A világ legtöbb táján sorra indulnak visszatelepítési programok – ezek egy adott területről kipusztult állatok és növények újrahonosítását célozzák meg. A programok nagyjából egynegyede nevezhető egyértelműen sikeresnek, másik egynegyede pedig sikertelennek. Egyes esetekben igen nagy összegeket költenek a programokra. Magyarországon 1970 óta 24 állatfajt próbáltak visszatelepíteni – változó sikerrel. Két friss példa a hód és a lápi póc esete.
Noha nap mint nap hallunk a biológiai sokféleség csökkenéséről, a fajok eltűnéséről, a legutóbbi évtizedekben újra megjelent hazánkban a hiúz, a farkas és az aranysakál a szomszédos országok megnövekedett állományának terjeszkedése nyomán. A Duna vízminősége javulásának köszönhetően pedig negyven év után ismét rajzik a dunavirág. A védetté nyilvánítás, a vadászat korlátozása, az erdők védelme és a vízszennyezés csökkenése miatt ismét kedvezővé váltak a természeti feltételek Magyarországon – emiatt jelentek meg újra ezek a fajok. Közülük némelyek „maguktól” érkeztek, de vannak olyanok, amelyek emberi segítséggel – visszatelepítéssel – térnek vissza egykori élőhelyükre.
Az első visszatelepítési programok a XX. század elején indultak meg. Talán az első ilyen kiengedés Oklahomában történt, ahol 1907-ben 15 fogságban szaporított amerikai bölényt engedtek szabadon. A visszatelepítés ma már a természetvédelem gyakran alkalmazott módszerei közé tartozik. Egy 2005-ös összesítés szerint világszerte 699 növény- és állatfaj esetében indult ilyen program. Mivel egy fajt több helyszínen is megpróbálhatnak visszatelepíteni, így a tényleges programok száma ennél jóval több.
A látványos fajok népszerűbbek
A visszatelepítések számának növekedését jól mutatja a témával foglalkozó nemzetközi tudományos szakirodalom mennyiségének növekedése, melynek trendjét az ELTE hallgatójával, Óhegyi Erzsébettel saját kutatásaink alapján határoztuk meg. Az 1950-es években jelentek meg szórványosan az első közlemények, majd exponenciálisan növekedni kezdett a számuk, a kilencvenes évek közepén egy csúcs mutatkozott, azóta pedig évi 100 és 300 között ingadozik a mennyiségük. Itt tudományos folyóiratcikkekről, szakmai hírlevelek cikkeiről, ismeretterjesztő lapokban megjelent anyagokról, könyvekről, szakdolgozatokról stb. van szó. A szakirodalom kiterjedése összesen legalább 30 000 oldalra rúg.
A kékcsőrű réce egykori (sárga), illetve 1992-es elterjedése (piros), valamint a szaporítási (barna), visszatelepítési (zöld) és gyarapítási (kék) programok helyszínei (GREEN ÉS ANSTEY, 1992 NYOMÁN)
Könnyen belátható, hogy egy kisméretű légyfaj vagy egy talajlakó (és az emberi egészségre amúgy nem veszélyes) fonalféreg sokkal kevésbé népszerű a nagyközönség körében, mint a látványos, karizmatikus fajok. A kékcsőrű réce, a bölény és a hód megmentése érdekében sokkal könnyebben lehet mozgósítani az embereket és a döntéshozókat – következésképp jóval több ilyen program fog indulni.
A Földön ismert állatfajok 95 százaléka a gerinctelenek (ezen belül is főként a rovarok) közé tartozik.
Ehhez képest a visszatelepítési programoknak csupán 13 százaléka foglalkozik gerinctelenekkel. A madarak és az emlősök viszont erősen felülreprezentáltak a visszatelepítési programok között, a maguk 28, illetve 35 százalékos arányával. Kutatásaim során arra az eredményre jutottam, hogy ez a rendszertani torzulás még markánsabban jelenik meg a visszatelepítések szakirodalmában, azaz az emlősök és a madarak visszatelepítési programjait szívesebben és könnyebben publikálják a természetvédelmi szakemberek.
Sikeresség
Maga a visszatelepítés definíciója a nemzetközi természetvédelmi szakmai szervezet, az IUCN szerint jól körülhatárolt fogalom: „egy élő szervezet szándékos szállítása és elengedése az őshonos elterjedési területén belül egy olyan helyszínre, ahonnan korábban kipusztult”. A kékcsőrű réce példája a gyakorlatban is jól szemlélteti az előbbi meghatározást az ábránk elterjedési térképén. Magyarországról 1961-ben pusztult ki a faj, a szaporítás az angliai Slimbridge községben indult el, majd a nyolcvanas-kilencvenes években megpróbálták visszatelepíteni Magyarországra, a Kiskunságba. Az olaszországi Gargano Nemzeti Parkban, Mallorcán (Spanyolország) és Korzikán (Franciaország) is indult visszatelepítési program. A Spanyolországi Donana Nemzeti Parkban a meglévő állományt gyarapították fogságban szaporított egyedek kiengedésével.
Az állatfaj-visszatelepítésekkel kapcsolatos nemzetközi szakirodalom eloszlása
Első ránézésre egyszerűnek tűnik, de régóta problémát jelent, hogy mikor nevezhetünk sikeresnek egy visszatelepítési programot. A szakirodalmat áttekintve 17 különböző definíciót találtam a sikerességre. A legelterjedtebb meghatározás a következő: akkor nevezünk sikeresnek egy visszatelepítést, ha eredményeképp egy önfenntartó vad állomány jön létre. Ez egy jó definíció, viszont a gyakorlatban nem lehet számszerűsíteni, mérni és a mérést megismételni.
A visszatelepítési programok sikerességéről nemzetközi szinten legalább 15 különböző statisztika létezik – változó, hogy ezek milyen rendszertani csoportokat és milyen földrajzi területeket vesznek figyelembe. Fischer és Lindenmayer kutatásának 2000-ben közzétett eredménye egy jó becslésnek tekinthető – eszerint nemzetközi szinten a programok 26 százaléka nevezhető egyértelműen sikeresnek, 47 százaléka bizonytalan a programról beszámoló közlemény közzétételének időpontjában és 27 százaléka sorolható a sikertelen kategóriába. Új-zélandi kutatók eredményei szerint a statisztikát torzítja, hogy a sikeres programokat részarányukhoz képest nagyobb számban publikálják.
A nagyobb rendszertani csoportok aránya a természetben, a visszatelepítési programoknál, illetve a visszatelepítésekről szóló publikációkban (FORRÁS: IUCN 2013, SEDDON ÉS MTSAI. 2005, BAJOMI ÉS MTSAI. 2010.)
A nemzetközi áttekintő tanulmányok sok tényezőt hoztak már összefüggésbe a programok sikerességével. A legfontosabb tényezőnek a kiengedett egyedek száma tűnik: minél több egyedet engednek szabadon, annál nagyobb a siker esélye, de az összefüggés csak egy bizonyos szintig mutatható ki: nagyon sok egyednél a további állatok már nem növelik számottevően a sikerességet. A telepítés helyszínén az élőhely minősége is fontosnak bizonyult, illetve az is, hogy a telepítést az egykori elterjedési terület központi, vagy periferiális területén végezték-e. A perifériás részeken ugyanis kevésbé optimálisak a feltételek az állatok megmaradásához. A kipusztulás okainak megszüntetése a sikeres programok alapfeltétele.
Az elengedés ára
Fontos kérdés, hogy mennyibe kerülnek a visszatelepítési programok, hiszen az információ fényében könnyebb tervezni a jövőbeni programokat. Óhegyi Erzsébettel közösen egy, a programok költségeivel kapcsolatos kérdőívet küldtünk ki telepítési programok vezetői számára. Tíz kitöltött kérdőívet kaptunk vissza – ennek alapján a programok éves költsége forintra átszámolva 7,4 millió forint (kanadai vidra) és 100 millió forint (ausztráliai erszényesek) között alakult. Egy program több évig tart, így ennek többszöröse az összesített költségvetés. Egy egyed kiengedése átlagosan 1,6 millió forintba kerül.
Hód, visszatelepítés előtt (A SZERZŐ FELVÉTELE)
Az International Union for Conservation of Nature (IUCN) természetvédelmi kutatókból álló nemzetközi szervezet visszatelepítésekkel foglalkozó speciális munkacsoportjának tagjai 1987-ben írtak egy útmutatót a visszatelepítési programok vezetői számára – ezt 1998-ban, majd 2013-ban az újabb tapasztalatok fényében aktualizálták. Olajos Tímea szakdolgozómmal megvizsgáltuk, hogy az útmutató használata növeli-e a programok sikerességét.
Rebecca Lee és Baz Hughes angol kutatók készítettek egy kérdőívet, mellyel fel lehet mérni, hogy egy visszatelepítési program során mennyire követik az 1998-as IUCN útmutatót. A kérdőívet különböző európai és ázsiai vízimadaras programok vezetői töltötték ki. Mi lefordítottuk ezt a kérdőívet, és magyar programok gazdáinak küldtük el. A beérkezett válaszok nyomán készített statisztika kimutatta, hogy minél inkább betartják az útmutatót a programvezetők, annál sikeresebbek a programok.
Hazai példák
Olajos Tímeával közösen áttekintettük a hazai állat-visszatelepítési programokat. Magyarországon 1970 óta összesen 24 visszatelepítési program indult a következő rendszertani csoportok szerint: 2 gerinctelen fajé (fekete bödöncsiga, folyami rák), 6 halé (lápi póc, réti csík, széles kárász, kecsege, viza, sebes pisztráng), 1 kétéltűé (alpesi gőte), 1 hüllő (rákosi vagy parlagi vipera), 11 madár (békászó sas, gulipán, hamvas rétihéja, kékcsőrű réce, túzok, uhu, vörös kánya, fogoly, holló, nyírfajd, siketfajd) és 4 emlős (eurázsiai hód, ürge, Przewalski-ló, Heck-marha, azaz őstulok). Ezek közül nem mindegyik nevezhető visszatelepítésnek a szó szoros értelmében: a kecsegetelepítés például inkább gyarapítás, mert létező populációhoz engedtek ki további egyedeket. A Przewalski-lovakat félvadon tartják Hortobágyon, és bár egykor itt Magyarországon is éltek vadlovak, de valószínűleg nem pontosan ez a faj.
Az IUCN útmutatójának betartása magyar visszatelepítési programoknál és más vízimadaras projekteknél, illetve ennek lineáris összefüggése a sikerrel (FORRÁS: OLAJOS 2012)
Az eurázsiai hód (Castor fiber) 1865-ben pusztult ki Magyarországról, főként a túlzott vadászat miatt. Utána 120 évig hiányzott a magyar faunából, mígnem 1985-86-ban Ausztriából bevándorolt hódok jelentek meg a Szigetközben. 1988-ban a Tisza-tavon is találtak egy kis populációt, amelyhez a Hortobágyi Nemzeti Park munkatársai további hét egyedet engedtek ki. Később kiderült, hogy a telepített állatok kanadai hódok voltak, emiatt befogták az utolsó megmaradt példányt.
A WWF Magyarország 1996 és 2008 között összesen 234 hódot telepített hazánk különböző tájegységein: Gemencen, a Hanságban, a Mátrában, illetve a Tisza és a Dráva mentén. A program fő szponzora, az OBI összesen 100 millió forinttal támogatta a visszatelepítési programot. A telepítések óta rendszeresen monitorozzák a faj hazai állományát, amely növekvő tendenciát mutat, és jelenleg 1000–1500 egyed közé tehető. A hódok téli fadöntéseikkel erdészeti, gátépítésükkel pedig vízügyi problémákat, károkat is okoznak – emiatt manapság egyre gyakrabban szerepelnek a sajtóban. A program tehát természetvédelmi szempontból sikeresnek mondható, viszont meg kell oldani a faj által okozott gazdasági problémákat. Emiatt a WWF Magyarország nemrégiben kiadott egy tanulmányt a hódok kártételének megelőzési lehetőségeiről.
Lápi póc (A SZERZŐ FELVÉTELE)
A lápi póc (Umbra krameri) az utóbbi évszázadban jelentősen megritkult hazánkban – főként az élőhelyeinek csökkenése miatt és mert az idegenhonos amurgéb konkurenciát jelent számára. A faj megmentése érdekében a Tavirózsa Egyesület munkatársai 2008–2010 között a Pesti-síkságon található Szadai Mintaterületen 6 darab, kubikgödör méretű vízteret hoztak létre. (Bővebben lásd a Tatár Sándorral készült interjút múlt heti számunkban – a szerk.) A Szent István Egyetem Halgazdálkodási Tanszékén 2010–2012 között sikerült szaporítani a halfajt: 1121 darab lárvát neveltek fel. Az 1. sz. Illés-tó fizikai–kémiai vízminősége és a táplálékul szolgáló élőlények faj- és egyedszáma két év alatt elérte a természetes „pócos” vizekre jellemző értékeket. Az elsőként betelepített réti csíkok és széles kárászok jól fejlődtek, ezért 2010–2012 folyamán lápi póc anyahalakat és előnevelt pócokat telepítettünk az Illés-tavakba és eredeti élőhelyükre. Ugyanezekben az években tavasszal a széles kárász és a lápi póc sikeresen ívott az Illés-tavakban, ami a program eredményességét mutatja.
Kapcsolódó anyagok:
