az érzelmek és indulatok játsszák a fő szerepet, és nem a higgadt tudományos érvelés. Vajon mi az igazság az ellentétes álláspontok között? Melyek azok a valóban tudományos tények és érvek, amelyek egyik vagy másik álláspontot támogatják?
A történet azzal kezdődött, hogy Richard Lindzen professzor (Massachusetts Institute of Technology) kezdeményezésére 2017. február 23. dátummal több mint háromszáz nemzetközi hírű tudós azzal a javaslattal fordult az Egyesült Államok elnökéhez, hogy az USA lépjen ki az ENSZ klímavédelmi megállapodásból. A tudósok álláspontja szerint a széndioxid nem környezetszennyező, jót tesz a növényeknek, javítja a mezőgazdasági terméshozamokat. Éppen ezért javasolják minden olyan nemzetközi egyezmény felmondását, amelyek a számos üvegház gáz közül kiemelik a többihez képest csekély hatású széndioxidot, és előírják a korlátozását.
Tekintsük át ezzel kapcsolatban a fontosabb tényeket.
Tény az, hogy az utóbbi évtizedekben az emberiség – a GDP folyamatos növelésének bűvöletében működő gazdaságpolitika szellemében – egyre fokozódó mértékben bocsátja ki a levegőbe, a talajba és az élővizekbe a természetet és az emberi egészséget károsító anyagokat.
Tény az is, hogy a világháború óta valóban folyamatban van az éghajlat melegedése, miközben a levegő széndioxid tartalma növekszik. Kérdés azonban, lehet-e ebből egyértelműen levonni a következtetést, hogy a széndioxid felelős a melegedésért.
Először is tisztázni kell, hogy mi is az a bizonyos széndioxid.
Tudjuk, hogy az ember és az állatok oxigénben dús levegőt lélegeznek be, és magas széndioxid tartalmú levegőt lélegeznek ki, miközben a növények működése ennek fordítottja, mivel ezek a növekedésükhöz a széndioxidban lévő szenet hasznosítják, miközben a széndioxid felbontásával oxigént termelnek. Mindez kulcsfontosságú részét képezi a bolygón működő biológiai-ökológiai körfolyamatnak, amelyben az egyensúly esetleges felborulása valóban kockázatos lehet.
Széndioxidot sokféle célra használunk. Jelentős mennyiségű széndioxidot tartalmaz a szódavíz, a sör, a pezsgő és a coca-cola, és akkor még nem beszéltünk a széndioxid ipari hasznosításáról.
A klímavédelem támogatói gyakran szemléltetik a széndioxid kibocsátást füstölgő gyárkéményekkel. Ez azonban félrevezető és megtévesztő módszer. A széndioxid színtelen, szagtalan, láthatatlan gáz, nem azonos a sötét, büdös, köhögtető kéményfüsttel.
Ha pedig sok füstöt bocsátunk ki, akkor az eltakarja a napsugárzást, és emiatt nem melegedés, hanem lehűlés lesz az eredmény.
A bolygó történetében többször fordult elő intenzív szupervulkán kitörés, amely füsttel terítette be csaknem az egész bolygón az égboltot, több évtizedes „kis jégkorszakot” okozva, annak ellenére, hogy közben a levegő széndioxid tartalma is hatalmas mértékben növekedett.
A hivatalos klímaelmélet szerint a melegedést az üvegházhatás növekedése okozza, amelyben kiemelten fontos szerepet játszik a széndioxid.
Érdemes ezért pontosabban tisztázni, hogy tulajdonképpen mi is az a bizonyos sokat emlegetett „üvegházhatás”, hogyan működik ez a jelenség.
Tudjuk, hogy a bolygó felszínét a napsugárzás felmelegíti, amely a melegedés során láthatatlan hősugárzást bocsát ki. Emiatt kialakul egy hőmérsékleti egyensúly, amelynél a felszín által elnyelt energia, valamint a felszín által kisugárzott hőenergia éppen kiegyenlíti egymást. Ez a felszíni átlagos egyensúlyi hőmérséklet most kb. +15 C fok.
Ha nem lenne üvegházhatású atmoszféránk, a hőmérsékleti egyensúly kb. –18 C fokon állna be, mivel ezen a hőmérsékleten válik azonossá a bolygó által a napsugárzásból elnyelt energia és a bolygó által a világűr felé kisugárzott hőenergia.
Az élet számára kedvező magasabb felszíni hőmérsékletet biztosító üvegházhatás úgy működik, hogy az atmoszféra a felszín által kibocsátott láthatatlan hősugárzás egy részét elnyeli, csapdába ejti, és ennek jelentős hányadát visszasugározza a felszínre. Az üvegházhatás mértéke pedig a fentebb említett kb. +15 C fokos átlagos felszíni hőmérséklet, valamint a kb. –18 C fokos ún. globális emissziós hőmérséklet különbsége, azaz kb. 33 C fok.
Az üvegházhatás a levegőben található üvegházhatású gázoknak köszönhető, amelyek képesek elnyelni a felszín láthatatlan (infravörös) kisugárzását. Számos ilyen gáz van. Közülük a legnagyobb hatású a vízgőz, amely a bolygó felszínének 72%-át kitevő vízfelületekről jut a levegőbe, hatalmas mennyiségben, hiszen az óceánokból átlagosan 2 perc alatt párolog el annyi víz, mint amennyi a Balatonban van.
Kérdés, hogy ha a legnagyobb üvegházhatás a vízgőznek köszönhető, lehetséges-e, hogy ha növekszik a levegő széndioxid tartalma, emiatt is jelentősen melegedhet a bolygó?
Ez a kérdés évtizedeken keresztül nagyon sok vitát váltott ki szakmai körökben, olykor heves indulatokat gerjesztve. Számos kétség merülhet fel azonban még ma is, hogy az ezen alapuló hivatalos klímaelmélet tudományosan igazolható, vagy cáfolható.
Nézzünk néhány zavarba ejtő tényt:
A Föld légkörében a széndioxid tartalom kb. 400 ppm. A ppm térfogatban kifejezett milliomod részt jelent. Százalékban kifejezve: 400 ppm = 0,04 %, ami bizony nem látszik túl soknak.
A Mars bolygó légkörében ezzel szemben a széndioxid tartalom meghaladja a 95 %-ot (= 950.000 ppm). Más szóval, a Mars légköre gyakorlatilag tömény széndioxidból áll.
Az viszont igaz, hogy a Marson sokkal ritkább a levegő, mint a Földön, ámde ha ezt is figyelembe vesszük, még akkor is a Mars légkörében legalább 30-szor több a széndioxid, mint a Földön, miközben ott az üvegházhatás mindössze 3-4 C fok körül van.
Vajon 30-szor több széndioxid miért csak tized akkora üvegházhatást okoz egy másik bolygón? Talán ott másként működnek a fizika törvényei? Ez bizony nem valószínű!
Kérdés az is, tényleg van-e kapcsolat az üvegházhatás növekedése és a felszíni hőmérséklet növekedése között. A hivatalos klímaelmélet szerint ugyanis, ha növekszik a levegő széndioxid tartalma, akkor növekedni fog az üvegházhatás, és emiatt növekedni fog az átlagos felszíni hőmérséklet.
Sok jel mutat azonban arra, hogy ez a kockázat mégsem merülhet fel, mivel a rendszer működése ennél sokkal bonyolultabb.
Éppen ezzel kapcsolatban szükséges megemlíteni egy világhírű magyar tudóst, nevezetesen Miskolczi Ferencet, aki az Amerikai Űrkutatási Hivatal (NASA) munkatársaként hat évtized légkörfizikai adatait dolgozta fel, felszíni, meteorológiai ballonos, valamint műholdas mérések alapján, és mérésekkel igazolt magyarázatot dolgozott ki ezek összefüggéseire. Azonban, amikor Miskolczi professzor benyújtotta a jelentését a megbízó NASA felé, ahelyett, hogy elismerést kapott volna, közölték vele, hogy a NASA nem járul hozzá a kutatási eredmények nyilvánosságra hozásához. Miskolczi professzor ekkor felmondta az állását, és azóta „szabad úszó” kutatóként foglalkozik a témával.
Vajon mi volt az, ami a NASA-nál „kiverte a biztosítékot”.
A válasz sokrétű.
Az egyik fontos kutatási eredmény szerint a Földön az 1948-2008 évek között az átlagos felszíni hőmérséklet is, és a levegő széndioxid tartalma is növekedett, ámde eközben – meglepő módon – az üvegházhatás nem nőtt, hanem csökkent, márpedig – elvileg – a több széndioxid miatt az üvegház hatásnak növekednie kellett volna. Ugyanakkor tény, hogy a vizsgált időszakban a hőmérséklet növekedése valóban együtt járt a levegő széndioxid tartalmának növekedésével.
Ennek lehetséges oka az, hogy nem a széndioxid miatt növekszik a hőmérséklet, hanem a melegedő hőmérséklet okozza a levegő széndioxid tartalmának növekedését, például olymódon, hogy az óceánok vizének melegedése miatt, a vízben elnyelt széndioxid számottevő része kiszabadul a levegőbe, ahogyan a melegedő szódavízből is kibugyog a színtelen, szagtalan, láthatatlan széndioxid.
Ugyanezt támasztja alá Reményi Károly akadémikus egyik előadásában szereplő adat, amely szerint az utóbbi 450 ezer év során a levegő széndioxid-tartalmának növekedése általában követte, és nem megelőzte a melegedést.
Van Miskolczi professzor elméletének egy nagyon fontos másik eredménye, amely szerint a földi klíma szabályozásában a széndioxid szerepe nagyon csekély, mivel az üvegházhatásban és a klímaszabályozásban a felszín 72%-át kitevő vízfelületek párolgása, továbbá a víz kondenzációja, valamint a felhőzet a legfontosabb meghatározó tényezők.
Miskolczi professzor kidolgozott egy meglehetősen bonyolult matematikai modellt, amelynek a helyességét hatalmas mennyiségű mérési adat támasztja alá. Eszerint a földi atmoszférának – termodinamikai értelemben – van egy stabil egyensúlyi állapota, és ha ebből az állapotból a rendszert bármilyen zavaró tényező ki akarja billenteni, a rendszer – főleg a víz és a vízgőz segítségével – automatikusan visszaszabályozza magát.
Bár ezt az elméletet a világon számos tudós támogatja – ahogyan azt az amerikai elnökhöz intézett petíció is jelzi – azonban ezek véleményét a hivatalos klímapolitika igyekszik elhallgatni, vagy jelentéktelen különvéleményként beállítani.
Nagyon sajnálatos, hogy a nyilvános TV és rádió vitaműsorokban elsősorban hiányos természettudományos ismeretekkel rendelkező klímavédő politikusok és aktivisták fejtik ki a véleményüket, gyakran figyelmen kívül hagyva a valóban hozzáértő szakemberek véleményét.
Közben a klímavédelmi aktivisták az atomerőművek ellen is tüntetnek. Habár ezek nem bocsátnak ki széndioxidot, ennek ellenére sokan mégis a klíma és környezet védelme érdekében követelik a nukleáris erőművek bezárását, és ezek helyettesítését nap és szélerőművekkel.
Az érvek között szerepel, hogy Németországban hatalmas szélturbina kapacitást építettek ki, és ott ez mégsem okoz olyan problémát, mint amire a „megújuló” energiák ellenzői hivatkozni szoktak. Németország azonban különleges helyzetben van. Gazdasági erőfölényük birtokában megtehetik, hogy amikor náluk áram felesleg van, a fölösleges áramot „rásózzák” a szomszédokra, csináljanak vele, amit akarnak, vagy amit tudnak. Amikor pedig nem fúj a szél, vagy nagyon fúj, igénybe veszik a szomszédok kapacitását. Az időnként előforduló orkán erejű szélben pedig gyakran mennek tönkre a szélerőművek, olykor össze is dőlnek, vagy a lapátokat érő villámcsapások, és a jegesedés okoznak bennük hatalmas kárt. Ha egész Európában a német példát követnék, régen összeomlott volna a villamos hálózat.
Érdemes felvetni azt a kérdést is, hogy létezik-e egyáltalán igazi „megújuló” energia. Nos, a válasz az, hogy az energia megmaradás törvénye szerint az Univerzum keletkezése (ősrobbanás) óta a világban az energia mennyisége változatlan. Az energia nem újul meg, legfeljebb máshová áramlik, vagy átalakul a megjelenési formája (pl. kémiai energiából villamos energia lesz). Ezért azután a hasznosítható energiát mindig elvesszük valahonnan.
A „megújuló” energia a gyakorlatban olyan energia, amelyet a természet rövid időn belül pótolni képes, vagyis amelynek az elvétele után a természet állapota viszonylag gyorsan regenerálódik. Tudjuk, hogy főleg az élő szervezetek képesek gyorsan regenerálódni. A megújuló energiát pedig abból az energiából nyerjük ki, amely a bolygó biológiai-ökológiai rendszerét működteti. Kérdés azonban, mennyi energiát lehet és szabad „kicsatolni” egy biológiai-ökológiai rendszerből anélkül, hogy abban maradandó kárt okoznánk.
A klímaváltozás kérdése felvet egy tudományfilozófiai kérdést is, hogy vajon mekkora lehet az ember tényleges hatalma, befolyása a természet felett. Valóban képesek lehetünk befolyásolni az éghajlatot? Esetleg letéríthetjük a Földet a Nap körüli pályájáról? Vagy ha kimerítettük a bolygó erőforrásait, kereshetünk egy másik bolygót, ahová át lehet költözni? Vajon meddig terjed a „homo sapiens” önbizalma?
Az minden esetre kétségtelen, hogy a növekvő létszámú emberiség a természetet és a környezetet károsító szennyezések kibocsátásával veszélyezteti az emberi élet minőségét, és a folyamat megfékezése egyre inkább létkérdéssé válik.
Kérdés azonban, hogy valóban a klímaváltozás jelenti-e a legnagyobb kockázatot, és ha igen, akkor nem lenne-e célszerűbb tudomásul venni a klímaváltozás tényét, és az erőforrásokat az alkalmazkodásra fordítani, ahelyett hogy reménytelen szélmalomharcot folytatunk ellene. Ha ebből a szempontból is alaposabban tanulmányozzuk Richard Lindzen professzor bevezetőben említett petícióját, árnyaltabb képet kaphatunk az egész problémáról.
Dr. Héjjas István
A vélemény rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját.
