Brit plasztik dilemma

Ross Clark

2018. január 30. 9:11

Brit plasztik dilemma

A műanyag csomagolás rossz – de mi van, ha az alternatívák még rosszabbak? A nejlontól való tartózkodás csak akkor számít erénynek, ha körültekintően tájékozódtunk a helyette használt alternatív megoldás környezeti hatásairól.

Vajon tett-e szert valaha hasonló befolyásra egy albatrosz? A Sir David Attenborough  dokumentumfilmjében műanyagot öklendező kétségbeesett madár látványa mindenkiből az ilyenkor szokásos felháborodást váltotta ki. Az Iceland nevű brit üzletlánc bejelentette, hogy beszüntetik a műanyag csomagolást saját márkás termékeik esetében. A szupermarketes nejlonzacskók kötelező 5 pennys árát Anglia minden boltjára kiterjesztik, valamint 25 pennys “latte adót” vetnek ki a műanyagot tartalmazó eldobható kávéscsészékre. A kozmetikai termékekből kitiltották a műanyag “mikroszemcséket”. (Albionban bevezetnék a tejeskávéadót)

A fenti kezdeményezések javarészt a közvélemény hirtelen felerősödött, műanyagokkal szembeni ellenérzéseire adott reakciók. A műanyag lett a felelősen gondolkodó állampolgárok mumusa, azoké, akik annak idején az elsők között szereztek be esővízgyűjtő és komposztáló tartályokat, vagy cserélték le a Tesco-s bevásárlást a termelői piacokra. Egy magára valamit is adó vásárló manapság vászon bevásárlószatyrot hord magánál, minisztereink kávéikat újrahasznosítható bambusz poharakból szürcsölik. Mint kiderült, utóbbiakat Michael Gove környezetvédelmi minisztertől kapták ajándékba.

Hamarosan eljön az idő, amikor már nem sétálhatunk végig nejlonzacskóval a kezünkben az utcán anélkül, hogy rosszalló pillantások öveznének. A kormány valaha megelégedett annyival, hogy bátorította a műanyag újrahasznosítását. Most, különösen, amióta Kína betiltotta a műanyaghulladék-importot Nagy-Britanniából és máshonnan is, a műanyagot száműznünk kell az életünkből.
A szupermarketek lelkesen csatlakoznak a mozgalomhoz. A Tesco teljesen kivezette üzleteiből az egyszer használatos nejlonzacskókat. A Marks & Spencer üzletlánc bejelentette, hogy beszünteti a két fontért árult, műanyag tálcás “karfiolsteak” nevű termékét, miután felháborodást váltott ki a Twitteren. A kiskereskedők érzik az éles váltást a közhangulatban, és minden erejükkel igyekeznek követni a trendet.

Nem nehéz belátni, hogy mi a baja mindenkinek a műanyaggal.

A tengerek, némely folyók, patakok kétségkívül erősen szennyezettek vele. Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke a héten háborút hirdetett az “öt másodperc alatt előállított, öt percig használt, majd ötszáz év alatt lebomló, egyszer használatos műanyagok” ellen. Valóban igencsak nyomasztó gondolat, hogy a nejlonzacskók, joghurtos dobozok és eldobható kávés poharak lesznek korunk fő régészeti lenyomatai.

Amikor azonban a közvélemény ennyire egyetért valamiben, azt mindig érdemes fenntartásokkal kezelni. Amikor mindenki hevesen egyetért, általában akkor születnek olyan rossz döntések, melyeknek nem szándékos következményei szörnyűek is lehetnek.

A probléma az új keletű műanyag-fixációval pontosan ugyanaz, mint ami 20 éve volt a szén-fixációval. A környezetvédelmi törvényhozás egyetlen felkapott témára fókuszál, miközben senki nem veszi észre, hogy a javasolt megoldások, más módon ugyan, de még rosszabbá teszik a helyzetet. A Blair-kormány (az Európai Bizottsággal karöltve) a széndioxid-kibocsátás csökkentésére vonatkozó igyekezetében arra bátorította az autósokat, hogy váltsanak át dízelre – akaratlanul jóváhagyva ezzel a halálosan mérgező nitrogén-dioxid kibocsátás növekedését.

Hasonló kockázattal állunk szemben a műanyag ellen vívott háborúban is.

Amennyiben a szupermarketek valóban betartják az ígéreteiket, nehéz elképzelni, hogyan fogják megoldani a zöldségek és gyümölcsök hosszú ideig frissen tartását. Éppen azok, akiket olyan nehezen próbáltunk rávenni, hogy egyenek egészségesen, fognak visszatérni a feldolgozott élelmiszerekhez. Könnyen elfelejtkezünk arról, hogyan is nézett ki egy bevásárlás, mielőtt a 70-es években szupermarketek megjelenése, a hűtőpultok és az élelmiszer-csomagolás forradalma átformálta a britek étkezési szokásait. A falusi bolt zöldségválasztéka kimerült a fonnyadt répában és a konzerv zöldborsóban. A hagyományos szezonális zöldséghiány nagyrészt a műanyag csomagolásnak köszönhetően tűnt el. Nemsokára ilyen híreket olvashatunk majd: “Az orvosok figyelmeztetnek a friss gyümölcs és zöldségfogyasztás csökkenése miatt”.

A nejlontól való tartózkodás csak akkor számít erénynek, ha körültekintően tájékozódtunk a helyette használt alternatív megoldás környezeti hatásairól. Vegyük például Gove kávés poharait. Kína Szecsuán tartományában már most morgolódnak a bambusz túlzott betakarítása miatt. Általánosabb problémát vet fel, ha a kőolaj-származékokból készült műanyagok helyett széles körben kezdik alkalmazni a növényi alapú alternatívákat, az ún. bioműanyagokat. Az érvelés ugyanaz, mint a bioüzemanyagok esetében: hatalmas művelhető földterület kell hozzá, amit máskülönben élelmiszer termesztésére lehetne használni. Amennyiben a bioműanyag (amelyet néhány bio élelmiszereket forgalmazó szupermarket már elkezdett használni) továbbra is az aggódó középosztálybeliek rétegterméke marad, ez a probléma elhanyagolható. Viszont ha az egész országban elterjed, az már komoly okot ad az aggodalomra.

A bioműanyagok környezeti hatásairól szóló, a kormány által kiadott 2010-es jelentés szerint egy kilogramm politejsav (PLA) – az egyik legfontosabb bioműanyag, mellyel sokféle élelmiszer-csomagolás helyettesíthető – előállításához 1,7 négyzetméter termőföld szükséges. Európa csaknem 60 millió tonna műanyagot fogyaszt évente. Ha mindezt bioműanyagra váltanánk, akkor ehhez az összes európai művelhető földterület mintegy egytizedére lenne szükség. És még nem is beszéltünk a biológiailag lebomló műanyag gyártásához kapcsolódó szénkibocsátásáról. Ezek hajlamosak ugyanis egyből metánná bomlani, ami egy, a szén-dioxidnál 20-szor hatékonyabb üvegházhatású gáz. Ha elsősorban a klímaváltozás miatt aggódunk, akkor a helyzet az, hogy jobban járunk a kőolaj-származékokból gyártott műanyaggal, amiket újrahasznosítunk, illetve életciklusuk végén elégetünk.

A műanyag ellen vívott háborúban figyelemreméltó, hogy az ellenségeskedés már másfél évtizeddel ezelőtt megkezdődött, akkor azonban néhány erős bizonyíték az útját állta. 
  1 millió nejlonzacskót használunk percenként

A nejlonzacskó megadóztatását először Írország próbálta ki 2002-ben. A zacskónkénti 15 centes ár 90 %-kal vetette vissza a nejlonzacskó-használatot. Amennyiben a vásárlók azt csinálják, amit néha én – vagyis hogy táska nélkül mennek vásárolni, és az árukat kézben egyensúlyozva igyekeznek hazavinni – akkor környezetvédelmi szempontból ez nyert ügy. Viszont ha inkább az a helyzet, hogy másfajta bevásárlótáskára váltottak a nejlonzacskó helyett, akkor máris árnyaltabb a kép. Amikor Skóciában felmerült a nejlonzacskókra kivetett adó, a skót kormány két éves programot indított az egyszer használatos nejlonzacskók és a papírzacskók életciklus-elemzéseinek összehasonlítására. 2005-ben arra a meglepő következtetésre jutottak, hogy a “a legtöbb vizsgált környezetvédelmi kontextusban a papírzacskó hatása károsabb a nejlonzacskóénál.”

Hat évvel később a brit környezetvédelmi minisztérium összehasonlította a nejlonzacskók környezeti hatásait az alternatívákéval. Arra jutottak, hogy egy pamutbevásárlótáska csak akkor felelős kisebb mértékű szénkibocsátásért a nejlonzacskónál, amennyiben legalább 173-szor használják. A gyapot ugyanis erősen víz- és trágyaigényes növény.

A tanulmány a következő kontextusokban vizsgálta a bevásárlótáskák környezeti hatásait: erőforrások kimerítése, savas eső,  folyók algaszennyezése, emberre mérgező anyagok, édesvízi és tengeri élőlényekre mérgező anyagok, a talajökológia és a szmogtermelés. A pamuttáskák hatása még azzal a feltételezéssel is károsabb – két mércét, köztük a tengeri élőlényekre való hatást kivéve – az eldobható nejlonzacskókénál, hogy a vásárlók legalább 173-szor használják őket. Egy pamuttáska nem okoz olyan problémákat a tengeri élőlényeknek, mint amilyet Attenborough tévéműsorában láthattunk, viszont a pamuttermesztéssel járó műtrágyázás mindent összevetve károsabb hatású.

Az egyszer használatos nejlonzacskók a papírtáskáknál, a biológiailag lebomló nejlonzacskóknál és a műanyag “örökzacskóknál” is jobban szerepeltek környezeti szempontból. Mindezt úgy, hogy valóban egyszeri használatot feltételeztek, holott sokszor másra is felhasználják őket, pl. kukazsákként. Amikor Walesben hét éve bevezették az 5 pennys nejlonzacskó-adót, hirtelen 25 %-kal több fogyott kukazsákokból. Ezenkívül a nejlonzacskóadó sehogyan sem ellensúlyozza az online kereskedelem pazarló csomagolási szokásait – például a hatalmas kartondobozt, amiben a múlt héten érkezett meg címemre a két darab törlőkendő, amit rendeltem.

A bevásárlótáska-adónak értelemszerűen minden fajta zacskóra és csomagolóanyagra vonatkoznia kellene. Mégis csak a nejlonzacskóadó kapott zöld lámpát, mintha nem is történtek volna kutatások a témában. A kormánynak egyszerűen nem érdeke, hogy a közvélemény támogatását élvező műanyag-adó környezeti hatását teljes körűen kivizsgálja. Mi, fogyasztók, jót akarunk ugyan, de elfoglaltak vagyunk. Nem akarjuk azt hallani, hogy elővigyázatos intézkedéseink valójában kontraproduktívak.

  Fulladozunk műanyagainkban

Mindenképp tennünk kell valamit, hogy tengereinket ne lepjék el a nejlonzacskók, műanyag palackok és mikroszemcsék. Jobb ötlet lenne például a fenti hulladékok lerakásának megadóztatása, mely többletköltséget aztán vissza lehetne téríteni azoknak, akik a hulladékot újrahasznosításra leadják. Ez értéket adna a hulladéknak, és arra ösztönözné az embereket, hogy szedjék össze. A tengerpartok vajon akkor is tele lennének műanyag szeméttel, ha vállalkozó kedvű gyerekek pénzért visszaválthatnák őket, úgy, mint mi tettük anno a limonádéspalackokkal gyerekkorunkban? A kormány egy műanyagpalack-betétdíjrendszer kidolgozásán tanácskozik. De miért állna meg itt?

A törvényhozás nem mindig követi a logikát. Környezetvédelmi kérdésekben különösen hajlamosak az éppen felkapott ügyekre fókuszálni, figyelmen kívül hagyva a dolgok komplexitását. Könnyű utálni a műanyagot, már csak esztétikai okokból is. Ez ad különleges lendületet a mozgalomnak, ami teljesen ki szeretné iktatni az életünkből. De úgy sejtem, ha így lesz, akkor nemsokára szükségét érezzük majd, hogy újra feltaláljuk – írta Ross Clark a  The Spectator -ban, melyet a MÁSHOL fordított magyarra.




Hozzászólások

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés