A rovat kizárólagos támogatója

A sajtó és a média vörös listája, avagy a környezetvédelmi újságírás három évtizede – ahogyan Mangel Gyöngyi emlékszik. 2. rész. Közeledés a világhoz.

Vörös listán a környezetvédelmi újságíró is címmel – kitűnő és egyben szomorú elemzést írt Szabó Gábor kollégám az újságíró társadalom egy kicsiny rétegéről. A cikk igen találóan jellemezte a környezeti ügyekkel foglalkozó újságírók, és a környezetügy helyzetét. Ehhez fűztem hozzá a saját gondolataim első részét, amely korábban már megjelent a Greenfo-n. Íme a folytatás.

A Kádár korszak idején, Magyarországon, ha jól emlékszem nem volt külön újságíró szak az egyetemeken, a bölcsész vagy más végzettségű diplomások a MUOSZ, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének újságíró iskolájában tanulhatták meg a szakmát, persze a szóbeszéd szerint az egypártnak is volt beleszólása abba, hogy kiből lehetett újságíró, hova kerülhetett, egy időben abba is, hogy miről írhatott. De ezt jobban tudják azok, akik már akkor is a sajtóban dolgoztak. Nekem abban a rendszerben eszembe sem jutott, hogy újságíró legyek, eredeti szakmámban tanárként, majd biológus kutatóként dolgoztam, és időnként írtam egy-egy szakmai cikket. Az már nem véletlen, hogy mégis erre vezetett az utam, hiszen a csernobili atomkatasztrófa idején a Sugárbiológiai Kutatóintézetben dolgoztam, és ez a tragédia fokozatosan ébresztett rá arra, hogy mi emberek tönkretesszük a bolygót, óriási problémákat okozunk, pusztítjuk az élővilágot és ezzel a létfeltételeinket is. Úgy éreztem nekem is az a felelősségem, hogy ezekről az akkor még kevéssé ismert, és ma már háttérbe szorított témákról írjak.

Nem sorolom az állomásokat, végül a Magyar Rádió Kossuth adójának környezetvédelmi rovatában kötöttem ki. Az írott sajtóban, a médiában, és ma már az online felületeken, a Világhálón számtalan témában publikáló kommunikációs szakember közül kevés az elsősorban környezeti-, pontosabban társadalom-ökológiai témákkal foglalkozó újságíró, és valóban úgy van, ahogyan Szabó Gábor írja, fogyatkozunk, egyre kevesebben vagyunk.

De kik is a környezetvédelmi újságírók?

A mi szakterületünkön rendkívül szerteágazó témákban kellene eligazodni. Természetvédelem, agrárgazdaság, ökopolitika, környezetvédelmi jog, vízügyi kérdések, környezetkémia, és így tovább. Talán nem véletlen, hogy a kevés zöld újságíró közül a legtöbben valamilyen természettudományos végzettséggel rendelkeznek. Van közöttünk biológiai földrajz szakos, erdész-természetvédelmi mérnök, kémia-biológia szakos, biológus, közgazdász és így tovább. Viszont ezen a területen sincs szakújságíró képzés, pedig nagy szükség lenne rá. Volt egy időszak, valamikor a 90-es években, amikor az akkori minisztérium segítségét kértük egy ilyen szak vagy tanfolyam indításához, de végül is nem jártunk sikerrel. 2011-ben Palugyai István tudományos újságíró indított egy tudománykommunikációs szakot az ELTE-n, ami elsősorban a tudományos újságírást segítette. A kurzus indításakor Palugyai feltette a kérdést, hogy kell-e természettudományos alapképzettség ahhoz, hogy valaki jó tudományos újságíró legyen? “A válasz igen is, meg nem is, mert hasznos, ha a részecskefizika, az őssejt-terápia vagy a klímaváltozás legújabb fejleményeiről hitelesen tudósító újságíró rendelkezik természettudományos háttérrel, amely megkönnyíti számára az eligazodást a bonyolult szakmai kérdésekben, és könnyebben tudja megszólítani a szakterület legkiválóbb tudósait. Ám ha nem jó újságíró, ha nem képes a gondolatait olvasmányos és egyéni stílusban kifejezni, akkor hiába a szaktudás – írja Palugyai. 

A környezetügy területére is igaz ez a megállapítás, talán hatványozottan is. Nekem szerencsém volt, mert indulhattam egy amerikai környezetvédelmi újságírói ösztöndíj pályázaton, amelyre az írott sajtóban vagy a médiában dolgozó, környezeti témákkal foglalkozó újságírók jelentkezhettek. Ha jól tudom néhány év alatt összesen négyen jutottunk ki az Egyesült Államokba. Először Washingtonban, a szervező Environmental Health Center (Környezet-egészségügyi Központ) előadásait hallgattuk meg, elvittek bennünket több neves újság, például a Washington Post szerkesztőségébe, minisztériumokat, civil szervezeteket látogattunk és részt vehettünk az Amerikai Környezetvédelmi Újságírók konferenciáján is, erről is írt Szabó Gábor a cikkében. A közös program után egy-egy szerkesztőségbe mentünk szakmai gyakorlatra, nekem a bostoni National Radio, a közszolgálati rádió Living on Earth (Élet a Földön) című környezeti programja jutott. Soha nem felejtem el azokat a napokat, amikor a heti témaválasztó értekezlettől kezdve, a támogatási források megszerzéséig mindenbe beavattak, kedvesek, szolgálatkészek voltak, és a riportkészítéstől az adásig mindent megmutattak.

Mangel Gyöngyi 2011 fotó: Neubauer RudolfMangel Gyöngyi 2011  fotó: Neubauer Rudolf

Számomra az volt a legfontosabb, hogy nem volt tabu téma, lehetett a környezetszennyezésről is beszélni, és a jó példákat is bemutatták. Mindez demokratikusan zajlott, a heti témákat közösen döntötték el, és bár kis létszámú csapatról volt szó, a távoli államokban is volt tudósítójuk, együttműködtek más városok, államok közszolgálati rádióival. Az Egyesült Államokban találkoztunk az IFEJ, a Környezetvédelmi Újságírók Nemzetközi Szervezetének tagjaival, és a mi kis hazai szervezetünk a KÚT, a Környezetvédelmi Újságírók Társasága is csatlakozott a nemzetközi szervezethez. Évekig jó kapcsolatban voltunk, sőt 1997-ben az akkori környezetvédelmi szaktárca anyagi segítségével mi szerveztük az éves nemzetközi találkozót is, előtte persze hivatalosan is bejegyeztettük az egyesületünket.

Szinte fillérekből és sok önkéntes munkával oldottuk meg a szervezést, ma már senki nem hinné el, hogy mindössze néhány millió forintból megoldottunk mindent, megszerveztünk egy nagy létszámú nemzetközi konferenciát Budapesten, ahová még a Fülöp-szigetekről is érkezett újságíró kolléga. Ezekben az években az egyesületünknek is viszonylag sok tagja volt, a legtöbb újságnak volt zöld oldala és a rádióban, televízióban is több műsor foglalkozott környezeti ügyekkel.

A környezeti intézményrendszer is fejlődött, jogszabályok születtek a környezet és a természet védelmére, támogatták a civil zöld szervezeteket. Azért ez az időszak sem volt fenékig tejfel, szinte minden miniszter intézkedései között volt kritizálni való, mindig újabb ás újabb környezetszennyezési ügyre derült fény, és hol a vízlépcsőépítő-, hol az atomlobbi ütötte fel a fejét, és a globalizáció negatív hatásait sem tudtuk elkerülni. De az tény, hogy az újságírók szabadon járhattak be a parlamentbe, a minisztériumokba, nem voltunk elzárva az információktól, a tudósok, szakértők, közszolgák szóba álltak velünk, és az volt a jellemző, hogy egy-egy témát úgy lehetett megírni, vagy beszélni róla, hogy az ellentétes vélemények is megjelenhettek. Ma ez szinte kizárt, de a jelen helyzetről később bővebben írok. Mivel több, mint húsz évet töltöttem az akkor még közszolgálati rádióban, értelemszerűen arról tudok írni, hogy ott milyen lehetőségek voltak a környezeti témák megjelenítésére.

Spontán zöldfal. A hajdani Magyar Rádió épületegyüttesének egyik darabja a Károlyi palota teteje. Kép: Sarkadi Péter greenfo
"Spontán zöldfal". A hajdani Magyar Rádió épületegyüttesének egyik darabja a Károlyi palota teteje. Kép: Sarkadi Péter greenfo

Csak néhány műsorcím, amelyet ebben a két évtizedben készíthettünk kollégáimmal a Magyar Rádió három adóján: Oxigén, Fűtől-fáig, Zöld telefon, Gordiusz, Gordiusz+, Terepjáró, Zöld jelzés, Zöld hírblokk a Krónikában, Zöldövezet, Esti beszélgetés a Földről, Zöld lámpás éjszakai műsor, Ökológiai Akadémia, Kék bolygó, Zöld Mozaik. Nem beszélve azokról az egyedi tematikus vagy társadalom-ökológiai műsorokról, amelyben egy-egy témát alaposan kivesézhettünk, legyen szó hulladékkérdésről, erdőprivatizációról, nemzeti parkokról vagy atomhulladékról. Ilyen volt a Túlélés sorozat is vagy a vasárnap délutáni dokumentumsáv, de készíthettünk portréműsorokat vagy ünnepi összeállításokat is.

Az írott sajtóban dolgozó kollégáinknak is inkább jó tapasztalataik voltak erről az időszakról. Persze mindig voltak olyanok, akiknek nem tetszett a riportunk, írásunk, műsorunk, de hát a világ ilyen, nem látunk mindent egyformán, és arra is gyakran volt példa, hogy ugyanarról a témáról, ugyanabban a rádióban, más megközelítéssel beszéltek egy másik műsorban, és ez így volt helyes.

Aztán voltak feljelentések is, kedvencem az atom- és vízlépcső párti Reális Zöld, pontosabban irreális zöld Juhos László, akinek egy alkalommal sem adott igazat a médiahatóság, pedig szinte minden műsorom után feljelentett. Emlékszem egy esetre, amikor a parlamentben éppen az akkori környezetvédelmi miniszterrel készítettem interjút, és az ott téblábozó Juhos a miniszter előtt kiabált oda nekem, hogy „kirúgatom a rádióból”. Hát nem sikerült. Hogyan jutottunk el a viszonylag szabad újságírástól, a környezeti témák széleskörű feldolgozásának lehetőségétől a mai helyzetig, az információtól és a szakértőktől való elzárásig, a szájzárral küszködő kormánypolitikusig, akik soha nem válaszolnak a feltett kérdésekre? A folyamat már a második Orbán kormány előtt elkezdődött, de hogy mi volt az események hátterében, azt bizony nehéz megmondani. Erről a következő alkalommal írok, és ígérem ez nem tart olyan sokáig, mint ez a második rész.

Kapcsolódó anyagok:

Vörös listán vagyunk – avagy a környezetvédelmi újságírás 3 évtizede, ahogyan én emlékszem. 1. rész: Felszabadult gondolatok

Vörös listán a környezetvédelmi újságíró is

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás